Pontlista

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Engedjétek meg, hogy újból meg újból rámutassak arra az útra, amelyről Isten felismerteti velünk, hogy ez az ő akarata, amelyre hív bennünket. És ez nem más, mint a világban szolgálni neki, megszentelve magunkat és embertársainkat megszokott munkánkkal. Nyomatékosan, és hittől vezérelt, egészséges emberi értelemmel mondja Szent Pál: Mert írva van Mózes törvényében: Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!21 és az apostol megkérdezi önmagától: Vajon az ökrökre van gondja Istennek? Nem inkább miértünk mondja ezt? Bizony, értünk írták meg ezt, hogy aki szánt, reménységben szántson, és aki csépel, abban a reménységben csépeljen, hogy része lesz a termésben22.

A keresztény élet nem kötelességek bonyolult fonadéka, amelyben a lélek csak vergődik. A keresztény élet úgy alkalmazkodik személyes körülményeinkhez, mint a kesztyű a kézhez. Azt kívánja tőlünk, hogy megszokott teendőink közt, akár kicsik, akár nagyok, az ima és az önmegtagadás segítségével soha ne veszítsük el a természetfölötti látást. Gondoljatok rá, hogy Isten szenvedélyesen szereti teremtményeit. Hogyan dolgozhat a szamár, ha nem kap enni, ha nincs ideje rá, hogy erőt gyűjtsön, vagy ha túl sok veréssel megtörik munkaerejét? Tested úgy hordoz téged Isten útjain a földön, mint egy szamár – egyébként szamár volt Isten trónja Jeruzsálemben. Ezért parancsolnod kell neki, hogy ne térjen le az isteni ösvényről, de föl is kell vidítanod, hogy örömmel és elevenen ugrálva ügessen, mint egy jó szamár.

Az engesztelés szelleme

Őszinte jó elhatározásokat fontolgatsz? Kérd az Urat, hogy segítsen neked nehézségeket vállalni, iránta való szeretetből mindent természetesen átitatni az önmegtagadás tisztító illatával. Add oda magad az ő szolgálatában csöndben, tolakodás nélkül, mint az örökmécses a szentségház mellett. Ha pillanatnyilag nem jutna eszedbe, szíved mit válaszoljon az isteni kegyelem ösztönzéseire, akkor hallgass csak ide.

Engesztelés pontosan teljesíteni azt a napirendet, amit te állítottál össze magadnak, akkor is, ha testednek nem tetszik, akkor is, ha gondolataid vágyálmokba akarnának menekülni. Engesztelés, ha akkor kelsz föl, amikorra előre elhatároztad. Engesztelés, ha egy nehéz, fárasztó munkát nem halasztasz el, mikor nincs okod rá.

Az engeszteléshez tartozik az is, ha össze tudod egyeztetni Isten, embertársaid és önmagad iránti kötelességeidet, mert kényszeríted magadat, hogy időt találj arra, amit éppen meg kell tenned. Engesztelsz, ha szeretettel aláveted magad az ima tervezett idejének, bármilyen kimerültnek, kedvetlennek vagy belsőleg hidegnek érzed magad.

Engesztelés az is, ha embertársaiddal való viselkedésedet átitatja a legmagasabb fokú szeretet, különösen akkor, ha azokról van szó, akik közel állnak hozzád. Engesztelésből lehet gyöngéden együtt érezni a szomorkodókkal, betegekkel, azokkal, akiket szenvedés próbál meg, türelmesnek lenni azokkal, akik terhedre vannak, vagy alkalmatlan időben jönnek. Engesztelés, ha terveinket fölborítjuk, vagy elhalasztjuk, ha a körülmények azt kívánják, és főleg, ha ez segít embertársainknak teljesíteni értelmes és jó szándékukat.

Engesztelni lehet azzal, ha jókedvűen fogadjuk a mindennapok ezer kis kellemetlenségét, és azzal, ha nem hagyjuk abba, amivel foglalkozunk, amikor már nem sikerül megújítani magunkban a kezdés örömteljes lendületét. Engesztelhetünk azzal, ha hálásan esszük meg azt, ami az asztalra kerül, és lemondunk különleges kívánságainkról.

Szülők számára és azoknak, akiknek vezetői vagy nevelői feladatuk van, engesztelés valakit kijavítani, akinek erre szüksége van, miután előtte mérlegelték a hiba fajtáját, annak a személyes adottságait, akinek segíteni akarnak, és nem hagyni, hogy szubjektív szempontok félrevezessék őket, mert ez gyakran gyávaság és szentimentalizmus.

