Pontlista

Urunk szavain elmélkedve: Értük szentelem magam, ők is szentek legyenek az igazságban (Jn 17, 19) – világosan érthetővé válik, mi a mi egyetlen célunk: a megszentelődés, hogy másokat is megszenteljünk. Itt megkísérthet egy árnyalatnyi kétely: Mi, akik szilárdan elhatároztuk, hogy követjük az isteni fölszólítást, nem vagyunk vajmi sokan, és eszköznek sem vagyunk túl értékesek. Valóban, az emberiség összességéhez mérten kevesen vagyunk, és egyénileg sem érünk sokat. De Mesterünk teljes határozottsággal azt mondja, hogy a keresztények fény, só és kovász a világ számára, és egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti (Gal 5, 9). Ez az, amiért állandóan azt mondom, és hirdetem is, hogy számunkra minden lélek fontos: – százból mind a száz, válogatás nélkül, mert biztosan tudjuk, hogy Krisztus mindet megváltotta, és egy keveset belőlük szolgálatába akar fogadni, hogy ők, akik magukban semmitérők, segítsenek terjeszteni az üdvösséget.

Krisztus tanítványa senkit sem becsülhet le. A tévedést nevén nevezi, de az embert, aki tévedésben van, megértő szeretettel igazítja ki. Máskülönben sem segíteni, sem megszentelni nem fogja. Meg kell tanulni egymás iránt jóakarattal lenni; megértve egymást, megbocsátva egymásnak, testvériesen viselkedve egymással, mindenkor Keresztes Szent János tanácsát követve: ahol nincs szeretet, te vigyél oda, és: szeretetet fogsz találni (Vö. Keresztes Szt. János, Levél a Megtestesülésről nevezett Máriához, 6. 7. 1591) . Azokra a dolgokra is vonatkozik ez, amelyek látszólag nem számítanak sokat a munkavégzésben, a családi életben vagy az ismerősökkel való kapcsolatban. Nekünk az legyen a fontos, hogy mindent fölhasználjunk; és miközben megszenteljük, magunkat is megszenteljük, azokkal az emberekkel együtt, akik megosztják velünk a köznapok gondjait. Akkor majd megérezzük életünkben a társmegváltó kedves, szeretetreméltó terhét.

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

Legyen mai imánk gyümölcse a meggyőződés, hogy földi utunk mindig és minden helyzetben út Istenhez. Nagyszerű kincs, fényes nyom az égen; csodálatos adomány Istentől a kezünkben, Istennek és az embereknek vagyunk felelősek érte, bánjunk úgy is vele. Az életben elfoglalt helyzetünkön nem kell semennyit változtatnunk, mert a világban élő emberek vagyunk, akik megszentelik hivatásukat, életüket a családban és a társadalomban, csupa olyasmit, ami látszólag teljesen földi.

Huszonhat éves koromban, amikor megértettem annak a megbízásnak a teljes mélységét, hogy Istent az Opus Deiben szolgáljam, szívem egész hevével kértem az Urat, adja nekem egy nyolcvanéves ember méltóságát. Gyermekhez és kezdőhöz illő naivsággal azt kértem az Úrtól, növelje meg éveim számát, hogy jobban értsek ahhoz, hogyan kell az időt helyesen kihasználni, és minden percet az Ő szolgálatára fordítani. Az Úrnak tetsző az ilyen adomány osztogatása. Talán egyszer majd fölkiálthatunk, te meg én: Több értelmet kaptam, mint az aggastyánok, mert azt követem, amit előírsz36. A fiatalság nem kell, hogy meggondolatlanságot jelentsen, mert az öregség sem jelent okvetlenül okosságot és bölcsességet.

Kérjük együtt Jézus Krisztus édesanyját! Anyánk, Te láttad Jézust, amint fölnövekszik, és hogy hogyan használta föl azt az időt, amit az emberek közt töltött. Taníts meg engem, hogy napjaimat az Egyház és a lelkek javára használjam. Jóságos Anyám, taníts meg arra is, hogy amikor szükség van rá, meghalljam lelkem mélyén a szeretetteljes szemrehányást: nem az enyém az időm, hanem Atyámé, aki a mennyben lakik.

