Pontlista

Engedjetek meg nekem evvel kapcsolatban néhány széljegyzetet, nekem ideillőnek tűnnek. Sohasem kérdeztem politikai véleménye felől azt, aki hozzám jött. Egyszerűen nem érdekel! Tartózkodásommal szeretnék valamit világossá tenni, ami lényegi módon sajátja az Opus Deinek, amelynek magamat szenteltem teljes odaadással Isten irgalmából a Szent Egyház szolgálatára. A politika témája azért nem érdekel, mert nektek, keresztényeknek a politikai, kulturális és társadalmi életben teljes a szabadságotok és evvel a felelősségetek is. Csak az egyház tanítóhivatala húzhatja meg itt a határokat. Csak akkor aggódnék, ha ezeken a határokon túllépnétek, akkor is a lelketek java miatt. Csakis ekkor kellene figyelmeztetően rámutatnom, hogy ellentét van megvallott hitetek és tetteitek közt. Van néhány ember, aki nem tudja megérteni önálló ítéletalkotásotoknak ezt a tiszteletben tartását, mikor az nem idegenít el Isten törvényétől. Félreértik az igazi szabadság fogalmát, a szabadságét, amelyet Krisztus vívott ki nekünk a kereszten, qua libertate Christus nos liberavit (Gal 4, 31): amilyen szabadsággal Krisztus szabadított meg bennünket. Szektás gondolkozásuk két különböző irányba tereli őket: egyik részük hittétellé merészeli nyilvánítani világi ügyekről való véleményét, másik részük lealacsonyítja az embert, mert kiszolgáltatja a hitet a legvakmerőbb félremagyarázásoknak, mintha tetszésünktől függne.

Kérdezzük meg magunkat újból Isten színe előtt: Uram, milyen célra adtad nekünk ezt a jót? Miért ajándékoztál meg azzal a képességgel, hogy válasszunk vagy visszautasítsunk Téged? Azt kívánod, hogy helyesen alkalmazzuk. Uram, mit akarsz, hogy tegyek? (Vö. ApCsel 9, 6) A felelet gyértelmű: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37).

Értitek? A szabadság akkor kapja meg valódi értelmét, ha a megváltó igazság szolgálatában élünk vele, ha egészen föloldódik az Isten végtelen szeretete iránti vágyódásban, amely minden szolgaság bilincsét leoldja rólunk. Minden nap erősebb sürgetést érzek, hogy a keresztény embernek ezt a kimeríthetetlen gazdagságát fennszóval hirdessem: Isten fiainak dicsőséges szabadsága! (Róm 8, 21) Ez a jóakarat, ami arra tanít, hogy a jót tegyük, miután megkülönböztettük a rossztól (Szent Maximus hitvalló, Capita de caritate, 2, 32 (PG 90, 995)).

Most nézzük a következő, alapvetően fontos gondolatot, amely lelkiismereti felelősségünkre vonatkozik: senki sem választhat nekünk és helyettünk; mert az az emberi méltóság legmagasabb foka, hogy saját magából kifolyólag és nem mások által fordul a jóhoz (Aquinói Szt. Tamás, Super Epistolas S. Pauli lectura. Ad Romanos, cap. 2. lect. 3, 217, Marietti, Torino 1953). Közülünk sokan szüleiktől örökölték a katolikus hitet, és Isten kegyelme által mindjárt születésük után, a kereszteléssel megkezdődött természetfölötti életük. De azt az elhatározást, hogy Istent mindenek fölött szeretjük, életünk folyamán, sőt minden egyes nap folyamán meg kell újítani. Az a keresztény, az igazi keresztény, aki aláveti magát Isten igéje uralmának (Origenes, Contra Celsum, 8, 36 (PG 11, 1571)), vagyis az, aki fenntartások nélkül elfogadja ezt az alávetettségét, és föltett szándéka az ördög kísértéseinek Krisztus magatartásával ellenállni: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! (Mt 4, 10)

A lelkiismeretek szabadsága

Hosszú papi munkám közben, amíg a személyes szabadság szeretetét nemcsak prédikáltam, hanem szinte kiáltoztam, olykor némi bizalmatlansággal találkoztam, mintha attól kellene tartani, hogy a szabadság hangoztatása veszélyezteti a hitet. Nos, az aggodalmaskodók megnyugodhatnak: csak a szabadság téves felfogása veszélyezteti a hitet. A cél, normák, törvények, felelősség nélküli szabadság, egyszóval a féktelenség. Sajnos vannak, akik perbeszállnak érte: ez a hit elleni támadás.