Az engesztelés szelleme megtanít arra, hogy ne éljünk pusztán elképzelt tervek igézetében, amelyek jövőnket mesterműként és nagyszerű sikerként festik meg. Mekkora öröm Istennek, ha meg tudjuk tenni, hogy lemondunk kisszerű mázolmányainkról, és hagyjuk, hogy Ő vezesse az ecsetet, Ő adja meg a színárnyalatokat.

Lehetne még sok példát találni. Csak néhányat említettem, amelyek éppen eszembe jutottak. Ezeket napközben fölhasználhatod arra, hogy Istenhez és felebarátaidhoz közelebb kerülj. De ismétlem, a kis példák bemutatásával nem azt akarom mondani, hogy megvetem a nagy engesztelő tetteket. Ezek jók, helyesek, sőt szükségesek, ha az Úr valakit erre az útra hív. De fontos megtudni, lelki vezetőnk helyesli-e őket. Arra is figyelmeztetni szeretnélek, hogy a rendkívüli engesztelő gyakorlatok hatalmas bukásokkal járhatnak, amelyekhez a gőg vezet. Ha azonban mindig újra fölindítjuk magunkban a jó szándékot, hogy a napi kis ütközetekben Isten tetszését keressük, – például mosolygunk, ha nincs is hozzá kedvünk; állítom, hogy néha ez nehezebb, mint egy óra hosszat vezeklő övet viselni – ha folyton megújítjuk ezt a szándékot, nehezen leszünk gőgösek, és nehezen képzeljük azt, hogy már szinte hősök vagyunk, inkább olyannak látjuk magunkat, mint egy gyermek, aki apjának csak valami apróságot tud adni, de azt apja nagy örömmel fogadja.

Tehát egy kereszténynek mindig az önmegtagadás szellemében kell élnie? Igen, szeretetből. Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne önmagunknak. Mindenfelől szorongatnak bennünket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete testünkben nyilvánvaló legyen23.

Talán eddig a pillanatig még nem éreztük égető szükségét annak, hogy ilyen közelről kövessük Krisztus lépéseit. Talán még nem jutott el tudatunkig, hogy kis dolgokról való lemondásainkat összekapcsolhatjuk az ő megváltó áldozatával: vezeklésül bűneinkért, minden kor embereinek bűneiért, az ördög romboló tetteiért, aki non serviam-jával: nem szolgálok-kijelentésével szüntelenül szembeszáll Istennel… Hogy merészeljük képmutatás nélkül azt kiáltani: „Uram, fájnak nekem a bántások, amelyek szeretetreméltó szívedet érik!”, ha nem tudjuk rávenni magunkat, hogy lemondjunk valami csekélységről, vagy egy parányi áldozatot hozzunk az isteni szeretet dicsőítésére? Az engesztelés – a valódi vezeklés – gyors léptekkel vezet bennünket az odaadás és szeretet útján, az odaadásén, mert jóvátétellel tartozunk, a szeretetén, mert segíteni akarunk általa másoknak, amint Krisztus is segített nekünk.

Mostantól fogva igyekezzetek valóban szeretni. Ha szeretsz, nem panaszkodsz és nem tiltakozol. Néha jól tűrjük a nehézségeket, de nyögünk és panaszkodunk, és ezzel elfecséreljük Isten kegyelmét, megkötjük a kezét, hogy ne akarjon több ajándékot adni. Hilarem enim datorem diligit Deus24: Isten a jókedvű adakozót szereti. Azt, aki tudja, hogyan kell adni, vagyis szerető szívvel, önként, nem úgy, mint az, aki tüntet vele, és azt hiszi, szívességet tesz másoknak, amikor odaadóan viselkedik.

Tekints még egyszer életedre. Kérj bocsánatot hibáidért, melyeket lelkiismereted rögtön észrevesz: nem fékezted nyelvedet, gondolataid túl gyakran köröztek önmagad körül, kritikus gondolatba beleegyeztél, és most kényelmetlenül érzed magad, gondban vagy… Pedig nagyon boldogok lehettek! Az Úr azt akarja, hogy vidámak legyünk, örömtől ittasak! Azt akarja, hogy mi is az örömnek azon az útján járjunk, amelyen ő járt! Hogy csak akkor érezzük magunkat nyomorultnak, ha el akarjuk hagyni az ő útját, és rá akarunk térni a magunk önző és érzéki útjára, vagy ami még rosszabb, a képmutatók útját választjuk.

