Pontlista

A szív teljes odaadása

Minduntalan arra kell titeket emlékeztetnem, hogy keresztény kötelességeitektől eltávolodva nem lesztek boldogok. Ha elhagynátok őket, csak emésztő lelkifurdalás maradna bennetek, és szánalmas emberek volnátok. Még a némi örömöt szerző és megengedett hétköznapi dolgok is keserűvé válhatnak, savanyúvá, mint az ecet, undorítóvá, mint a hánytatószer.

Bízzuk magunkat az Úrra, ti is, én is: Uram, küzdeni akarok, és tudom, hogy te nem vesztesz csatát; és ha csatát vesztek, tudom miért: mert eltávolodtam tőled! Vezess kézen fogva, ne bízz bennem, tarts erősen!

Azt fogjátok gondolni: De atyám, én olyan boldog vagyok, és nagyon szeretem Jézus Krisztust! Ha törékeny agyagból vagyok is, az Úr és Isten Anyja segítségével szent akarok lenni! Nem kételkedem benned, mégis szeretnélek arra inteni, hogy egyszer talán majd nehezebb lesz.

Ugyanakkor szeretnélek ismét arra emlékeztetni, hogy egy keresztény élete – a tiéd és az enyém – szeretetből való élet. A szívünket szeretetre teremtették. És ha ezért a szeretetért megvonnak tőle egy tiszta és nemes tárgyat, az megbosszulja magát és a szív nyomorúsággal telítődik. Az igazi istenszeretet – és következésképpen a tiszta élet – ugyanolyan messze van az érzékiségtől, mint a szentimentalizmustól, a hidegségtől vagy a keményszívűségtől.

Szomorú dolog szívtelennek lenni. Sajnálatra méltó emberek, akik sosem tanulták meg, hogy gyöngéden szeressenek. Mi keresztények a Szeretetbe vagyunk szerelmesek. Az Úr nem akarja, hogy mi szárazak és merevek legyünk, mint az élettelen anyagok. Azt akarja, hogy szeretete átitasson bennünket! Aki Isten kedvéért lemond az emberi szerelemről, az minden más, csak nem szomorú, boldogtalan, bénult szárnyú különc, aki a tiszta szeretet nagylelkűségét visszautasítja.

Az emberi szeretet és a tiszta élet

Már sokszor elmeséltem nektek, – és ezt mindenki megtudhatja – hogy szeretem a népdalokat, mikor az Úrral beszélgetek. Ezek általában a szerelemről szólnak, és nagyon tetszenek nekem. Mivel az Úr engem és közületek egyeseket teljesen magának akart, ezért az oly szépen megénekelt emberi szeretetet átértelmezzük az istenszeretetre. Az Énekek énekében is így tanít bennünket a Szentlélek, és minden idők nagy misztikusai ugyanezt tették.

Halljátok Avilai Szent Teréz versét: Ha azt kívánod, hogy tétlen maradjak, / úgy pihenek, és nyugalmam öröm, / Ha kedvedért dolgoznom kell keményen, halálomig is azt teszem / Csak azt mondd meg, hogyan? Mondd, hogy hol és mikor? / Ó én édes szerelmem, kérdezlek epedve,/ teneked én mire való vagyok?21 Vagy Keresztes Szent János éneke, amely oly csodásan szól: Egy ifjú pásztor mindig elmerült, nincs kedve sem, nyugalma sem, a pásztorlányra gondol szüntelen / szívére nagy szerelme nehezült22.

Mély tiszteletet és kimondhatatlan nagyrabecsülést érzek a tiszta emberi szerelem iránt. Elképzelhető az, hogy szüleink szent, nemes vonzalmát ne tudnánk becsülni, amelynek nagy részben köszönhetjük az Istenhez fűződő barátságunkat? Megáldom e szeretetet mindkét kezemmel, és ha kérdezték, miért mondom, hogy mindkét kezemmel, rögtön azt feleltem mindig, mert nincs négy kezem.

Áldott legyen az emberek szerelme! De az Úr tőlem többet kívánt. És – ezt tanítja a katolikus teológia – ha valaki önmagát a mennyország kedvéért egyedül Jézusnak adja és Jézus által minden embernek, az több a házastársi szeretetnél, bár a házasság szentség, sacramentum magnum23, nagy szentség.

Mindenesetre, mindenkinek igyekeznie kell a maga helyzetében, – akár egyedülálló, akár házas, akár özvegy, akár pap –, hogy tisztaságát finom érzéssel őrizve élje, mert ez mindenki számára erény, és mindenkitől harcot követel, körültekintést, gyöngédséget, erőt és olyan bensőségességet, amit csak akkor fogunk megsejteni, ha a megfeszített Krisztus szerető szívéhez közeledünk. Ne legyetek aggodalmaskodók, ha valamikor kísértés szorongat titeket; mert az érzés is más, és a beleegyezés is más. A kísértést Isten kegyelmével könnyen el lehet utasítani. De soha ne álljunk szóba vele!

