Pontlista

A szőlőskertben

Volt egy gazda, szőlőt ültetett, kerítést készített köréje, prést ásott benne, és tornyot épített. Aztán kiadta azt bérlőknek, és idegen földre utazott22.

Szeretném, ha ennek a példabeszédnek a tanítását mai témánk szempontjából vennénk szemügyre. A keresztény hagyomány Isten választott népének jelképes sorsát látja benne; különösen kiemeli, hogy mi, emberek Isten lenyűgözően nagy szeretetét hűtlenséggel és hálátlansággal viszonozzuk.

Ma csak egyetlen mondattal foglalkozom: idegen földre utazott, és hozzáfűzöm azt a gondolatot, hogy nekünk keresztényeknek azt a szőlőskertet, amibe az Úr helyezett, nem szabad elhagynunk. A körülkerített terület feladatai teljes erőnket igénybe kell, hogy vegyék. A présnél fogunk dolgozni, a nap munkájának fáradozása után a toronyban fogjuk kipihenni magunkat. Ha a kényelemszeretet vezetne, annyi volna, mintha azt mondanánk Krisztusnak: ami azt illeti, az én éveim az enyémek, nem a Tieid, eszembe sem jut a szőlőddel törődni.

Az Úr életet, érzékeket, képességeket és számtalan kegyelmet adott nekünk, ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mindegyikünk egy munkás a sok közt, és hogy a birtokos azért rendelt bennünket a birtokára, hogy közreműködjünk más emberek ellátásának a feladatában. A körülkerített terület működésünk helye, ott kell naponta dolgoznunk, és ezáltal hozzájárulnunk a megváltás művéhez23.

Hadd térjek vissza erre még egyszer: a te időd tied volna? Istené! Lehet, hogy pillanatnyilag nem zaklat ilyesféle önzés, hála Isten irgalmának, de emlékeztetlek rá, hogy valamikor majd talán meginog szívedben a Krisztusba vetett hit. Akkor majd kérlek – helyesebben Isten kér – maradj hű jóföltételeidhez, győzd le gőgödet, fegyelmezd fantáziádat, és ne tűnj el csak úgy valahová, árulóként.

A piactéri munkás, aki Isten szép napját végigácsorogja, a ravaszdi, aki elássa talentumát, aztán csak agyonüti az órákat, a tett elől menekülő, aki nem törődik a szőlőskerti munkával: mindegyikből hiányzik az érzék a nagy feladat iránt, amit a Mester ránk, keresztényekre bízott, hogy eszközeinek tudjuk magunkat, – hiszen társmegváltókul jelölt ki bennünket – és így is tegyünk, adjuk oda egész életünket boldog áldozatul a lelkek javáért.

Bocsássátok meg a kitérőt. Térjünk vissza témánkhoz, amitől nem is távolodtunk el annyira. Legyetek biztosak abban, hogy a hívás egy hivatásra lényeges, elválaszthatatlan része keresztény voltunknak. Az Úr azt akarja, hogy szentek legyetek: ott, ahol vagytok, abban a hivatásban, amit választottatok, bármiféle indítékkal választottátok is. Ha nincsen ellentétben Isten törvényével, nekem bármelyik jónak és nemesnek tűnik. Mindegyik könnyen emelhető természetfölötti szintre, és mind az istenszeretet áramába torkollik, amely Isten gyermekeinek életét hordozza.

Kellemetlenül érzem magam, ha valaki egy áldozat arckifejezésével beszél a munkájáról, ami ennyi meg annyi óráját foglalja le, közben pedig felét sem végzi el annak a munkának, amelyet sok olyan kollégája megcsinál, aki tulajdonképpen esetleg csak önző vagy legalábbis csak emberi célért dolgozik. Mindnyájunknak, akik itt összejöttünk, hogy személyesen beszélgessünk az Úrral, megvan a maga foglalkozása: orvos, ügyvéd, közgazdász… Gondolkodjatok el egy kicsit azokon a kollégákon, akiknek szakmai tekintélye, megbízhatósága, önzetlen szolgálata kiváló, nem áldozzák-e a nap, sőt az éjszaka sok óráját munkájukra? Nincs tanulnivalónk tőlük?

