Pontlista

Keresni az Isten jelenlétét

Lelki élet, életszentség megszokott feladatainkban, életszentség a kis dolgokban, életszentség, mikor foglalkozásunkban dolgozzunk, minden egyes nap gondjában… Életszentség, hogy másokat megszentelhessünk. Ismerek valakit, bár mindmáig nem ismerem eléggé, aki egyszer azt álmodta, hogy repülőn van, nagy magasságban, de nem az utasfülkében volt, hanem az egyik szárnyon kuporgott. Mennyire reszketett, mekkora félelmet kellett kiállnia! Úgy látszik, az Úr meg akarta mutatni, hogy jár az az ember, aki apostol akar lenni, de nincs lelkiélete, vagy elhanyagolja, mégis magasrepülést merészel az istenibe, ingadozva és megzavarodva, telve bizonytalansággal, kínlódik, és állandóan az a veszély fenyegeti, hogy lezuhan.

Szerintem valóban így van Nagy az eltévelyedés veszélye azok számára, akik eljegyzik magukat a tevékenységgel – az aktivizmussal – és közben elhanyagolják azt, ami megszilárdítaná vallási életüket, a szentségek rendszeres vételét, a szemlélődő imát, a lelkiismeretvizsgálatot, a lelki olvasmányt, a meghitt kapcsolatot Isten Anyjával és a szent őrzőangyalokkal… Ezenkívül mindez segít abban, sőt pótolhatatlanul szükséges ahhoz, hogy egy keresztény szeresse a hétköznapokat: az így szerzett lelki gazdagságból szelíd kedvesség és Isten békéje csordul majd, mint a méz a lépből.

A személyes benső életben, a külső cselekvésben, a másokkal való kapcsolatban, munkánk közben mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy állandóan Isten jelenlétében maradjunk, és beszélgessünk vele, kívülről nem érzékelhető párbeszédben. Ez a kapcsolat ugyanis nem hallható szavakban folyik, de érzékelhetővé válik abban, ahogyan végezzük feladatainkat, akár nagyok, akár kicsinyek: kitartóan, szeretetteljesen, lelkiismeretesen. Ha nem volnánk ebben szívósan kitartók, az annak lenne a jele, hogy nem élünk következetesen Isten gyermekeként, és eljátsszuk az alkalmat, hogy hogy teljesen érett férfiak legyünk, betöltve az alter Christus mértékét (Ef 4, 13).

A spanyol polgárháborúban nagyon sokat kellett utaznom, hogy a fronton küzdő sok fiatalembernek papi segítséget nyújtsak. Egyszer Teruel közelében, a lövészárokban hallottam a töredékét egy párbeszédnek, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Egy fiatal katona mondta társáról, aki úgy látszik, kissé határozatlan és csüggedésre hajlamos volt: ez se igazi! Szomorú volna, ha rólunk is elmondhatnák, hogy ingatagok vagyunk: tehát olyan emberek, akik azt állítjuk, hogy hiteles keresztények akarunk lenni, és valóban az életszentségre akarunk törekedni, de nem tesszük meg, ami tőlünk telik, mert elutasítjuk az ehhez szükséges eszközöket, nem fordulunk mindegyre gyermeki szeretettel Istenhez, miközben feladatokat teljesítünk. Ha így volna velünk, mi sem lennénk igazi keresztények.

Tegyük meg, ami tőlünk telik azért, hogy szívünk mélyén mindent legyőző vágy támadjon az életszentségre, bármennyire tisztán van előttünk nyomorúságunk. Ne féljetek: annál jobban látjátok majd fogyatékosságaitokat, minél előbbre haladtok a lelkiéletben. Ez azért van, mert Isten kegyelme úgy működik bennünk, mint egy nagyító: a legapróbb dolog, egy porszem vagy egy homokszem óriásinak tűnhet, mert a lélek nagyon érzékennyé válik az istenire, és a lelkiismeret, amelyet csak Isten tisztasága elégít ki, a legkisebb árnyékon is fennakad … Mondd most Istennek szíved mélyéből: Igen, Uram, szent akarok lenni, a te méltó tanítványod akarok lenni, és feltétel nélkül követni akarlak! Fogadd meg ezzel együtt, hogy azokat a nagyszerű eszményeket, amelyek ebben a pillanatban betöltenek, mindennap megújuló elhatározással szolgálod.

