Pontlista

A kis dolgok és a gyermekség

Most azokra gondolok közületek, akik évek múltán is álmokban élnek, és Tarasconi Tartarinként hiú naivsággal oroszlánvadászatra mennek – házukban a folyosón, ahol legföljebb egereket lehet fogni. Szeretnélek titeket arra az útra emlékeztetni, amelyet Isten akar: teljesíteni a szokásos napi kötelességeket, és megvívni azokat a csatákat, amelyekről csak Ő tud meg mi, de Ő tetszését leli bennük.

Legyetek tisztában vele, hogy rendszerint nem fogtok látványos tetteket végrehajtani, - főleg azért, mert ilyenekre ritkán nyílik alkalom. Olyan alkalom viszont, amelyben megmutathatod Krisztus iránti szeretetedet kicsi, mindennapi dolgokban, éppen elég van. Mint Szt. Jeromos is írja: A kicsiny dolgokban is megnyilvánul ugyanaz a lelki nagyság. Csodáljuk a Teremtő nagyságát nemcsak az égen, hanem a földön, a világtengeren, az elefántokon, tevéken, lovakon, marhákon, párducokon, medvéken és oroszlánokon., Megnyilvánul a legkisebb állatban is, például a hangyában, szúnyogban, férgekben, és más kis lényekben, amelyeket inkább csak látásból ismerünk, a nevüket nem tudjuk. Ugyanaz a teremtői nagyság nyilvánul meg mindegyikükben. Hasonlóképpen az a lélek is, amely egészen odaadja magát Krisztusnak, nem kevésbé ügyel a kis dolgokra, mint a nagyokra (Szt. Jeromos, Episolae, 60, 12 (PL 22, 59)).

A természetesség és egyszerűség két csodálatos erény, mert fogékonnyá teszik az embert Krisztus üzenetének befogadására. Megfordítva: minden, ami mesterkélt és bonyolult, a folytonos önmagunk körül keringés mintegy falat von körénk, amelyen az Úr hangja nem hatol át. Emlékezzetek rá, hogy Krisztus a farizeusok szemére hányja: körmönfont világban élnek, amelyben a mentából, a kaporból és a köményből adott tized számít, nem pedig a törvény legfontosabb követelményei: az igaz élet és a hűség. Megszűrnek mindent, amit isznak, nehogy átcsússzon rajta egy szúnyog, a tevét pedig lenyelik (Vö. Mt 23, 23-24).

Nem. Nem kell, hogy furcsa vagy idegen legyen valami egy jó ember életében, aki saját hibáján kívül nem ismeri Krisztust, sem pedig a keresztény ember életében. Azok a természetes erények, amelyekről ma elmélkedünk, megmutatják, hogy az viselkedik valóban emberi módon, aki igyekszik igazat mondani, aki méltányos, őszinte, erőslelkű, fegyelmezett, nagyvonalú, higgadt, igazságos, dolgos, türelmes akar lenni. Lehet nehéz erre törekedni, de nincs benne semmi különleges. Csak azok csodálkoznak rajta, akiknek a tekintetét elhomályosítja a gyávaság vagy a puhányság.

Amikor a gőgről hallunk, talán zsarnoki, parancsoló magatartást képzelünk el, diadalittas embert látunk, aki mint egy római császár, nagy ovációval övezve átvonul a diadalív alatt, gondosan ügyelve arra, hogy magasztos homlokát bele ne üsse a fehér márványba.

De legyünk realisták, csak eszelős bolondhoz illik ez a gőg. Küzdelmünknek más, hétköznapibb és finomabb formákra kell irányulnia: az ellen a büszkeség ellen, hogy kiválóságunkat a többiekéhez képest magasabbra értékeljük; a gondolkodásban, a beszédben, viselkedésben megjelenő hiúság ellen; a majdnem beteges érzékenység ellen, amely ártalmatlan szavakra és cselekedetekre sértődötten reagál.

Ezek kísértések lehetnek újra és újra. Néhányan azt gondolják, olyanok mint a nap, mindennek a középpontja és mindennek körülöttük kell keringenie; és nem ritkán egyeseknél kóros túlzással fájdalom, gyász, betegség színlelése is előfordul, hogy ezáltal kényeztető gondoskodásban legyen részük.

A legtöbb konfliktus, amely az embereket belülről gyötri, a fantázia szüleménye: ez azt mondta, az azt gondolta, amaz úgy vélte… A szegény lélek a felfuvalkodottság foglyaként fantomoktól szenved. Tévútjain állandó keserűség kíséri, elégedetlensége akár másokat is megfertőz, mert nem tud alázatos lenni, nem tanulta meg, hogy megfeledkezzen magáról, és hogy Isten iránti szeretetből nagylelkűen mások szolgálatába álljon.