Pontlista

Istenért termőnek lenni

Vegyük most szemügyre a példabeszédet arról az emberről, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát17. Mindegyiknek különböző nagyságú pénzösszeget ad, hogy távollétében gazdálkodjon vele. Hasznos lehet számunkra megfigyelni annak az embernek a magatartását, aki egy talentumot kapott. Mifelénk talán tyúkeszűnek hívnák. Gondolkodik, töri a fejét, és a végén dönt: elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét 18.

Mivel foglalkozhatott ez az ember, miután letette a szerszámot, amivel munkáját végezte? Felelősségérzet nélkül a könnyebb megoldást választotta: csak visszaadja azt, amit rábíztak. Ezután már csupán agyonüti az időt: a perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket, az egész életet! A többiek sürögnek, forognak, kereskednek, becsületesen törekednek arra, hogy több legyen, amit visszaadnak, mint amennyit kaptak. Joggal akarnak a munkájukkal nyereséghez jutni, mert az Úr nagyon világosan megmondta: Negotiamini dum venio, Kamatoztassátok, míg vissza nem térek 19. De ez az ember ügyet sem vet rá, elherdálja az életét.

Milyen szomorú az olyan életforma, amelyben nincs más gondja az illetőnek, mint hogy agyonüsse az időt, elpazarolja ezt az Istentől ajándékozott kincset! Nincs mentség, amivel ezt igazolni lehet. Ne mondja senki: Csak egy talentumot kaptam, és ennyivel nem tudok semmire menni. Egy talentummal is tehetsz jót20. Milyen elszomorító, mikor valaki nagyobb vagy kisebb tehetségét kihasználatlanul hagyja, pedig arra kapta, hogy szolgálja vele az embert és a társadalmat!

Az a keresztény, aki csak agyonüti földi idejét, kockáztatja, hogy mennybejutásának lehetőségét üti agyon, mikor önző módon visszahúzódik, elbújik, közömbössé válik. Ha valaki szereti Istent, Krisztus szolgálatában nemcsak azt adja oda, amije van, és ami ő: egészen odaadja magát, és ezzel túlteszi magát az olyan ember beszűkült látóhatárán, aki mindenben – legyen az egészség, elismertség, karrier – csak saját énjét látja.

Az én, az én, az én ... számos ember csak így tud beszélni és gondolkodni. Milyen szomorú! Szent Jeromos így folytatja: hogy ezeken az embereken valóban beteljesedik, ami írva van: „Mivel mentséget keresnek bűneikre” (Zsolt 140,4), a gőg bűnét még lustasággal és hanyagsággal is tetézik21.

A gőg az, ami folyton ezt hangoztatja: az én, az én, az én... Az a főbűn, ami az embert terméketlen teremtménnyé teszi, gátolja arra való készségét, hogy dolgozzon Istenért, és arra készteti, hogy könnyű kézzel bánjon az idővel. Ne vesztegesd el a hatékonyságodat. Vesd le az önzést! Azt mondod, tiéd az életed? Istené az életed, és Isten iránti szeretetből minden embernek kell, hogy használjon. Ásd ki a földből ezt a talentumot! Hasznosítsd és nagy örömmel fogod tapasztalni, hogy Isten ügyeiben nem azok az eredmények számítanak, amelyek kivívják az emberek csodálatát. Csak az a fontos, hogy mi mindent odaadjunk, ami vagyunk és amink van, hogy gondosan dolgozzunk, és akarjunk lankadatlanul jó gyümölcsöt teremni.

Talán ad nekünk Isten még évet, hogy Őt szolgáljuk. De most ne gondolj ötre vagy kettőre, csak arra az egyre, amely most kezdődött. Döntsük el, hogy odaadjuk, és nem ássuk el!

Újra emlékeztetlek titeket: tempus breve est28; nincs sok időnk, mert a földi élet rövid. Mivel megvannak eszközeink, amelyeket Istentől kapunk, semmi egyébre nincs szükségünk, csak jóakaratra, hogy éljünk az alkalmakkal, amiket az Úr kínál nekünk. Mikor Ő eljött ebbe a világba, elkezdődött számunkra és mindenki számára a kellő idő, az üdvösség napja29. Ne kelljen az Úrnak, a mi Atyánknak szemünkre vetnie, amit Jeremiás által nyilatkoztatott ki: A gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét30!

