Pontlista

A mértékletesség gyümölcsei

A mértékletesség annyit jelent, hogy önmagunk urai vagyunk. Nem minden ragadhat zabolátlan árként magával, amit testileg, vagy lelkileg átélünk; tudnom kell, hogy nem tehetek meg akármit, amire képes vagyok. Bár kényelmesebb, hogy az úgynevezett természetes ösztönök vizein hagyjuk magunkat sodródni, de az út végén csak a szomorú egyedüllét vár saját nyomorúságunkkal.

Milyen sokan vannak, akik nem tagadnak meg semmit gyomruktól, szemüktől, kezüktől, és attól is idegenkednek, hogy meghallgassák, ha tisztaságról beszélnek nekik. A nemzőerőt – amely Isten adománya, hogy teremtő erejének részesei legyünk és önmagában magasztos dolog – rosszul használják fel, puszta eszközül önzésük szolgálatában.

Nem szívesen beszélek a tisztátalanságról. Szívesebben vizsgálom azt, hogy a mértékletesség milyen gyümölcsöket terem és az embert úgy szeretném látni, mint valódi embert, akit nem befolyásol az értéktelen csillogás, mint a szarkát. Az ilyen ember le tud mondani mindarról, ami lelkének kárára van, és tisztában van azzal is, hogy ezzel a lemondással csak látszólag hoz áldozatot: hiszen egy áldozatos élet sok béklyótól szabadítja meg, és szíve legmélyén megízlelheti Isten teljes szeretetét.

Ilyenkor az élet visszanyeri mértéktelenség által elhomályosított színeit, és ismét lehetővé válik számunkra, hogy másokkal törődjünk, másokkal megosszuk javainkat és fogékonyak legyünk az igazán nagy dolgok iránt. Az ilyen mértékletesség segíti a lelket abban, hogy józan, szerény és megértő legyen; könnyen és magától értetődően hajlik a tartózkodó magatartásra, ami azért vonzó, mert érezteti az értelem uralmát. A mértékletesség nem beszűkülést jelent, hanem távlatokat nyit. A beszűkülést sokkal inkább a mértéktelenség teremti, hiszen a szív saját magát dobja oda, amikor szánalmas módon elcsábul az első üres csinnadrattára.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

Jézus megállt, és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Néhány jóakaratú körülálló biztatja: Bízzál! Kelj fel, hív téged!15 Ez nem más, mint a keresztény hivatás felszólítása! De ez nemcsak egyetlen isteni hívás; gondoljuk meg, hogy az Úr bennünket minden pillanatban keres: Kelj föl – mondja nekünk – emelkedj föl lustaságodból, kényelemszeretetedből, kicsinyes önzésedből, parányi gondjaidból. Kelj föl a lapos földről, amelyhez tapadsz tompán és körvonalazatlanul. Legyél magasabb, növekedj súlyban, térfogatban, természetfölöttibb látásban.

Mire az ledobta fölső ruháját, fölugrott, és odament hozzá16. Nem tudom, voltál-e háborúban. Sok éve, hogy láttam egy csatateret néhány órával a harc megszűnte után: a földön szanaszét gyapjútakarók, kulacsok, hátizsákok hevertek családi emléktárgyakkal, szeretett emberek leveleivel és fényképeivel szanaszét… Nem a vesztesek szórták el mindezt, hanem a győztesek; minden poggyásztól megszabadultak, hogy könnyebben be tudják venni az ellenséges állást. Úgy tettek, mint Bartimeus, mikor Jézushoz sietett.

Ne feledd, hogy áldozatra van szükség ahhoz, hogy Jézushoz jussunk; szükséges, hogy mindent elvessünk, ami ebben zavarhat: takarót, hátizsákot, kulacsot. Tégy így te is Isten dicsőségére vívott harcodban, ebben a szeretetért és békéért vívott harcban, amely által ki akarjuk terjeszteni Krisztus birodalmát. Ahhoz, hogy szolgálhasd az Egyházat, a pápát és a lelkeket, késznek kell lenned arra, hogy minden fölöslegesről lemondj: a takaróról, amely fagyos éjszakákon védelmed volna, családi emlékeidről, amelyekhez annyira ragaszkodsz, a vízről, amely felfrissít. Leckét tanulunk hitből, leckét tanulunk szeretetből; és megtanuljuk belőle, hogy így kell szeretnünk Krisztust.