Pontlista

Ezekkel a szavakkal nem arra akarlak rávenni, hogy mostantól fogva letégy kötelességeid teljesítéséről, és ne állj ki jogaidért. Éppen fordítva: ha erről az arcvonalról visszavonulnánk, az legtöbbször annyi volna, mint gyáván kitérni az életszentségért vívott küzdelem elől, amelyre Isten hívott bennünket. Ezért lelkiismeretbeli kötelességed különösen munkádra vonatkozólag, hogy te és a tieid semmiben se szenvedjenek hiányt, ami szükséges ahhoz, hogy keresztény életeteket méltó módon éljétek. Ne légy levert, és ne lázadozz, ha saját bőrödön is érezned kell, milyen az ínség, de – ismétlem – minden megengedett eszközzel igyekezned kell kiszabadulni belőle, mert Istent kísértenéd, ha nem tennéd. De küzdelmed közben ne felejtsd el: omnia in bonum! – azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik22, az ínség is, a szegénység is. Mostantól fogva szokj hozzá, hogy a kis hátrányokat örömmel fogadd: a kellemetlenségeket, a hideget, a forróságot, a lemondást valamiről, amit szükségesnek hittél, örömmel fogadd, ha lehetetlenné válik, hogy úgy és akkor pihenj, amikor neked jólesik, ugyanígy az éhséget, az egyedüllétet, a hálátlanságot, a megnemértést, a rágalmat...

Atyám, … ne vedd el őket a világból

Világi emberek vagyunk, hétköznapi keresztények, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva élnek. Az Úr azt akarja, hogy éppen hivatásbeli munkánkban legyünk szentek és hassunk apostoli módon. Azt akarja, hogy szenteljük meg magunkat a munkával, szenteljük meg a munkánkat, és segítsünk másokat, hogy ők is megszentelődjenek a munka által. Legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr szerető Atyaként, szerető barátként ebben a környezetben vár rátok. Ezenkívül világossá teszi számotokra felelősséggel végzett hivatásbeli munkátok jelentőségét: a munka nemcsak létfenntartásotok eszköze, hanem a társadalom haladásának közvetlen szolgálata is, általa mások terhét együtt viselitek velük, és alkalom arra, hogy támogassátok azokat a helyi és világméretű kezdeményezéseket, amelyek egyes emberek vagy ínségben élő népek jólétének ügyét viszik előre.

Az elszakadás, amit Jézusra, példaképünkre tekintve hirdetek nektek, uralkodás. Semmi köze a kiabáló, tolakodó szegénységhez, ami csupán a lustaság és hanyagság álarca. Olyan legyen a ruházatod, amilyen helyzetedhez, környezetedhez, családodhoz, munkádhoz illik. Így öltöznek kollégáid is, te azonban Istenért öltözöl így, azzal a kívánsággal, hogy vonzó képe légy az igazi keresztény életnek, természetesen, hivalkodás nélkül. Ha törődünk ezekkel a dolgokkal – szeretném, ha megfogadnátok – inkább adjatok az ilyesmire túl sokat, mint túl keveset. Milyen lehetett Urunk viselkedése, milyennek gondolod? Elképzelted már, hogy milyen méltósággal viselhette varratlan köntösét, amelyet Mária valószínűleg sajátmaga szőtt? Emlékszel arra az esetre Simon házában, mikor Jézus szóvá tette, hogy nem adtak neki vizet, mielőtt asztalhoz ült?25 Természetesen Jézus mindenekelőtt azt akarja tanítani, amikor szóváteszi a hiányzó udvariasságot, hogy a szeretet a kis dolgokban mutatkozik meg igazán, de ugyanígy szeretné azt is tudtul adni, hogy a szokásos érintkezési formák őrá is vonatkoznak. Ezért fogunk – te és én – igyekezni a földi javaktól és kényelemtől való elszakadásért, hogy nem felejtkezünk el szerepünkről, és nem engedünk meg magunknak semmilyen különcködő viselkedést.

