Pontlista

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.

Istennel beszélni

„Ha majd segítségül hívtok […]: meghallgatlak titeket.”3 Segítségül hívjuk őt, beszélgetünk vele, hozzá fordulunk. Tettekre kell váltanunk az apostol buzdítását: „Sine intermissione orate”4, szüntelenül imádkozzatok, bármi történjék is. „Ne csak szívből, hanem teljes szívetekből.”5

Arra gondoltok talán, hogy az életet nem mindig könnyű elviselni, hogy igazán sok a kellemetlenség, fáradság, nyomasztó gond. Megint csak Szent Pállal felelek: „Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”6 Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől, a szeretet teljességétől, az Atyánkkal való állandó kapcsolattól.

Ugyanakkor azzal, hogy az Istennel való folyamatos egységre biztatjuk az embereket, nem olyan magasztos ideált állítunk-e eléjük, amelyet a legtöbb keresztény nem képes elérni? A cél valóban magas, de nem elérhetetlen. Az életszentség útja az imádság útja; és az imádságnak apránként kell gyökeret eresztenie a lélekben, mint a kis magnak, amely idővel lombos fává változik.

Szóbeli imákkal kezdjük, amelyekkel gyermekként sokan szóltunk Istenhez: szívből jövő, egyszerű szavakkal fordulunk az Úrhoz és Édesanyjához, aki a mi Anyánk is. A mai napig reggel és este elmondom azt a felajánló imát, amelyre a szüleim tanítottak: „Ó, Úrnőm és Anyám! Neked ajánlom magam egészen, és gyermeki szeretetem jeléül ma neked szentelem a szemem, a fülem, a nyelvem és a szívem…” Mi ez, ha nem a szemlélődés csírája és a bizalommal teli önátadás egyértelmű jele? Miről beszélnek a szerelmesek, amikor találkoznak? Hogyan viselkednek? Feláldozzák önmagukat és mindenüket azért, akit szeretnek.

Először egy fohász, aztán még egy és még egy, amíg az ember kevésnek nem érzi ezt, mert már nem elég a szó. Ekkor az Istennel való bensőséges kapcsolat lép a szavak helyébe: szünet nélkül szemléljük Őt, és nem fáradunk bele. Foglyokként élünk, mintegy megláncolva. Miközben állapot- és hivatásbeli kötelességeinket minden tévedésünk és korlátunk ellenére a lehető legtökéletesebben teljesítjük, a lelkünk szabadulni kíván. Sürgető vágy viszi Isten felé, aki mágnesként vonzza, és e találkozás édes meglepetésének hatására elkezdi Jézust nagyobb erővel szeretni.