Pontlista

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

A kovász és a tészta

Követni akarjuk az Urat és elvinni az igéjét mindenkihez. Emberi szempontból logikus, hogy mi is feltegyük magunknak a kérdést: mi vagyunk mi ennyi emberhez? Még ha több millióan lennénk is, a Föld lakosságához viszonyítva nagyon kevés. Ezért egy kis kovásznak kell tekintenünk magunkat, amely kész arra, hogy az egész emberiség javát szolgálja, amint az apostol mondja: „egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti”6 , átalakítja. Meg kell tanulnunk élesztőnek, kovásznak lenni, hogy átalakítsuk a sokaságot.

Vajon a kovász jobb, mint a tészta? Nem, de a kovásznak köszönhetően lesz a tésztából ehető és egészséges táplálék.

Gondoljatok – akár csak nagy vonalakban –a kovász hatékony működésére, amelynek köszönhetően kerül az emberek asztalára a kenyér, ez az alapvető, egyszerű és mindenki számára elérhető táplálék. Sok helyen – talán ti is láttátok már – a sütés igazi szertartás, amelynek eredménye finom és szép egyaránt.

Jó lisztet vesznek, a lehető legjobbat. Hosszú, türelmes munkával gyúrják a tésztát a dagasztóteknőben, hogy összekeveredjen a kovásszal. Aztán hagyják pihenni, amire szükség van ahhoz, hogy az élesztő megtegye a dolgát, és a tészta megkeljen.

Közben már ég a tűz a kemencében, felemésztve a fahasábokat. A tészta pedig a tűz melegétől lágy, omlós, finom kenyérré válik. Ez nem történhetett volna meg, ha a kevés kovász nem keveredett volna el a tésztában, hatékonyan és feltűnés nélkül.

Ha elmélkedünk Szent Pál e szavain, megértjük, hogy nincs más választásunk, mint az, hogy minden léleknek szolgálva munkálkodjunk. Minden más önzés volna. Ha alázattal tekintünk az életünkre, világosan látjuk, hogy az Úr a hit kegyelmén kívül tehetséget és jó képességeket is adott nekünk. Egyikünk sem másolata valaki másnak: Atyánk egyesével teremtett bennünket, számban is különböző adományokkal ruházva fel gyermekeit. Ezeket a tehetségeket, képességeket minden ember szolgálatába kell állítanunk, és az Istentől kapott adományokat eszközként kell használnunk arra, hogy segítsünk másoknak Krisztust felfedezni.

Ne gondoljátok, hogy ez a vágy csak járulékos díszítőelem keresztény életünkön. Ha a kovász nem keleszti meg a tésztát, megrohad. Eltűnhet úgy, hogy megkeleszti a tésztát, de úgy is, hogy haszontalanul és önző módon az enyészeté lesz. Nem szívességet teszünk Istennek azzal, hogy segítünk az embereknek őt megismerni: „mert ha hirdetem az Evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok – Jézus megbízásából. – Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az Evangéliumot!”7

A csodák ma is megismétlődnek

Ha nap mint nap küzdünk azért, hogy szentté váljunk, mindegyikünk a saját helyzetében a világban, saját foglalkozásában, a mindennapi életben, akkor ki merem jelenteni, hogy az Úr bennünket is az eszközeivé fog tenni, csodákat tudunk majd tenni, sőt nagy csodákat, ha arra lesz szükség. Vakoknak visszaadjuk a látását. Melyikőtök ne tudna sok esetről beszámolni, amikor emberek, akik mintegy vakon születtek, megkapták Krisztus fényének teljességét? Egyesek süketek, mások némák voltak, nem tudtak meghallani vagy kimondani egy szót sem úgy, ahogy Isten gyermekeihez illik. Ám az érzékeik megtisztultak, és már nem állatokra jellemző, hanem emberekhez méltó módon hallanak és beszélnek. „In nomine Iesu!”17 Jézus nevében az apostolok meggyógyítanak egy bénán született embert, aki semmilyen hasznos dologra nem volt képes, és azt a másikat, aki tudta, hogy mi a kötelessége, de nem teljesítette… Az Úr nevében „surge et ambula!”18 – kelj fel és járj!

Ismét másvalaki halott volt, már a bomló holttest szaga áradt belőle, de meghallotta Isten hangját, ahogy egykor a naimi özvegy fia: „Ifjú. Mondom neked: kelj föl!”19 Csodákat fogunk tenni, mint Krisztus, mint az első apostolok. Talán veled is, velem is történtek ilyen csodák; talán vakok vagy süketek vagy bénák voltunk, vagy már a halál szaga áradt belőlünk, de az Úr szava felemelt minket elesettségünkből. Ha szeretjük Krisztust, ha őszintén követjük, ha nem magunkat keressük, hanem csak őt, akkor az ő nevében ingyen tudjuk majd továbbadni másoknak azt, amit mi is ingyen kaptunk.

Ez az odaadás lángra lobbantja és napról napra fokozza az apostoli buzgalmat, amely másokra is átragad, mert a jó közölni akarja önmagát. Ha szegény emberi természetünk ily közel van Istenhez, nem tudunk mást tenni, mint az egész világon az öröm és béke magvetőinek lenni, mindent elárasztani a Krisztus megsebzett oldalából fakadó megváltó forrás vizével,39 és minden tettünket szeretetből kezdeni el és fejezni be.

Az imént fájdalomról, szenvedésről, könnyekről beszéltem. Nem mondok ellent önmagamnak, ha azt állítom, hogy Krisztus tanítványa, aki szeretettel keresi a Mestert, másképp éli meg a szomorúságot, a gondokat, a megpróbáltatásokat: azok eltűnnek, amint a tanítvány őszintén elfogadja Isten akaratát, és hűséges gyermekként szívesen teljesíti Isten terveit, bár az idegek pattanásig feszülnek, és a szenvedés elviselhetetlennek tűnik.