Ezekkel a szavakkal nem arra akarlak rávenni, hogy mostantól fogva letégy kötelességeid teljesítéséről, és ne állj ki jogaidért. Éppen fordítva: ha erről az arcvonalról visszavonulnánk, az legtöbbször annyi volna, mint gyáván kitérni az életszentségért vívott küzdelem elől, amelyre Isten hívott bennünket. Ezért lelkiismeretbeli kötelességed különösen munkádra vonatkozólag, hogy te és a tieid semmiben se szenvedjenek hiányt, ami szükséges ahhoz, hogy keresztény életeteket méltó módon éljétek. Ne légy levert, és ne lázadozz, ha saját bőrödön is érezned kell, milyen az ínség, de – ismétlem – minden megengedett eszközzel igyekezned kell kiszabadulni belőle, mert Istent kísértenéd, ha nem tennéd. De küzdelmed közben ne felejtsd el: omnia in bonum! – azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra válik22, az ínség is, a szegénység is. Mostantól fogva szokj hozzá, hogy a kis hátrányokat örömmel fogadd: a kellemetlenségeket, a hideget, a forróságot, a lemondást valamiről, amit szükségesnek hittél, örömmel fogadd, ha lehetetlenné válik, hogy úgy és akkor pihenj, amikor neked jólesik, ugyanígy az éhséget, az egyedüllétet, a hálátlanságot, a megnemértést, a rágalmat...

Atyám, … ne vedd el őket a világból

Világi emberek vagyunk, hétköznapi keresztények, akik a társadalom vérkeringésébe kapcsolódva élnek. Az Úr azt akarja, hogy éppen hivatásbeli munkánkban legyünk szentek és hassunk apostoli módon. Azt akarja, hogy szenteljük meg magunkat a munkával, szenteljük meg a munkánkat, és segítsünk másokat, hogy ők is megszentelődjenek a munka által. Legyetek meggyőződve arról, hogy az Úr szerető Atyaként, szerető barátként ebben a környezetben vár rátok. Ezenkívül világossá teszi számotokra felelősséggel végzett hivatásbeli munkátok jelentőségét: a munka nemcsak létfenntartásotok eszköze, hanem a társadalom haladásának közvetlen szolgálata is, általa mások terhét együtt viselitek velük, és alkalom arra, hogy támogassátok azokat a helyi és világméretű kezdeményezéseket, amelyek egyes emberek vagy ínségben élő népek jólétének ügyét viszik előre.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.

A mindennapi élet

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a keresztény életnek nem egy rendkívüli formájáról beszélek. Mindannyian gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent tett értünk Isten, és mi hogyan viszonoztuk ezt. Ha bátran végezzük el ezt a személyes lelkiismeret-vizsgálatot, akkor meglátjuk, hogy mi hiányzik még belőlünk. Tegnap nagyon megható volt, amit egy japán katekumenről meséltek nekem, aki a katekizmust tanítja másoknak, akik még nem ismerik Krisztust. Elszégyelltem magam. Nagyobb, sokkal nagyobb hitre van szükségünk, és a hittel együtt szemlélődő lelkekké kell válnunk.

Gondoljatok még egyszer belső csöndben arra az isteni figyelmeztetésre, amely nyugtalansággal tölti el a lelket, mégis olyan édes, mint a lépesméz: „redemi te et vocavi te nomine tuo: meus es tu”,40 megváltottalak és neveden szólítottalak, enyém vagy! Ne vegyük el Istentől azt, ami az övé. Ő olyan Isten, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, aki öröktől fogva, még a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk előtte41, és aki folyton alkalmat kínál nekünk a megtisztulásra és az odaadásra.

Ha esetleg még mindig kételkednénk, az Úr szavai további megerősítést jelentenek: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”,42 amely a szemlélődő lélekként végzett munkátokból fakad.

