Pontlista

Jámborság, gyermeki viszony

A jámborság, amely istengyermekségünkből szármázik, a lélekbe nagyon mélyen beleágyazott magatartás, amely az embert egész létében átjárja. Jelen van minden gondolatunkban, minden vágyunkban és minden érzelmi megmozdulásunkban. Bizonyosan megfigyeltétek azt, hogy egy családban a gyermekek anélkül, hogy tudnának róla, utánozzák szüleiket, és átveszik mozdulataikat, szokásaikat, magatartási formáikat.

Ehhez hasonló történik Isten jó gyermekeinek magatartásában is. Elérkeznek egy csodálatos istenivé váláshoz, anélkül, hogy tudnák, hogyan, milyen úton. Ez segít, hogy az eseményeket a hit természetfeletti távlatából ítéljük meg. Szeretünk minden embert, mint ahogyan mennyei Atyánk szereti őket, és ami a legfontosabb, lelkünkben új lendületet kap a napi fáradozás, hogy Isten közelébe jussunk. Szeretném újra nyomatékkal elmondani, hogy nem számítanak a mi nyomorúságaink, mert Isten szerető karjába vetjük magunkat, és ő pedig magához ölel.

Talán föltűnt már nektek, milyen nagy a különbség a között, ha egy kisgyermek esik el és vagy mikor egy felnőtt. A kisgyermeknek az elesés nem sokat számít, hiszen olyan sokszor esik el. Ha szeretne sírva fakadni, azt mondja neki az apja: a férfiak nem sírnak. A kisfiú utána már azt akarja, hogy apja meg legyen vele elégedve, és ettől minden rendbe jön.

De mi történik, ha egy felnőtt férfi veszíti el egyensúlyát, és egyszer csak ott hever a földön. Ha nem éreznének vele együtt, mulatságosnak találnák, talán nevetnének is rajta. Ráadásul egy felnőtt esése bizonyos helyzetben súlyos következményekkel járhat, és idősebb embereknél gyógyíthatatlan csonttörést is okozhat. Az a jó nekünk, ha benső életünkben quasi modo geniti, olyanok vagyunk, minta kisgyermekek, akik azt hinnénk, gumiból vannak; nevetve esnek el, és rögtön felállnak és folytatják a futkározást, és ezen kívül – amikor szükség van rá – a szülők vigasztalják őket.

Próbáljunk meg olyanok lenni, mint ők, akkor a csapások és balsikerek, amelyek egyébként elkerülhetetlenek, nem keserítenek el minket soha. Fájdalommal, de csüggedés nélkül vesszük tudomásul, sőt mosolyogni fogunk; mert az ilyen mosoly olyan, mint a tiszta víz, abból az örömből fakad, hogy tudjuk, a megfoghatatlanul nagy, bölcs, irgalmas Isten, a mi Atyánk gyermekei vagyunk. Az Úr szolgálatában eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy olyan legyek, mint Isten kisfia. És titeket is arra kérlek: legyetek quasi modo geniti infantes, kisgyermekek, akik vágyakoznak Isten szavára, Isten kenyerére, Isten táplálékára, Isten erejére; hogy azután érett keresztényekként viselkedjünk.

Ismét eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Milyen pompás tanúságot tettek ezek a férfiak hitükről! Mintha még mindig hallanám a liturgikus éneket, beszívnám a tömjénfüst illatát. Ezer és ezer férfit látok, mindegyikük nagy gyertyával – mely mintegy nyomorúságuk jelképe – de szívükben mind gyermekek, akik alig merik felemelni szemüket apjuk arca felé. Tudd meg és lásd, milyen gonosz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet15. Újítsuk meg szilárd elhatározásunkat, hogy sohasem fordulunk el az Úrtól földi remények miatt. Tegyük égőbbé magunkban az Istenre való szomjúságot, miközben konkrét jó elhatározásokat fogadunk meg, mint gyermekei, akik látják saját ínségüket így keresgélnek és kiáltanak szakadatlanul Atyjuk felé.

De vissza akarok térni arra, amit előbb említettem: meg kell tanulnunk olyannak lenni, mint egy gyermek; meg kell tanulnunk Isten gyermekének lenni. Ugyanakkor ezt a gondolkodásmódot, amely emberi gyöngeségünkben átalakít bennünket fortes in fide16, a hitben erőssé, termékenyen alkotóvá, és utunkban biztossá átadjuk embertársainknak is. Így ha a legvisszataszítóbb hibába is estünk, habozás nélkül újra fölkelünk, és visszatalálunk az istengyermekség útjára, amely Istennek, Atyánknak kitárt karjába vezet.

