Pontlista

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

Jézus Krisztus a mi példaképünk, minden keresztény példaképe, ezt jól tudjátok: hiszen gyakran hallhattátok és elmélkedtetek róla. Apostoli munkátok közben, ebben az emberekkel való baráti kapcsolatban, amelyben érezni lehet Isten közelségét, sok embernek beszéltetek róla, második természetetekké lett. Megfelelő alkalmakkor pedig éltetek a testvéri feddés csodálatos eszközével, arra emlékeztetve és segítve őket, hogy viselkedésüket mérjék a mi elsőszülött testvérünk példájához, Mária fiáéhoz, az Istenanya fiáéhoz, a mi Anyánk fiáéhoz.

Krisztus a példakép. Ő maga mondta: discite a me1, tanuljatok tőlem; és én ma szeretnék nektek egy erényről beszélni, amely a keresztény életben bár nem az egyetlen és a legfontosabb, mégis olyan, mint a só, megóv a romlástól; egy erényről, amely próbaköve az apostoli léleknek: a szent tisztaság erényéről.

Jól tudjátok, hogy az istenszeretet a legfőbb erény. De a tisztaság a conditio sine qua non, elengedhetetlen feltétele annak, hogy Istennel belső párbeszédet alakítsunk ki. És ha nem óvjuk meg, és feladjuk a harcot, úgy vakok leszünk, és már semmit sem ismerünk föl, mert a testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéből ered2 .

Fölbátorodva a Mester beszédétől, küzdeni akarunk a tiszta látás elnyeréséért: Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent3. Az Egyház mindig úgy fogja föl ezeket a szavakat, mint tisztaságra való meghívást. Azok őrzik meg szívüket egészségesnek, írja Aranyszájú Szent János, akiknek egészen tiszta a lelkiismerete vagy azok, akikszeretik a tisztaságot. Isten látásához egyik erény sem olyan fontos, mint ez4.

A szív teljes odaadása

Minduntalan arra kell titeket emlékeztetnem, hogy keresztény kötelességeitektől eltávolodva nem lesztek boldogok. Ha elhagynátok őket, csak emésztő lelkifurdalás maradna bennetek, és szánalmas emberek volnátok. Még a némi örömöt szerző és megengedett hétköznapi dolgok is keserűvé válhatnak, savanyúvá, mint az ecet, undorítóvá, mint a hánytatószer.

Bízzuk magunkat az Úrra, ti is, én is: Uram, küzdeni akarok, és tudom, hogy te nem vesztesz csatát; és ha csatát vesztek, tudom miért: mert eltávolodtam tőled! Vezess kézen fogva, ne bízz bennem, tarts erősen!

Azt fogjátok gondolni: De atyám, én olyan boldog vagyok, és nagyon szeretem Jézus Krisztust! Ha törékeny agyagból vagyok is, az Úr és Isten Anyja segítségével szent akarok lenni! Nem kételkedem benned, mégis szeretnélek arra inteni, hogy egyszer talán majd nehezebb lesz.

Ugyanakkor szeretnélek ismét arra emlékeztetni, hogy egy keresztény élete – a tiéd és az enyém – szeretetből való élet. A szívünket szeretetre teremtették. És ha ezért a szeretetért megvonnak tőle egy tiszta és nemes tárgyat, az megbosszulja magát és a szív nyomorúsággal telítődik. Az igazi istenszeretet – és következésképpen a tiszta élet – ugyanolyan messze van az érzékiségtől, mint a szentimentalizmustól, a hidegségtől vagy a keményszívűségtől.

Szomorú dolog szívtelennek lenni. Sajnálatra méltó emberek, akik sosem tanulták meg, hogy gyöngéden szeressenek. Mi keresztények a Szeretetbe vagyunk szerelmesek. Az Úr nem akarja, hogy mi szárazak és merevek legyünk, mint az élettelen anyagok. Azt akarja, hogy szeretete átitasson bennünket! Aki Isten kedvéért lemond az emberi szerelemről, az minden más, csak nem szomorú, boldogtalan, bénult szárnyú különc, aki a tiszta szeretet nagylelkűségét visszautasítja.

