Pontlista

Lelkileg erős, türelmes: ezért higgadt valaki. De nem úgy, mint az, aki nyugalmát úgy nyerte el, hogy embertársai iránt részvétlen, vagy azon az áron, hogy mindegy neki a valamennyiünkre vonatkozó nagy megbízatás, a jóság magvainak elvetése mindenütt a világban. Azért kell nyugodtnak lennünk, mert mindig bocsánatot nyerünk, és mindent jobbra fordíthatunk – kivéve a halált, de Isten gyermekeinek a halál jelenti az életet. A lelkinyugalom, ha másért nem, azért is szükséges, hogy észszerűen cselekedhessünk; aki ugyanis önuralmát megőrzi, képes a dolgokat jobban megfontolni, az érveket és ellenérveket mérlegelni, cselekedeteinek várható következményeit helyesen értékelni és ezután megfontoltan és határozottan cselekedni.

Az Evangélium így folytatódik: A farizeusok odaküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkal, és azt mondták neki: Mester4. Nézzétek, milyen hazug módon nevezik mesternek, mintha csodálói és barátai lennének, olyan címet adnak neki, mint akik azt várják, hogy valamiben tanítsa őket. Magister, scimus, quia verax es5, tudjuk, hogy te igazmondó vagy... Micsoda képmutatás! Lehet-e ennél alattomosabbnak lenni? Tehát legyetek éberek. Ne legyetek gyanakvóak, se bizalmatlanok, de érezzétek vállatokon a bárány terhét – gondoljatok a jó pásztor képére a katakombákban – , és ne csak egyetlen lélek terhét, hanem az egész Egyházét, az egész emberiségét.

Ha ezt a felelősséget eltökélten magatokra veszitek, bátrak és okosak lesztek, Isten ügyének méltó védelmezői és hirdetői. Világos, egyértelmű magatartásotok rokonszenvet kelt sok emberben, és tisztelettel tekintve rátok, mesternek fognak titeket hívni – noha nem ez a szándékotok, hiszen nem keresünk földi dicsőséget. De ne csodálkozzatok, ha a sok ember közt, akik közelednek hozzátok, olyanokra is bukkantok, akik csak hízelegni akarnak. Jól véssétek emlékezetetekbe, amit már annyiszor mondtam nektek: se rágalom, se gyűlölködő pletykák, se embertől való félelem, sem a mit mondanak majd?, legkevésbé a képmutató behízelgés nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy teljesítsük kötelességünket.

Nem akarom titkolni előttetek, hogy szenvedek, mikor korholnom kell, vagy olyan döntést hoznom, ami fájdalmat okoz. Nem vagyok szentimentális, de fáj nekem előtte, alatta és utána is. Az a gondolat vígasztal, hogy csak az állatok nem sírnak, mi viszont, emberek, Isten gyermekei, tudunk sírni. Tisztában vagyok tehát vele, hogy ti is szenvedni fogtok néha, ha a kötelességeteket hűségesen akarjátok teljesíteni. Valószínűleg kényelmesebb elkerülni mindig és mindenben a fájdalmasat azzal az ürüggyel, hogy nem akarjuk megszomorítani embertársunkat. Ez azonban tévút, amit azért választunk, mert félünk attól, hogy szenvedést okozunk magunknak, mert az, hogy meg kell feddni valakit, általában nem kellemes dolog. De gondoljatok arra, gyermekeim, hogy a pokol tele van csukott szájakkal.

Egyesek közületek orvosok. Bocsássátok meg nekem, hogy megint az orvostudomány köréből veszek egy hasonlatot; lehet, hogy nem egészen megfelelő, de aszkétikus meggondolásként jól alkalmazható. Aki a sebet be akarja gyógyítani, az először alaposan kitisztítja, még a környékét is. Persze tudja az orvos, hogy fáj, de azt is tudja, hogy sokkal rosszabb lesz, ha most nem teszi meg. Így aztán fertőtleníti a sebet. Fáj, ég, de így akadályozza meg a nagyobb bajt.

Ha viszont már a testi egészség is megkívánja az ilyen eljárást még kisebb horzsolásoknál is, mennyivel inkább szükség van rá, mikor a lélekről, az ember életének valódi központjáról van szó. Mennyire alaposan kell akkor tisztogatni, eltávolítani, fertőtleníteni, szenvedni! Az okosság parancsolja ezt, és ha valaki fél ettől a kötelességtől, és nem tesz neki eleget, az nem csupán hanyagság, hanem az igazságosság és erősség elleni vétek is.