Nincsenek rossz vagy kedvezőtlen napok, minden nap jó arra, hogy az Úrnak szolgáljunk. A napok csak attól rosszak, hogy az ember elrontja őket: hiányos hittel, lustasággal, érzéketlenséggel, amely távol tartja őt az Istennel Istenért végzett munkától. Dicsőítem az Urat minden időben31. Az idő fogyó kincs. Elfut ujjaink közt, mint sziklák között a víz. A tegnap már elmúlt, a ma éppen most siklik el, és rövidesen tegnap lesz a holnapból. Az emberi élet rövidre szabott, mégis mennyi mindent lehet ez alatt a rövid idő alatt Istenért tenni!

A mentségek nem jók semmire. Az Úr bőkezűen megajándékozott: türelmesen tanított, példabeszédekkel magyarázta meg parancsait, fáradhatatlanul intett. Tőlünk is megkérdezheti, amit Fülöptől: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem32? Eljött a komoly munkaideje, a nap minden percét egészen ki kell használni, vidáman és szívesen viselni a nap terhét és hevét33.

Imává változtatni a munkát

Gyakran mondom, hogy beszélgetésünknek Jézussal, aki a tabernákulumból lát és hallgat bennünket, nem szabad személytelen imává változnia. Arra is gondolnotok kell, hogy elmélkedésünk az Úrral való párbeszéddé legyen. Nincs föltétlenül szükség benne a kimondott szavakra, de ki kell lépni a névtelenségből. Álljunk színe elé úgy, ahogy vagyunk, ne rejtőzzünk el az Isten házában levők sűrűjében, és ne bújjunk gépies, üres szóáradat mögé, amely legjobb esetben is csak megszokásból fakad.

És most hozzáteszem még, hogy munkádnak is személyes imává kell válnia, eleven beszélgetéssé mennyei Atyánkkal. Ha hivatásbeli munkádban és általa törekszel életszentségre, akkor száműznöd kell belőle a névtelenséget, hogy személyes imává váljon. Tehát hivatásoddal járó feladataid is meg kell, hogy szabaduljanak a szomorú egyhangúságtól, amelyet az okoz, hogy csupán megszokássá és személytelen dologgá váltak, mert különben szinte meghal az isteni indíttatás napi tennivalóidban.

Eszembe jutnak utazásaim a frontra a spanyol polgárháborúban. Bár nem volt pénzem, mindenhová elutaztam, ahol valakinek papi segítségemre volt szüksége. Az akkori kivételes helyzetben, ami sok embernek elégséges ok volt annak igazolására, hogy tehetetlenné és hanyaggá váljon, nem maradtam meg annál, hogy csak aszkétikus tanácsokat adjak. Akkor is ugyanaz volt a fő gondom, ami ma, amit Isten segítségével mindnyájatokban föl szeretnék ébreszteni. Nemcsak a lélek javát akartam, hanem földi örömüket is. Arra biztattam őket, hogy az időt hasznos elfoglaltsággal töltsék ki, és ne engedjék, hogy a frontszolgálat fehér folttá váljék életükben. Kértem őket, ne engedjék el magukat, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy a lövészárok és az őrség ne váljon olyanná, mint egy akkori vasúti váróterem, ahol az emberek csak agyonütötték az időt vonatra várva, amely sehogy sem akart jönni…

Különösen azt kötöttem a lelkükre, hogy olyan elfoglaltságot keressenek, amely hasznos és összeegyeztethető katonai szolgálatukkal, például egyetemi tanulást vagy nyelvtanulást. És azt tanácsoltam nekik, hogy Isten embereiként sose hagyják abba azt a törekvést, hogy minden tennivalójukból operatio Dei-t, Isten munkáját csináljanak. Meghatott, hogy ezek a fiatalemberek, bár nagyon nehéz volt a helyzetük, hogyan fogadták ezt. Megmutatkozott, milyen szilárd a jellemük.

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.