Pontlista

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.

Az Apostolok Cselekedeteiben van egy rész, amelyet igen értékesnek tartok, mivel egy világos és mindig időszerű példát tár elénk: Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés közösségében és az imádságokban11. Ez a mellékes megjegyzés a Jézus Krisztus első tanítványairól szóló híradásokban minduntalan előfordul: Ezek mindannyian egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádkozásban12. Amikor Pétert elfogják, mert bátran prédikálta az igazságot, elhatározzák, hogy imádkoznak: az egyház szüntelenül könyörgött érte Istenhez13.

Az ima akkor, csakúgy, mint most, az egyetlen fegyver, a leghatalmasabb eszköz arra, hogy a belső harc ütközeteiben győzzünk: Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék!14 Szent Pál is összefoglalja: Szüntelenül imádkozzatok!15 Soha ne fáradjatok bele, Istenhez könyörögni.

Sosem fáradtam el az imáról és Isten kegyelméről beszélni. Amikor 1930-ban, fiatal pap koromban sokan jöttek hozzám minden társadalmi körből – akadémikusok, munkások, gazdagok és szegények, egészségesek és betegek, papok és világiak – azzal a vággyal, hogy közelebb kerülhessenek az Úrhoz, mindig csak egyet tanácsoltam nekik: imádkozzatok! És ha valaki azt válaszolta, hogy azt sem tudja, hogyan kezdje el, azt ajánlottam neki, képzelje magát Isten jelenlétébe, és pontosan így panaszolja el Neki a nyugtalanságát, szorongását: Uram, nem tudom megtenni! Ezekből a szerény vallomásokból gyakran lett bensőséges kapcsolat Krisztussal, állandó érintkezés Vele.

Ennek már sok éve, és még mindig ez az egyetlen eszköz, amelyet ismerek. Ha nem tudsz imádkozni, menj Krisztushoz, ahogy a tanítványok is tették: Uram, taníts meg minket imádkozni!18 Akkor majd megtapasztalod, hogy a Szentlélek segítségünkre van gyöngeségünkben, mert nem tudjuk, miképpen kell kérnünk, amit kérünk; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal19, mert semmilyen szó sem képes azt a mérhetetlen mélységet kifejezni.

Isten szavának erősséget kell teremtenie bennünk! A tanácsot, amelyet papi munkám során mindig adtam, és adni fogok, nem én találtam ki. A Szentírásban vettem át én is: Uram, nem tudom hogyan kell Hozzád fordulnom! Uram, taníts meg minket imádkozni! És ekkor jön a Szentlélek szerető segítsége. Fény, tűz, forgószél formájában fellobbantja a lángot és képessé teszi arra, hogy meggyújtsa az isteni szeretet tüzét.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.