Legyetek meggyőződve arról, hogy egy kereszténynek, aki azt akarja tenni, ami Isten és ember előtt helyes, – annak – legalábbis csírájában – minden erényre szüksége van. Igen, de a saját gyöngeségem, Atya? – kérdezhetitek. Én pedig ezt felelem: beteg orvos nem tud gyógyítani? Nem tudja fölírni a megfelelő gyógyszert akkor is, ha krónikus betegsége van? Persze hogy tudja, elég, ha megvan a hozzá szükséges tudása, és ugyanolyan odaadással gyógyít, mint amilyennel a saját betegségét kezeli.

Saját gyöngeségünk gyógyító ereje

Ha Isten jelenlétében bátran megvizsgáljuk magunkat, ti is és én is mindennap számtalan hibát találunk magunkban. Nem döntő fontosságúak, mindaddig, amíg Isten segítségével küzdünk, hogy legyőzzük őket. Le is fogjuk küzdeni őket, ha talán nem is sikerül teljesen megszabadulni tőlük. Ezenkívül ha azon fáradozol, hogy mindig válaszolj Isten kegyelmére, gyengeségeid ellenére segíteni fogsz másoknak saját súlyos hibáik legyőzésében. Mivel tudod, hogy éppen olyan törékeny vagy, mint ők, és éppúgy beleeshetsz bármely szörnyű hibába, megértőbbé és finomabbá válsz, de sürgetni is fogod, hogy mi mindannyian úgy döntsünk, teljes szívünkből szeretjük Istent.

Keresztényként, Isten gyermekeiként embertársaink segítői kell, hogy legyünk. Komolyan kell vennünk azt, ami a Jézus körüli alakoskodók szájában hamisan csengett: te nem nézed az emberek személyét12. Mi tehát elutasítunk magunktól minden részrehajlást – bennünket minden ember érdekel! –, de magától értetődően először is azokkal kell törődnünk, akiket Isten többféle, néha látszólag véletlen körülmény miatt helyezett környezetünkbe.

Et viam Dei in veritate doces13, te Isten útját az igazság szerint tanítod. Tanítani, tanítani, tanítani! Isten igazi útját megmutatni! Ne félj, hogy látják személyes hibáidat, a tieidet és az enyémeket; sőt sürgetést érzek, hogy elmondjam, hogy küzdeni akarok ellenük, ebben és ebben a dologban meg akarok változni, hogy hűségesebb lehessek az Úrhoz. Isten útját mutatjuk meg azzal is, hogy törekszünk úrrá lenni nyomorúságainkon: először is életünk tanúságtételével, bármennyire föltűnőek is a hibáink; azután azzal, hogy tanítunk, amint Urunk tette, aki coepit facere et docere14 – először cselekedett, és aztán szentelte magát a tanításnak.

Hadd mondjam el, hogy nagyon szeretlek benneteket – és a mennyei Atya még jobban szeret titeket, aki végtelenül jó, és mindig Atya –, és nem tudok rólatok semmi rosszat mondani. De úgy látszik, segítenem kell nektek abban, hogy szeressétek Krisztust, és Krisztus nyáját, az Egyházat. Úgy gondolom tudniillik, hogy nem tesztek túl rajtam ebben: Versenyeztek velem, de nem tudtok fölülmúlni. Tehát amikor elmélkedésben vagy személyes beszélgetésben feltárom hibáitokat, nem azért teszem, hogy fájdalmat okozzak, csak azt akarom, hogy mindannyian még jobban szeressük Krisztust. Azt sem akarom semmiképpen elfelejteni, hogy mindarra, amit az erények szükségességéről mélyen bele akarok vésni lelketekbe, nekem is nagyon nagy szükségem van.