Ó, Jézus, ha legalább mi, akik itt összegyűltünk szeretetedben, ragaszkodnánk hozzád! Ha sikerülne azt a vágyakozást, amelyet most keltesz bennünk, tettekre váltani! Gyakran kérdezzétek magatoktól: mondd meg, miért is vagy itt a Földön? Akkor majd törekedni fogtok rá, hogy szeretettől vezetve úrrá legyetek minden nap feladatain, és ügyeljetek a kis dolgokra. Nézzünk a szentek példájára! Húsból-vérből való emberek voltak, mint mi, tele gyöngeségekkel és szánni való hiányosságokkal, mint mi, de Isten szeretetéért győztesek, mert legyőzték önmagukat. Szemléljük életüket, és sok virágból mézet gyűjtő méhekként tanulni fogunk az ő küzdelmükből. De tanulni fogunk annak a sok embernek az életéből is, aki körülöttünk él: példát veszünk munkaszeretetükről, áldozatkészségükről, örömükről… Nem sokat törődünk a hibáikkal, csak akkor, ha kell, és ha testvéri figyelmeztetéssel segíteni tudunk nekik.

Emberi erények

Bizonyos laikus gondolkodásmód és néhány jámbornak nevezhető felfogás szerint a keresztény ember nem egészen ember. A laikus felfogás szerint az evangélium követelményei elfojtják a keresztény értékeket, a jámbor pedig az esendő természet miatt veszélyeztetettnek látja a hit tisztaságát. Mindkettő azonos eredményre jut: félreismerik Krisztus megtestesülésének mélységét, és nem veszik figyelembe, hogy az Ige testté lett – emberré lett – és közöttünk lakott (Jn 1, 14).

Tapasztalatom egészen mást mond nekem, mint embernek, mint kereszténynek és mint papnak: bármilyen mélyen süllyedt is a bűnbe egy szív, valahol hamu alatt parázslik benne a jóságnak egy szikrája. És ha egy ilyen szív kapuján négyszemközt és Krisztus szavával kopogtattam, mindig válaszolt rá.

Sok ember van ezen a világon, akinek nincs kapcsolata Istennel, talán mert soha nem volt alkalmuk Isten szavát hallani, vagy már elfelejtették, de emberileg őszinték, lojálisak, együttérzők, tisztességesek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen ember közel áll ahhoz, hogy Isten számára megnyíljon, mert a természetes erények a természetfelettiek alapjai.

Emberi és természetfölötti erények

Ha egy ember arra törekszik, hogy a természetes erényeket megvalósítsa, akkor szíve már nagyon közel van Jézushoz. És a keresztény ember ezen kívül még azt is tudja, hogy a három isteni erény, a hit, remény és szeretet a többi erénnyel együtt, amelyeket Isten kegyelme magával hoz, arra ösztönzi, hogy soha ne lankadjon el abban a harcban, amelyet a benne és más embertársaiban is élő, meglévő jótulajdonságokért vív.

Szögezzük ezért le: a természetes erények a természetfelettiek alapjai; és a természetfölötti erények állandóan és megújulva ösztönöznek a helyes életre. A természetes erények utáni vágy azonban nem elegendő, rendszeresen gyakorolnunk kell őket. Discite benefacere (Iz 1, 17) – tanuljatok meg jót tenni. Szükséges, hogy az erényeket állhatatos cselekvéssel megvalósítsuk: az őszinteséget, az igazlelkűséget, a pártatlanságot, lelki nyugalmat, a türelmet éljük, mert a szeretet tettekből áll, és Istent nem lehet csupán szavakkal szeretni, hanem tettekkel és igazsággal kell (1Jn 3, 18).

Napról napra erősebb meggyőződésből már évekkel ezelőtt ezt írtam: Mindent Jézustól remélek: nincs semmid, senki vagy, nem vagy képes semmire. Ő az, aki cselekszik, ha teljesen ráhagyatkozol1. Azóta sok idő telt el és ez a meggyőződésem csak mélyebb, még erősebb lett. Láttam, ahogy az Istenben való remény sok emberben a szeretet csodálatos tüzét lobbantotta lángra, amelytől a szív nagy erővel kezd verni, úgy, hogy ezek az emberek nem tétováznak, nem lanyhulnak, akkor sem, ha az úton szenvedniük kell, olykor nagyon sokat.

A mai szentmise olvasmánya mélyen megrendített, és el tudom képzelni, hogy ti is hasonlóan éreztetek. Megértettem, hogy az Úr az apostol szavain keresztül akar segíteni nekünk, hogy a három isteni erény alapanyagát szemléljük, amelyre egy keresztény nő és férfi igazi élete rászövődik.

Halljátok még egyszer Szent Pált: Mivel tehát elnyertük a megigazulást a hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Őáltala megnyílt számunkra az út a hit által a kegyelemhez, amelyben kitartunk és dicsekszünk Isten dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudva, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság reményt, a remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által2 .

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.