A kereszténynek hitelesnek, igazlelkűnek, őszintének kell lennie minden dolgában. Krisztus szellemének kell látszania viselkedésén. Ha valakinek következetesnek kell lennie ezen a világon, az a keresztény, mert őrá bízták a fölszabadító, üdvözítő igazságot25. Neki kell kamatoztatnia ezt az adományt26. Azt kérdezitek esetleg, Atya, hogyan érhetem el, hogy ilyen őszinte legyen az életem? Jézus Krisztus megadta Egyházának az összes eszközt, ami kell hozzá: megtanított imádkozni, megmutatta, milyen kapcsolatban kell lenni a mennyei Atyával; elküldte Lelkét, a Nagy Ismeretlent, hogy működjön lelkünkben; szentségeket hagyott ránk a kegyelem látható jeleiként. Ezeket az eszközöket használd. Legyen intenzívebb a belső életed. Imádkozz mindennap, és sohase húzd el válladat Krisztus keresztjétől, ettől az édes tehertől.

Maga Jézus szólított föl téged, hogy kövesd, légy jó tanítványa, vess földi utadon békét és örömöt, amilyet a világ nem tud adni. Ehhez pedig – újra mondom – az élettől és a haláltól való félelem nélkül kell előremennünk, és nem térni ki a fájdalom útjából aggódva. Mert egy keresztény számára a fájdalom a tisztulás eszköze, és alkalom arra, hogy a mindennapi történésekben őszintén szeressük embertársainkat.

Lejárt az időnk. Ezzel az elmélkedéssel, amelyet most befejezek, indítást próbáltam adni, hogy tűzz ki magadnak néhány jó föltételt, ne sokat, de legyenek konkrétak. Gondold meg: Isten azt akarja, hogy örülj. Ha lehetőségeid határai közt megteszed a legjobbat, ami tőled telik, boldog leszel, nagyon-nagyon boldog akkor is, ha mindig meglesz a kereszted. De neked a kereszt már nem vérpad, hanem Jézus Krisztus uralkodói trónja. Urunk mellett ott áll anyja, Mária, ő a mi Anyánk is. Eszközölje ki neked az erőt, amire szükséged van ahhoz, hogy eltökélten kövesd Fiának lépteit.

Azt azonban ne felejtsétek el, hogy aki Jézus mellett van, az bizonyosan találkozik az ő keresztjével. Amikor ráhagyatkozunk Istenre, ő gyakran megengedi, hogy megtapasztaljuk a fájdalmat, a magányt, a nehézségeket, megengedi, hogy rágalmazzanak minket, rossz hírünket keltsék, és gúny tárgyává váljunk kívül s belül, mert saját képére és hasonlatosságára akar alakítani minket, ezért megengedi azt is, hogy bolondnak és ostobának hívjanak bennünket.

Ez alkalom arra, hogy szeressük a passzív önmegtagadást, amely akkor talál meg minket – rejtve vagy éppen nyíltan és arcátlanul –, amikor legkevésbé várjuk. A farkasoknak szánt kövek a juhokat találják el: Krisztus követői saját bőrükön tapasztalják meg, hogy akiknek szeretniük kellene őket, bizalmatlanul, ellenségesen, gyanakvóan vagy esetleg gyűlölettel viseltetnek irántuk. Kételkedve néznek rájuk, mintha hazugok volnának, mert nem tudják elhinni, hogy létezhet személyes kapcsolat Istennel, valódi lelki élet. Ugyanakkor az ateistákkal és a közömbösökkel – akik rendszerint arcátlanok és szégyentelenek – kedvesen és megértően viselkednek.

Az Úr talán megengedi, hogy tanítványait olyan személyes sértésekkel támadják, amelyek a támadónak nem válnak dicséretére, vagy közhelyek céltáblájává váljanak, amelyek egy kiterjedt hazug propaganda elfogult és bűnös gyümölcsei, hiszen a jó ízlés és a tisztesség nem mindenkinek erőssége.

Nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha akár vitatható teológiai irányzatok és a laza, korlátoktól mentes erkölcs képviselői, akár azok, akik személyes szeszélyeiket követve, a hippikre jellemző fegyelemmel és felelőtlen vezetéssel párosulva kétes liturgiát végeznek, irigységet, gyanút, hamis vádakat, sértéseket, bántalmazást, megalázó viselkedést, szóbeszédet és mindenféle zaklatást szítanak azokkal szemben, aki nem tesznek mást, mint Jézus Krisztusról beszélnek.

Így alakítja Jézus a követőinek lelkét, miközben belső derűvel és örömmel ajándékozza meg őket, mert nagyon jól tudják, hogy az ördög száz hazugságból sem tud egyetlen igazságot gyártani, és az Úr lelkükbe vési azt a meggyőződést, hogy akkor lesz könnyű az életük, amikor elhatározzák, hogy nem akarnak könnyen élni.

Ha Jézus legszentebb emberségét szemléljük és valóban szeretjük, egyenként felfedezzük a sebeit is. A passzív tisztulás jelenlegi nehéz és fájdalmas időszakában, a keserédes könnyek idején, amelyeket igyekszünk nem mutatni, szükségét érezzük annak, hogy az Úr szent sebeinek mindegyikébe bebújjunk, hogy megtisztuljunk, megtapasztaljuk a Krisztus megváltó véréből fakadó örömöt, és megerősödjünk. Úgy keresünk itt menedéket, mint a Szentírás szerint14 vihar idején a galambok a sziklák hasadékában. Elrejtőzünk e menedékben, hogy rátaláljunk a Krisztussal való bensőséges kapcsolatra, és felfedezzük, hogy beszédéből béke árad, és az arca szép,15 mert „azok tudják, hogy a hangja szelíd és kellemes, akik befogadták az Evangélium kegyelmét, amelynek buzdítására így kiáltanak: az örök élet igéi nálad vannak.”16

A Szent Kereszt

Vágynotok kell arra, hogy imádjátok az Urat, és nyugodtan, szelíden, a szenvedést vállalva engeszteljétek őt. Így életetekben valóra válnak Jézus szavai: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.”17 Az Úr egyre többet kér tőlünk, engesztelésre és bűnbánatra hív, míg végül fel nem kelti bennünk az égő vágyat, hogy Istenért éljünk, és Krisztussal minket is keresztre feszítsenek18 . „Ez a kincsünk azonban” törékeny cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk.”1

„Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk”, van hova fordulnunk. „Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését.”20

Ráadásul azt képzeljük, hogy az Úr nem hallgat meg minket, hogy be lettünk csapva, hogy egyfajta monológban csak a saját hangunkat halljuk. Úgy érezzük, hogy a földön nincs mibe kapaszkodnunk, és az ég is elhagyott minket. Mégis őszintén és ténylegesen irtózunk a bűntől, akkor is, ha bocsánatos. Leborulunk az Úr előtt oly makacsul és alázatosan, mint a kánaáni asszony, aki így könyörgött neki: „Uram, segíts rajtam!”21 A Szeretet fénye el fogja oszlatni a sötétséget.

Itt az idő, hogy így kiáltsunk: emlékezzél meg ígéreteidről, hogy elteljek reménnyel; ez vigaszt nyújt majd nekem, aki senki vagyok, és életemet bátorsággal tölti el.22 Az Úr azt akarja, hogy mindenben számítsunk rá. A napnál világosabban látjuk, hogy nélküle semmit sem tehetünk23, vele azonban mindenre képesek vagyunk24. Így megszilárdul bennünk az elhatározás, hogy mindig az ő jelenlétében járjunk.25

Az isteni fénnyel felvértezett értelmünk – amely ugyan tétlennek tűnik – belátja, hogy nem férhet kétség ahhoz, hogy ha a Teremtő mindenkivel törődik, még ellenségeivel is, mennyivel inkább gondját viseli barátainak. Eljutunk arra a meggyőződésre, hogy minden rossz, minden nehézség a javunkra válik, és így szilárdabban ver gyökeret lelkünkben az öröm és a béke, amelytől semmilyen emberi erő nem tud megfosztani minket, mert e „látogatások” után mindig rajtunk marad rajtunk az ő keze nyoma, egy isteni nyom. Ezért magasztaljuk az Urat, Istenünket, aki csodálatos dolgot művelt velünk26, és megértjük, hogy képesnek teremtett bennünket arra, hogy mérhetetlen kincset mondhassunk magunkénak.27