Egyszer hallottam valakitől egy kemény megjegyzést, hogy a botlás megtapasztalása semmi másra nem való, mint arra, hogy még százszor elbotoljunk ugyanúgy hibázva. Szerintem viszont legyetek bizonyosak abban, hogy aki okos, tanul a saját botlásából. Megkapta a figyelmeztetést, megerősíti magában a jószándékot, megújítja vágyát, hogy szent legyen. Isten szolgálatában elért győzelmeitek és elszenvedett vereségeitek megtapasztalásából mindig megerősödött szeretettel kerüljetek ki és azzal az elhatározással, hogy keresztény állampolgári jogaitokat és kötelességeiket komolyan veszitek, nem téveszt meg és nem kelt félelmet bennetek a dicséret, a felelősség vagy a rossz testvérek szóbeszéde. Föltéve persze, hogy becsületesen és hűségesen keressük Isten dicsőségét és embertársaink javát.

Tehát okosnak kell lennünk. Miért? Azért, hogy igazságosak legyünk, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, eredményesen szolgáljuk Istent és az embereket. Találóan mondták az okosságról, hogy genitrix virtutum15 és auriga virtutum16, az erények anyja és vezetője.

Mindenkinek a magáét

Olvassátok el figyelmesen a mai részt az Evangéliumból, hogy fel tudjuk használni a nagyszerű leckét az erényekről, amelyeknek meg kell határozniuk cselekvésünket. A farizeusok és heródiánusok álnok behízelgési kísérlete után teszik föl az igazi kérdést: Mit gondolsz: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?17 Figyeljétek meg alattomosságukat, mondja Aranyszájú Szent János. Ugyanis nem azt mondják, magyarázd el nekünk, mi a jó, a megfelelő, a megengedett, hanem: mondd meg nekünk, mi erről a véleményed. Megszállott igyekezettel akarnak neki csapdát álltani, és kegyvesztetté tenni őt a politikai felsőbbség előtt18. Jézus azonban fölismerte gonosz szándékukat, és azt mondta: „Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”19.

Látjátok: nagyon régi dilemmáról van szó, és az Úr világos, félreérthetetlen feleletet ad rá. Nincs ellentét Isten szolgálata és az emberek szolgálata közt, az állampolgár jogai és kötelességei és a keresztény ember jogai és kötelességei közt, a földi tartózkodási helyünk építéséért és virágzásáért végzett munka és azon tudás közt, hogy a világ csak út, út az égi hazába.

Ebben is megmutatkozik – nem fáradok bele, hogy hangoztassam – az élet egysége, amely szükséges azoknak, akik mindennapi munkájukkal, családi életükkel és társadalmi feladataikkal akarnak eljutni az életszentségre. Jézus elutasítja az ellentmondásos magatartást: Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. A keresztényt, aki föltétel nélküli igenlő válaszával a meghívásra Isten mellett dönt, választása arra ösztönzi, hogy mindent Istenre irányítson, és ezzel egyidejűleg mindent megadjon felebarátjának, ami őt az igazságosság szellemében megilleti.

Semmiféle álszent okoskodás nem igazolhatja, hogy elvegyünk valamit a másik embertől, ami megilleti. Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, és a testvérét gyűlöli, az hazug21. De azok a szűkmarkúak is csalódnak, akik takarékoskodnak a teremtő Istennek, Atyánknak járó, imádó szeretettel és tisztelettel, és azok is, megtagadják az engedelmességet az isteni parancsoknak abban a hamis föltételezésben, hogy egyesek közülük nem egyeztethetők össze az ember szolgálatával. Szent János erről azt mondja nagyon világosan: Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, hogy szeretjük Istent, és megtesszük parancsait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek22.

Időnként hallotok majd néhány praktikusnak beállított, de szeretetnek nem nevezhető elméletet, hogy megrövidítsék Isten tiszteletét a dicsőítését. Mindaz, ami Istent magasztalja, számukra túlzás. Ne törődjetek ezekkel a hangokkal, menjetek tovább utatokon. Az ilyen spekulációk csak értelmetlen vitatkozásokhoz vezetnek, amelyek sok embert megbotránkoztatnak, és ellentmondanak Krisztus parancsának, hogy adjuk meg mindenkinek, ami neki jár, ezzel gyakorolva finom érzékkel és határozottan az igazságosság magasztos erényét.

Igazságosság és szeretet

Olvassátok a Szentírást, szemléljétek az Úr életének egy-egy jelenetét, tanítását. Álljatok meg azoknál az intéseknél, amelyekkel azt a maréknyi embert alakította, akiket apostolainak szánt, és akiket elküldött az egész világba. Mi a fő üzenet, amely végig jelen van? Nem a szeretet új parancsa? A szeretet nyitja meg az utat a pogány, tönkretett világba.