Annak a jeléül, hogy a földi dolgok urai és hűséges gazdái vagyunk Isten javainak – véleményem szerint – gondosan kell kezelnünk mindazt, amire szükségünk van, hogy sokáig megmaradjon, és jó állapotban tölthesse be a feladatát, ne menjen tönkre a gondozatlanságtól. Az Opus Dei házaiban egyszerű, kényelmes, de mindenekelőtt gondozott berendezést találtok, mert nem szabad a ház szegénységét a csúnyasággal és a piszokkal összetéveszteni. De nagyon jól megértem azt is, ha lehetőségeidnek, társadalmi helyzetednek és családod iránti kötelezettségeidnek megfelelően értéktárgyaid is vannak, amelyeket az áldozat és az elszakadás szellemében gondozol.

A mai mise evangéliumának egyik gondolatával fejezzük be: Húsvét előtt hat nappal Jézus Betániába ment, ahol Lázár lakott, akit Jézus föltámasztott a halálból. Ott vacsorát készítettek neki. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törülgette azt. A ház megtelt a kenet illatával31. Milyen ragyogó jele a bőkezűségnek Mária pazarlása! Júdás, a zsugori, pontosan kiszámította, és felhánytorgatta, hogy legalább háromszáz dénár32 értékű nárduszolajat pazaroltak el.

Az igazi elszakadás nagylelkűvé tesz Isten és testvéreink iránt. Arra késztet, hogy tevékennyé váljunk, keressük a lehetőségeket, és mindent latba vessünk, hogy segítsünk a szükséget szenvedőkön. Egy kereszténynek nem szabad megelégednie azzal a munkával, amely csak a szükséges anyagiakat teremti meg a maga és a családja számára. Ha igazán nagy és nyitott a szíve, az arra fogja késztetni, hogy ő is segítsen másoknak, mégpedig felebaráti szeretetből és az igazságosságérzettől vezetve, amint Szent Pál írja a rómaiaknak: Makedónia és Akhája ugyanis jónak látták, hogy némi gyűjtést rendezzenek a jeruzsálemi szentek szegényei számára. Jónak látták, de tartoznak is nekik. Mert ha a pogányok részesei lettek az ő lelki javaiknak, kötelességük a testiekben nekik szolgálni33.

Ne legyetek tehát szűkkeblűek és zsugoriak iránta, aki oly nagylelkűen kifosztotta magát, hogy nekünk adja, mértéket nem ismerő teljességgel. Gondoljátok csak meg: mibe kerül nektek, – akár pénzügyileg is – hogy keresztények vagytok. És ne felejtsétek el: Isten a jókedvű adakozót szereti. Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bőven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bőven teljék minden jótéteményre34.

Miközben ezen a nagyhéten közelebb kerülünk Krisztus szenvedéséhez, arra akarjuk kérni a Boldogságos Szüzet, hogy mi is meg tudjuk tenni, amit Ő:35 vegyük ezeket a tanításokat fontolóra, és őrizzük meg szívünkben.

Engedjétek meg, hogy újból meg újból rámutassak arra az útra, amelyről Isten felismerteti velünk, hogy ez az ő akarata, amelyre hív bennünket. És ez nem más, mint a világban szolgálni neki, megszentelve magunkat és embertársainkat megszokott munkánkkal. Nyomatékosan, és hittől vezérelt, egészséges emberi értelemmel mondja Szent Pál: Mert írva van Mózes törvényében: Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!21 és az apostol megkérdezi önmagától: Vajon az ökrökre van gondja Istennek? Nem inkább miértünk mondja ezt? Bizony, értünk írták meg ezt, hogy aki szánt, reménységben szántson, és aki csépel, abban a reménységben csépeljen, hogy része lesz a termésben22.