Hitre, természetfölötti hitre van szükségünk. Ha a hit meggyengül, az ember hajlamos azt gondolni, hogy Isten messze van, és alig törődik a gyermekeivel. A vallást egyfajta kiegészítőnek tekinti, amelyet akkor hív segítségül, amikor már nincs más eszköz a kezében, és látványos megnyilvánulásokat, rendkívüli eseményeket vár, bár az nem világos, hogy milyen alapon. Amikor azonban valóban élő hit járja át a lelket, akkor az ember felfedezi, hogy a keresztényeknek nem kell letérniük a mindennapi emberi élet útjáról, mert az a nagy életszentség, amelyre Úr hív minket, minden egyes nap apró dolgaiban rejtőzik itt és most.

Szívesen beszélek „útról”, hiszen úton vagyunk a mennyi haza felé. De ne felejtsétek el, hogy egy út – még akkor is, ha olykor nagyobb nehézségekkel jár, például amikor át kell gázolni egy folyón, vagy át kell vágni egy szinte átláthatatlan kis erdőn – rendszerint hétköznapi, és nem rejteget meglepetéseket. A veszély a megszokásban rejlik, abban, ha azt képzeljük, hogy ebben, a mindennapi dolgokban nincs jelen Isten, hiszen ezek olyan egyszerűek, hétköznapiak.

A két tanítvány Emmausz felé tart. Ugyanúgy gyalogolnak, mint sokan mások azon az úton. És ekkor – a legnagyobb természetességgel – csatlakozik hozzájuk Jézus: velük megy tovább az úton, és a beszélgetésnek köszönhetően már nem is érzik magukat olyan fáradtnak. Úgy képzelem, hogy már késő délután van. Könnyű szellő fújdogál. Az utat szárba szökkent búzával teli földek szegélyezik, az öreg olajfák ágai pedig ezüstösen csillognak a halványuló fényben.

Jézus ott jár velük az úton. Milyen nagy vagy Te, Uram! Mindig az vagy, de különösen akkor érintesz meg, amikor leereszkedsz hozzánk, hogy mindennapi elfoglaltságaink közepette keress meg minket. Uram, add meg nekünk az egyszerűséget, a tiszta tekintetet és értelmet, hogy rád ismerjünk, amikor dicsőséged külső jelei nélkül jössz el hozzánk.

Amikor beérnek a faluba, utuk véget ér. A két tanítvány pedig, akiknek szívét észrevétlenül, de mélyen megérintették az emberré lett Isten szavai és szeretete, sajnálja, hogy Jézus továbbmegy. Ő ugyanis elköszön tőlük, „mintha tovább akarna menni”.43 Az Úr sosem erőlteti ránk magát. Azt akarja, hogy szabadon hívjuk őt, amikor megéreztük lelkünkbe árasztott szeretetének tisztaságát. Marasztalnunk kell őt, kérve: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van”44, közeledik az éjszaka.

Ilyenek vagyunk: hiányzik belőlünk a merészség, talán azért, mert nem vagyunk őszinték, vagy talán szégyelljük magunkat. A szívünk mélyén azonban azt gondoljuk: maradj velünk, mert a lelkünket sötétség veszi körül, és csak te vagy a fény, egyedül te tudod kielégíteni a minket felemésztő vágyat, mert „nagyon jól tudjuk, hogy a csodálatos, nemes ajándékok közül az első az, ha Istent örökre birtokoljuk.”45

Jézus ott marad. Kleofáshoz és társához hasonlóan a mi szemünk is akkor nyílik meg, amikor Krisztus megtöri a kenyeret. Bár eltűnik a szemünk elől, mi is képesek leszünk újra útra kelni, miközben már sötétedik, hogy beszéljünk róla a többieknek, mert ennyi öröm nem fér el a szívünkben.

Az emmauszi út… Az Úr édessé tette ezt a nevet. És az egész világ Emmausz, mert az Úr feltárta a föld isteni útjait.