Én is önvizsgálatot tartok, miközben hozzátok szólok, és meg kell vallanom, kissé szégyellem magam, és Istentől azonnal bocsánatot szeretnék kérni, ha arra gondolok, mennyire szegényes az én feleletem, és milyen kevéssé tettem eleget annak a feladatnak, amit Isten a világban ránk bízott. Egy egyházatya mondja: Krisztus ezen a földön arra rendelt, hogy csillagok legyünk; hogy mások tanítóivá váljunk; hogy kovászfélék legyünk; úgy éljünk mint angyalok az emberek között, mint fölnőtt férfiak a kisgyermekek között, mint lélekkel bíró teremtmények a csupán érzékelni tudók között, azért hogy nyereségük legyen belőle; hogy magok legyünk, és bőséges termést hozzunk. Nem volna szükség szavakra, ha olyan fényt árasztana életünk. Nem kellenének tanítók, ha tettekkel prédikálnánk; nem lenne egyetlen pogány sem, ha mind igazi keresztények lennénk (Aranyszájú Szent János, In Epistolam I ad Timotheum homiliae, 10, 3 (PG 62, 551)).

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

Apostolkodás a mindennapi életben

Most elmélkedjünk egy másik halfogásról, amelyre Krisztus szenvedése és halála után került sor. Péter háromszor megtagadta a Mestert, és alázatos fájdalommal sírt bűne miatt. A kakas kukorékolása eszébe juttatta az Úr figyelmeztetését, és ő szíve mélyéből bocsánatot kért. Míg töredelmesen várta a megígért feltámadást, régi mesterségét gyakorolta: halászott. „E halfogás kapcsán gyakran kérdezik tőlünk, hogy Péter és Zebedeus fiai miért tértek vissza ahhoz a munkához, amellyel azelőtt keresték a kenyerüket, mielőtt az Úr meghívta őket. Amikor ugyanis Jézus azt mondta nekik: »Kövessetek és én emberek halászaivá teszlek titeket«, halászok voltak. Azoknak, akiket ez meglep, azt kell válaszolni, hogy az apostoloknak nem tiltották meg, hogy foglalkozásukat gyakorolják, ha az törvényes és tisztességes munka volt.”24

Az apostolkodás, ez a keresztényekben égő vágy, nem különül el a mindennapi feladatoktól, hanem egybeolvad a munkával, amely alkalommá válik arra, hogy személyesen találkozzunk Krisztussal. Éppen a munkában, együtt küzdve a munkatársainkkal, barátainkkal vagy rokonainkkal, segíthetünk nekik eljutni Krisztushoz, aki a tó partján vár ránk. Halásznak kell lenni, mielőtt apostolok lennénk, és az apostoli hívás után halásznak kell lennünk. Ugyanaz a foglalkozásunk előtte és utána.

Másrészről ki mondta azt, hogy különleges vagy feltűnő dolgot kell csinálnunk ahhoz, hogy Krisztusról beszéljünk, és a tanítását terjesszük? Éld a mindennapi életedet, dolgozz ott, ahol a helyed van, és igyekezz teljesíteni állapotbeli kötelességeidet, jól végezni hivatásbeli munkádat, úgy, hogy közben napról napra jobbá válsz. Légy tisztességes, másokkal megértő, magaddal szemben pedig igényes. Légy önmegtagadó és vidám. Ez a te apostolkodásod. Anélkül, hogy tudnád a magyarázatát – hiszen ismered saját nyomorúságodat –, a többiek keresni fogják a társaságodat, és természetes és egyszerű módon a munka után, egy családi összejövetelen, a buszon, séta közben, bárhol beszélgettek arról, ami minden lelket nyugtalanít, még ha néhányan ezt nem is veszik észre. Amikor azonban elkezdik Istent valóban keresni, egyre jobban megértik majd.

Kérd Szűz Máriát, az apostolok királynőjét – Regina Apostolorum –, hogy benned is éljen a magvetés és a halászat vágya, amely Fia Szívében dobog. Biztosítalak róla, hogy ha rálépsz erre az útra, ugyanolyan teli hajót fogsz a partra húzni, mint a galileai halászok, és a parton meglátod majd Krisztust, aki rád vár. Mert a sok hal mind az övé.