Az emberi szeretet és a tiszta élet

Már sokszor elmeséltem nektek, – és ezt mindenki megtudhatja – hogy szeretem a népdalokat, mikor az Úrral beszélgetek. Ezek általában a szerelemről szólnak, és nagyon tetszenek nekem. Mivel az Úr engem és közületek egyeseket teljesen magának akart, ezért az oly szépen megénekelt emberi szeretetet átértelmezzük az istenszeretetre. Az Énekek énekében is így tanít bennünket a Szentlélek, és minden idők nagy misztikusai ugyanezt tették.

Halljátok Avilai Szent Teréz versét: Ha azt kívánod, hogy tétlen maradjak, / úgy pihenek, és nyugalmam öröm, / Ha kedvedért dolgoznom kell keményen, halálomig is azt teszem / Csak azt mondd meg, hogyan? Mondd, hogy hol és mikor? / Ó én édes szerelmem, kérdezlek epedve,/ teneked én mire való vagyok?21 Vagy Keresztes Szent János éneke, amely oly csodásan szól: Egy ifjú pásztor mindig elmerült, nincs kedve sem, nyugalma sem, a pásztorlányra gondol szüntelen / szívére nagy szerelme nehezült22.

Mély tiszteletet és kimondhatatlan nagyrabecsülést érzek a tiszta emberi szerelem iránt. Elképzelhető az, hogy szüleink szent, nemes vonzalmát ne tudnánk becsülni, amelynek nagy részben köszönhetjük az Istenhez fűződő barátságunkat? Megáldom e szeretetet mindkét kezemmel, és ha kérdezték, miért mondom, hogy mindkét kezemmel, rögtön azt feleltem mindig, mert nincs négy kezem.

Áldott legyen az emberek szerelme! De az Úr tőlem többet kívánt. És – ezt tanítja a katolikus teológia – ha valaki önmagát a mennyország kedvéért egyedül Jézusnak adja és Jézus által minden embernek, az több a házastársi szeretetnél, bár a házasság szentség, sacramentum magnum23, nagy szentség.

Mindenesetre, mindenkinek igyekeznie kell a maga helyzetében, – akár egyedülálló, akár házas, akár özvegy, akár pap –, hogy tisztaságát finom érzéssel őrizve élje, mert ez mindenki számára erény, és mindenkitől harcot követel, körültekintést, gyöngédséget, erőt és olyan bensőségességet, amit csak akkor fogunk megsejteni, ha a megfeszített Krisztus szerető szívéhez közeledünk. Ne legyetek aggodalmaskodók, ha valamikor kísértés szorongat titeket; mert az érzés is más, és a beleegyezés is más. A kísértést Isten kegyelmével könnyen el lehet utasítani. De soha ne álljunk szóba vele!

Azt szoktam mondani, három dolog van, ami nekünk a földön örömöt szerez, és a mennyei örök boldogságra vezet: az erős, gyöngéden érző, örömteli és tántoríthatatlan hűség a hithez, a hivatáshoz, amelyet kaptunk és a tisztasághoz. Csak az marad az útmenti tövises bozótba gabalyodva – a gőgbe és az érzékiségbe – aki azt akarja; és ha nem változik meg, boldogtalan marad, mert hátat fordított Krisztus szeretetének.

Hadd mondjam újból nyomatékosan: mindannyian tele vagyunk gyarlóságokkal. De nyomorúságainknak soha nem szabad soha elválasztania Isten szeretetétől. Vegyünk inkább magunkra ezt a Szeretetet, és meneküljünk az isteni jósághoz, öltsük azt magunkra, mint a régi lovagok a páncéljukat. Az a bizonyos: Ecce ego, quia vocasti me26 – itt vagyok, hiszen te hívtál engem, a mi védőpajzsunk. Nem szabad Istentől eltávolodnunk, mert tudjuk, hogy törékenyek vagyunk, mint az agyagedény; inkább küzdenünk kell nyomorúságaink ellen, mivel Isten bízik bennünk.