Pontlista

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

Következetes keresztény élet

Néha hallom nagy fájdalommal, hogy katolikus keresztények, – Isten gyermekei, akik a keresztégben meghívást kaptak arra, hogy másik Krisztussá legyenek – megnyugtatják lelkiismeretüket a formális vallásossággal, és elzsongítják valami vallásos érzésfélével: időnként imádkoznak, személyes szükséglet szerint; a szentmisét nem túl komolyan veendő vasárnapi kötelezettségnek tekintik – gyomrukat viszont gondos rendszerességgel elégítik ki – készségesen elcserélik hitüket egy tál lencséért, nehogy kellemetlenségek érjék őket munkahelyükön… Másrészt viszont nem szégyellik tekintet nélkül a megbotránkoztatásra a keresztény cégért haszonszerzésre használni. Nem! Ne elégedjünk meg a cégtáblákkal! Talpig kereszténynek szeretnélek látni benneteket, hiánytalanul annak. Ehhez azonban az kell, hogy következetesen keressétek az igazi lelki táplálékot.

Személyes tapasztalatból tudhatjátok, hogy a lelki élet mindennapos újrakezdések sorozatából áll. Gyakran mondtam nektek, hogy megóvhassalak benneteket az esetleges csüggedéstől. És mindannyian, ti is, én is érezzük belül, hogy kitartóan kell küzdeni. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottatok, bizonyosan ti is gyakran tapasztaltatok bizonyos folyton jelentkező visszaeséseket, ami önmagában nem nagy dolog, nektek azonban roppant nagynak tűnnek ezek, mert fölismeritek benne a szeretethiányt, az odaadás, az áldozatkészség, a gyöngéd érzés hiányát. Én is így vagyok vele. Bocsássátok meg, hogy újra személyes ügyeimmel hozakodom elő, de mialatt veletek beszélek, én is megbeszélem az Úrral lelkem kérdéseit. Visszaeséskor bánkódjatok őszintén, keményen akarjatok engesztelni, de ne veszítsétek el belső békéteket.

Nem kizárt, hogy már az út elején sűrű porfelhőbe keveredünk, és szentté válásunk ellenségei – hatalmukkal visszaélve – oly heves és ravaszul kieszelt pszichológiai terrort zúdítanak ránk, hogy még azokat is magukkal sodorják az általuk kijelölt nevetséges úton, akik hosszú ideig értelmesen és tisztességesen viselkedtek. Bár hangjuk úgy cseng, mint egy törött harangé, amelyet rossz fémből öntöttek, és nem úgy, mint a pásztor hívogató füttyszava, lealacsonyítják a szót, amely Isten egyik legszebb ajándéka az embereknek, csodálatos adomány, amely arra hivatott, hogy a szeretet, valamint az Úrral és teremtményeivel való barátság magasztos gondolatait fejezze ki. Így érthetővé válik, miért mondja Szent Jakab, hogy a nyelv „a gonoszság világa”11. Rengeteg kárt tehet hazugsággal, rágalmazással, megszégyenítéssel, csalással, sértéssel, rosszindulatú célzásokkal.