Legyetek meggyőződve arról, hogy puszta igazságossággal sohasem tudjátok megoldani az emberiség nagy kérdéseit. Ne csodálkozzatok, hogy az emberek megsértődnek, ha csak száraz igazságossággal kezelik őket, mert az ember méltósága sokkal többet kíván, hiszen Isten gyermeke. Szeretetnek kell mindent belülről élettel betöltenie, és kísérnie kívülről, ez mindent szelíddé, istenivé tesz, hiszen szeretet az Isten33. Mindig az istenszeretet legyen az indítóokunk, akkor könnyebb lesz a felebaráti szeretet, és minden földi szeretet tisztább és értelemmel átitatottabb.

A puszta igazságosságtól hosszú az út a szeretet teljességéig, és nem sokan járják végig, a célig. Néhányan megelégszenek egy pár lépéssel: nem törődnek az igazságossággal, és némi jótékonysággal elintézik a dolgot. Ezt felebaráti szeretetnek nevezik, és nem gondolják végig, hogy ez csak a kötelességük kis része. Elégedettek magukkal, mint az a farizeus, aki törvénytisztelőnek tartotta magát, mert kétszer böjtölt hetente, és tizedét adott jövedelméből34.

A szeretet, az igazságosság túláradása, először is a kötelesség teljesítését kívánja meg: azzal kezdjük, ami jogos, azután azzal, ami helyesnek tűnik… De a szeretethez még sok minden szükséges: gyengédség, finom érzék, beleérző képesség, barátságos magatartás. Vagyis meg kell szívlelni azt, amit az apostol mond: hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét35. Csak így fogjuk teljes mértékben élni a szeretetet és megvalósítani Krisztus parancsát.

Számomra a legjobb példa arra, hogyan kapcsolható össze a valódi igazságosság és szeretet, az, ahogyan egy anya viselkedik. Ugyanúgy szereti mindegyik gyermekét, de éppen ezért másképpen kezeli mindegyiküket. Ez az egyenlőtlen igazságosság, hiszen mindegyik gyermek más. Embertársaink viszonylatában is tökéletesíti és kiegészíti a szeretet az igazságosságot úgy, hogy eltérő tulajdonságú emberekkel eltérő módon viselkedünk. A tényleges helyzet szerint adhatunk a szomorúnak örömöt, a tudatlannak tudást, a magányosnak melegséget… Az igazságosság megköveteli, hogy mindenkinek megadjuk a magáét, de nem ugyanazt. Az utópisztikus egyenlősítés súlyos igazságtalansághoz vezet.

Ha mindig úgy akarunk viselkedni, mint egy jó anya, ahhoz el kell felejtenünk magunkat, és nem kívánni másféle uralkodást, mint hogy másoknak szolgáljunk, ahogyan Jézus Krisztus élte és tanította ezt: az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon36. Ehhez belső erő kell, hogy saját akaratunkat alárendeljük az isteni mintának, hogy mindenkiért tudjunk tenni, és keressük a küzdelmet az emberek örök boldogságáért és javáért. Nem ismerek jobb utat ahhoz, hogy igazságosak legyünk, mint az odaadó és szolgáló életet.

Sokan naivnak fognak tartani. Nem törődöm vele, ha így gondolkoznak rólam, mert még mindig hiszek a szeretetben; kezeskedem róla, hogy mindig is hinni fogok! És amíg az Úr élni enged, továbbra is azon fogok fáradozni, mint Krisztus papja, hogy legyen egység és békesség azok között, akik – mint ugyanazon Atyaistennek a gyermekei – testvérek; hogy az emberek jobban megértsék egymást, és hogy mindenkinek része legyen ugyanabban az eszményben: a hitben.

Forduljunk Szűz Máriához, az okos és hűséges Szűzhöz, Szent Józsefhez, az ő jegyeséhez, az igaz ember tökéletes példaképéhez37. Ők, akik Jézus, az Isten Fia jelenlétében megélték azokat az erényeket, amelyeken elmélkedtünk, kieszközlik nekünk azt a kegyelmet, hogy ezek az erények mélyen gyökeret verhessenek lelkünkben, azért, hogy elhatározzuk, úgy cselekszünk mindenkor, mint a Mester jó tanítványai: okosan, igazságosan, telve szeretettel.