Sose hiányozzanak napjainkból azok a pillanatok, amelyeket az Úrhoz való kapcsolatunknak tartunk fönn: felemeljük hozzá gondolatainkat, a szájnak nem kell szólnia, mert énekel a szív. Szánjunk erre az imára elegendő időt, és ha lehetséges, végezzük ugyanabban az időben. A tabernákulum előtt, egészen közel Hozzá, aki szeretetből akart ott maradni nekünk. Vagy ha másképpen nem megy, egyszerűen ott, ahol éppen vagyunk, hiszen Isten kimondhatatlan módon jelen van lelkünkben, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Mégis azt tanácsolom neked, hogy mindig, amikor csak tudsz, menj a kápolnába: szándékosan nem templomot mondok, hogy világossá tegyem, ne az ünnepélyességet keresd, hanem emeld összeszedetten lelkedet az ég felé azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr a tabernákulumban, ahol szentségi alakban valóban jelen van, lát és hall bennünket, vár reánk és irányítja vele való együttlétünket.

Ha akar, mindenki képes közületek az Úrral beszélgetni a maga egyéni módján. Nem szívesen beszélek módszerekről és formulákról, mert senkit sem akarok fűzőbe kényszeríteni. Az én fáradozásom mindig arra irányul, hogy mindenkit bátorítsak, keresse az Úrral való közeli kapcsolatot, de minden egyes lélek a maga sajátosságaival. Kérjétek őt, hogy nyomja rá szándékai bélyegét életünkre: nemcsak az értelmünkre, hanem mélyen szívünkbe is, és ugyanúgy külső tevékenységünkre is. Biztosítalak titeket, hogy ilyen módon az önzés sok csalódásától és csapásától menekültök meg, és erőre találtok, hogy a jót elterjesszétek környezetetekben. Mennyi kellemetlenség oldódik meg, ha bensőleg teljesen Isten kezére bízzuk magunkat, ő sosem hagy el bennünket! Jézus szeretete az övéi iránt minden alkalommal új módon nyilvánul meg, más és más árnyalatú a betegek iránt, a bénák iránt Megkérdezi: mi a baj? Az, hogy és azonnal világosság gyúl ki bennünk, vagy legalábbis igent mondunk neki, és eltölt a béke.

Ha hívlak, hogy beszélgesd ki magadat az Úrral, akkor leginkább személyes nehézségeidre gondolok. Ami minket leginkább boldogtalanná tesz, az többé-kevésbé álcázott gőgből származik. Önmagunkat rendkívül értékesnek és tehetségesnek tartjuk, és megalázottnak érezzük magunkat, ha mások másként értékelnek minket. Milyen jó lehetőség ez arra, hogy elkezdjünk imádkozni és változtassunk gondolkodásunkon. Új útra térni sohasem késő, de célszerű a lehető leghamarabb hozzáfogni.

Az imában gőgünk a kegyelem segítségével alázattá alakulhat át. Ekkor kihajt a lélekben az igazi öröm, bár szárnyainkon ott tapad még nyomorúságunk sara, és csak lassan szárad meg. Ez a sárkéreg azonban később az önmegtagadásoktól lehull, és az isteni irgalmasság szelétől emelve nagyon magasra szállhatunk.

Ne gondoljuk, hogy ha a szemlélődés útjára lépünk, egyszer s mindenkorra elnémulnak a szenvedélyeink. Becsapnánk magunkat, ha azt feltételeznénk, hogy a Krisztus utáni vágy, a vele való találkozás és együttlét, szeretetének édes megtapasztalása bűntelen emberré változtat minket. Bár nem vagytok tapasztalatlanok, engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy Isten és az emberek ellensége, a sátán nem nyugszik bele a vereségbe, hanem fáradhatatlanul küzd tovább. Akkor is támad, amikor lelkünkben lángol Isten szeretete. Tudja, hogy ilyenkor nehezebb elérnie, hogy a lélek elbukjon, de tudja azt is, hogy ha eléri, hogy a teremtmény megbántsa az Urat, akár csak egy csekélységgel is, a kétségbeesés súlyos kísértésével veheti célba ennek az embernek a lelkiismeretét.

Ha tanulni szeretnétek egy szegény pap tapasztalatából, aki Istenen kívül másról nem is akar beszélni, azt tanácsolom, hogy amikor a test visszaköveteli elvesztett jogait, vagy – ami még rosszabb – a gőg dacosan fellángol, keressetek gyorsan menedéket az isteni sebekben, amelyeket az Urat a keresztre rögzítő szögek és az oldalát átszúró lándzsa nyitott Krisztus Testén. Szíveteket követve siessetek oda, és árasszátok el az Úr sebeit minden szeretetetekkel, amely emberi és isteni. Így mutatjuk meg, hogy vágyunk a vele való egységre, hogy Krisztus testvéreinek érezzük magunkat, akikben ugyanaz a vér csörgedezik, és ugyanazon Anya gyermekei vagyunk, hiszen ő az, aki Jézushoz vezetett minket.