Ki az közületek, aki ne emlékezne édesapja karjaira? Bizonyosan nem voltak olyan gyöngédek és együtt érzők, mint édesanyánk karjai; de erősek voltak, képesek arra, hogy heves érzelemmel, védőn átöleljenek. Köszönöm, Uram, hatalmas karodat, köszönöm erős kezedet. Köszönöm szíved szilárdságát és kedvességét. Majdnem megköszöntem hibáimat is, de te nem akarod őket. És mégis megérted őket, mentséget találsz rájuk, megbocsátod őket.

Ez az a bölcsesség, melyet kapcsolatunkban az Úr vár tőlünk. Valódi matematika: felismerjük, hogy nullák vagyunk a tizedesvesszőtől balra... De a mi Atyánk mindegyikünket olyannak szeret, amilyenek vagyunk. Amilyenek vagyunk! Én csak egy szegény ember vagyok, de szeretlek titeket, amilyenek vagytok. Képzeljétek el, milyen lesz Isten szeretete! De ez a szeretet azt is akarja, hogy harcoljunk, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy életünk jól alakított lelkiismeretünk útján haladjon.

Vannak időszakok, amikor minden fordítva történik, minden másként megy, mint ahogy elképzeltük. Szeretnénk önkéntelenül felkiáltani: Uram, minden összeomlik, minden rombadől, amit építek! Itt az ideje átgondolni: Uram, veled együtt biztosan előre haladok, mert Te magad vagy az erő: quia tu es, Deus, fortitudo mea16 – Istenem, te vagy az én erősségem.

Arra kérlek, hogy munka közben és mindenben tevékenységedben, emeld kitartóan az égre tekintetedet, mert a remény késztet arra, hogy belekapaszkodjunk Isten kezébe. Mindig felénk nyújtja, hogy el ne veszítsük természetfeletti látásunkat – pontosan akkor ne –, amikor szenvedélyek szorongatnak, amelyek énünkben, ezen a nyomorúságos rejtekhelyen fogva akarnak tartani, vagy amikor gyermekes hiúsággal úgy véljük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Abban a meggyőződésben élek, hogy nekem semmi sem fog sikerülni, ha nem Jézus Krisztusra tekintek. És tudom, hogy az a képesség, hogy legyőzzem önmagam és hogy győzzek, onnan ered, hogy erősen ragaszkodom ehhez: Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad17. Ezek a szavak azt a megdönthetetlen ígéretet tartalmazzák, hogy Isten nem hagyja el gyermekeit, ha ők nem hagyják el őt.

Ne gondoljuk, hogy ha a szemlélődés útjára lépünk, egyszer s mindenkorra elnémulnak a szenvedélyeink. Becsapnánk magunkat, ha azt feltételeznénk, hogy a Krisztus utáni vágy, a vele való találkozás és együttlét, szeretetének édes megtapasztalása bűntelen emberré változtat minket. Bár nem vagytok tapasztalatlanok, engedjétek meg, hogy emlékeztesselek benneteket arra, hogy Isten és az emberek ellensége, a sátán nem nyugszik bele a vereségbe, hanem fáradhatatlanul küzd tovább. Akkor is támad, amikor lelkünkben lángol Isten szeretete. Tudja, hogy ilyenkor nehezebb elérnie, hogy a lélek elbukjon, de tudja azt is, hogy ha eléri, hogy a teremtmény megbántsa az Urat, akár csak egy csekélységgel is, a kétségbeesés súlyos kísértésével veheti célba ennek az embernek a lelkiismeretét.

Ha tanulni szeretnétek egy szegény pap tapasztalatából, aki Istenen kívül másról nem is akar beszélni, azt tanácsolom, hogy amikor a test visszaköveteli elvesztett jogait, vagy – ami még rosszabb – a gőg dacosan fellángol, keressetek gyorsan menedéket az isteni sebekben, amelyeket az Urat a keresztre rögzítő szögek és az oldalát átszúró lándzsa nyitott Krisztus Testén. Szíveteket követve siessetek oda, és árasszátok el az Úr sebeit minden szeretetetekkel, amely emberi és isteni. Így mutatjuk meg, hogy vágyunk a vele való egységre, hogy Krisztus testvéreinek érezzük magunkat, akikben ugyanaz a vér csörgedezik, és ugyanazon Anya gyermekei vagyunk, hiszen ő az, aki Jézushoz vezetett minket.