Ezért nem megfelelő megfogalmazás lelkiismereti szabadságról beszélni, amikor Isten erkölcsi elutasítását akarják igazolni vele. Már beszéltünk róla, hogy Isten üdvötadó szándékainak ellen tudunk állni; képesek vagyunk rá, de nem szabad megtennünk. Ha valaki tudatosan ezt a magatartást választaná, bűnt követne el, vétene az első és legfontosabb parancs ellen: Szeresd Istenedet teljes szívedből (MTörv 6, 5).

Teljes nyomatékkal kiállok a lelkiismeretek szabadságáért (XIII. Leó, Libertas praestantissimum enciklika, 1888.VI.20., ASS 20 (1888.), 606), amelyhez lényegileg hozzátartozik, hogy senkinek sem szabad egy embert megakadályozni abban, hogy Istent tisztelje. Az igazság iránti törvényes vágyat tiszteletben kell tartani. Bár az embernek ellentmondást nem tűrő kötelessége, hogy keresse az Urat, felismerje, és imádja, de senki a föld hátán nem szabad, hogy kényszerítse a másikat, hogy olyan hitet fogadjon el, amiről nincs meggyőződve; és ugyanígy senki sem formálhat jogot magának, hogy terhére legyen valakinek, aki megkapta ezt a hitet Istentől.

A mindennapi életben sokat kell követelnünk magunktól, hogy ne gátoljanak hamis gondok, mesterséges szükségletek, amelyeket mi találunk ki magunknak; s amelyek legtöbbször képzelődésből, szeszélyből, kényelemszeretetből, szellemi tunyaságból támadnak bennünk. Gyors léptekkel kell Isten felé haladnunk, és ehhez az kell, hogy ledobjuk a terheket, amelyek fékeznek. Mivel a lelki szegénység nem azt jelenti, hogy nincs semmink, hanem hogy valóban elszakadtunk mindentől, legyünk résen, nehogy a magunk kitalálta, úgynevezett kényszerítő szükség hálójába essünk. Azt keressétek, ami elég; annyit keressetek, amennyi éppen kell. Ne törekedjetek többre. Mindaz, ami több ennél, teher, nem könnyebbség, mert csak nyomaszt, ahelyett, hogy fölemelne29.

Tanácsaimban szándékosan tértem ki ennyire a részletekre, mert nem a látványos, rendkívüli, bonyolult helyzetek a fontosak. Tudomásom van valakiről, aki olvasójelként kis papírszeleteket használt, amelyekre fölírt néhány röpimát, hogy eszébe juttassák Isten jelenlétét. Egy napon aztán az a vágya támadt, hogy ezt a kincset szeretettel megőrizze, de rájött, hogy kezd ragaszkodni azokhoz a papírdarabkákhoz. Kitűnő példaképe az erényeknek! Nem volna nekem nehéz, hogy több gyöngeséget fölsoroljak magamról, föltéve, hogy hasznotokra válna. Jónak látom, hogy néhányat megemlítsek, mert talán te is így vagy velük: könyveiddel, ruháddal, íróasztaloddal, szóval kacat-bálványaiddal.

Azt tanácsolnám, beszéljetek ezekről lelki vezetőtökkel, de gyermekes félelem és aggályos gond nélkül. Néha elég az a kis önmegtagadás, hogy rövid időre lemondunk valamiről az ilyesféle függőségek gyógyítására. Hasonló eljárás más területen is tanácsos, például igazán nem nagy dolog, ha egyszer lemondasz szokásos közlekedési eszközöd használatáról, és az így megtakarított pénzt alamizsnaként odaadod, bármilyen kevés is. Mindenesetre, ha valóban él benned az elszakadás szelleme, mindig találni fogsz alkalmat rá, hogy feltűnés nélkül és hatékonyan gyakorold.

Ha már egyszer megnyitottam nektek a lelkemet, el kell még mondanom, van még egy függőség bennem, de erről nem akarok lemondani sohasem: hogy szeretlek titeket. Minden tanítók legjobbjától tanultam, és ebben mindig a legnagyobb hűséggel akarom az ő példáját követni, és minden embert – legelőször is azokat, akik a közelemben vannak – határtalanul szeretni. Nem hat meg benneteket az az égő szeretet, Krisztus gyengédsége egyik tanítványa felé, amelyről az evangélista tanúskodik? Quem diligebat Jesus30, mondja a szöveg, akit Jézus szeretett.