A keresztény élet nem kötelességek bonyolult fonadéka, amelyben a lélek csak vergődik. A keresztény élet úgy alkalmazkodik személyes körülményeinkhez, mint a kesztyű a kézhez. Azt kívánja tőlünk, hogy megszokott teendőink közt, akár kicsik, akár nagyok, az ima és az önmegtagadás segítségével soha ne veszítsük el a természetfölötti látást. Gondoljatok rá, hogy Isten szenvedélyesen szereti teremtményeit. Hogyan dolgozhat a szamár, ha nem kap enni, ha nincs ideje rá, hogy erőt gyűjtsön, vagy ha túl sok veréssel megtörik munkaerejét? Tested úgy hordoz téged Isten útjain a földön, mint egy szamár – egyébként szamár volt Isten trónja Jeruzsálemben. Ezért parancsolnod kell neki, hogy ne térjen le az isteni ösvényről, de föl is kell vidítanod, hogy örömmel és elevenen ugrálva ügessen, mint egy jó szamár.

Ezért mondom Pál apostollal: Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem, ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem, ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem29.

Az apostolnak ezek a szavai olykor ugyanazt a választ váltják ki, mint az Úr szavai, mikor tanítványainak Szent Teste és Vére szentségét kinyilatkoztatta: Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?30 Igen, kemény. Mert az a szeretet, amelyről Pál beszél, nem csupán embertársi gondoskodás, humanizmus, együttérzés más szenvedésével: ehhez a legfőbb erény a követelmény, az istenszeretet és a felebarát szeretetének gyakorlása Isten kedvéért. Ezért mondja: A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik(…). Most azért megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet31.

Az egyetlen út

Régóta tudjuk, hogy a felebaráti szeretet erényének, a keresztény élet központi tényének semmi köze azokhoz a karikatúrákhoz, amelyeket a fecsegők ránk akarnak tukmálni. De miért kell mindegyre prédikálni róla? Kötelességszerű gyakorlat csupán? Elmélet csupán, amelyet csak ritkán lehet valós tettekre váltani?

Ha környezetünkre tekintünk, könnyen jutunk arra a föltételezésre, hogy a szeretet illúzió. De ha természetfölötti szempontból, és mélyebben vizsgáljuk, megmutatkozik, miért van ez az erény a terméketlen senyvedés állapotában: hiányzik az állandó bensőséges kapcsolat Jézus Krisztussal, a tegező viszony az Úrral, és mert a lélek félreismeri sajátmagában a Szentlélek működését, azét a Lélekét, akinek első gyümölcse éppen a szeretet.

Utalva az apostol tanácsára – Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét32 – megjegyzi egy egyházatya: Ha szeretjük Krisztust, könnyű lesz nekünk egymás gyöngeségeit elviselnünk, azokét is, akiket még nem szeretünk, mert nem tettek semmi jót33. Ez a szeretetben való növekedés fölfelé vezető útja. Tévedés volna azt hinni, hogy először a humanitás és a szociális segítség műveiben kell gyakorolni magunkat, és az istenszeretetet kikapcsolni. Ne hanyagoljuk el Krisztust a beteg felebaráttal való törődés miatt, mert Krisztuskedvéért kell a beteget szeretnünk34.

Tekintsetek folyton Krisztusra, lássátok, hogy nem adta föl istenvoltát, úgy alázta meg magát, és vett föl szolgai alakot35, hogy szolgálhasson bennünket; mert csak ebből a látószögből nyílnak meg nekünk azok a célok, amelyekért valóban érdemes fáradni. A szeretet keresi az egyesülést, az eggyé válást a szeretett személlyel. Ha egyesülünk Krisztussal, egészen eltölt bennünket a törekvés, hogy életét, az odaadást, a mérhetetlen szeretetet és a halált is vállaló áldozatot utánozzuk. Krisztus alapvető döntést kíván tőlünk: vagy önzésben és magunkra maradva sorvasztjuk el életünket, vagy egész szívvel elkötelezzük magunkat a szolgáló életre.