Pontlista

Az Úr alázata is arculcsapás volt azoknak, akiknek élete azzal telt el, hogy folyton önmagukkal foglalkoztak. Itt, Rómában már gyakran beszéltem arról, talán ti is voltatok ott egyszer, hogy a diadalívek alatt, amelyek ma már csak romok, győztes császárok és hadvezérek vonultak: hiún, fölfuvalkodottan, büszkén, és csak azért hajtották meg a fejüket, hogy homlokukat ne üssék bele a boltívbe. De Krisztus, az alázatos, nem azt mondja: alázatos és szerény voltotokról ismerik majd föl, hogy tanítványaim vagytok.

És ezt is meg kell jegyeznünk: a Mester parancsa, Isten igaz fiának igazolványa már kétezer éve megvan, és még mindig egészen újnak tűnik. Sajnos, nagyon sok ember számára az is marad, mert sohasem vagy ritkán vették azt a fáradságot, hogy meg is valósítsák – papi igehirdetésemben nagyon sokszor elmagyaráztam már ezt. Szomorú, de így van. És mégis, milyen világos a Mester parancsa, milyen határozott: Arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást! Ezért érzem sürgető szükségét annak, hogy szüntelenül emlékeztesselek titeket az Úrnak erre a mondatára. Szent Pál ezt is hozzáteszi: Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2). Elpazarolt óráid vannak, és te rendszerint avval mentegeted magadat, hogy elég időd van még... Közben pedig annyi testvéred és barátod majd leroskad a munka súlya alatt. Segíts nekik, finom érzékkel, előzékenyen, mosolyogva; úgy, hogy szinte ne is vegyék észre, és még csak meg se tudják hálálni, mert felebaráti szereteted nemes tartózkodása elkerülte a föltűnést.

A szegény üres lámpású várakozók talán azt gondolták, nincs egy szabad pillanatuk sem. A piacon ácsorgó munkások számára az egész nap szabadidő: nem érzik az ösztönzést a szolgálatra, pedig az Úr az első órától kezdve állandóan és sürgősen embereket keres. De mi engedelmeskedni akarunk fölszólításának, igent akarunk mondani rá. Szeretetből akarjuk a nap terhét és hevét viselni (Mt 20, 12), és ez több mint csak úgy eltűrni.

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

Mindent szeretetből tenni

Talán azt kérdezed most tőlem: hogyan tudom elérni, hogy mindig azzal a lelkülettel cselekedjek, amellyel a hivatásbeli munka tökéletessé válik? Nem én válaszolok neked, hanem Szent Pál: tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek. Minden dolgotokat intézzétek szeretettel (1Kor 16, 13-14). Mindent tegyetek szeretetből és szabadon, ne adjatok helyet a félelemnek vagy az üres begyakorlottságnak, szolgáljátok Atyánkat, Istenünket.

Szívesen idézem a következő verssorokat – bizonyos, hogy nem magasrendű költészet, de amint tapasztalatból tudom, nagyon szemléletes:

Szeretet tölt be egészen, és nem is értenék hozzá,

ha szenvedés nem okozná, mert a szív röpül merészen, ha nagy fájdalom a részem.

Hangsúlyozom, hivatásbeli munkádat szeretettel kezdd el, és tégy mindent szeretetből, és ha mások keserű értetlensége, igazságtalanságok, hálátlanság, sőt balsikerek ellenére ezt a szeretetet megőrzöd magadban, bámulni fogsz munkád eredményén: érett gyümölcsöket terem, az örökkévalóság vetőmagjait!

Ahhoz, hogy ide eljussunk, szeretet kell, hogy vezessen, sohasem szabad úgy tennünk, mintha büntetés vagy átok terhe alatt nyögnénk: Bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát az Atyaistennek általa! (Kol 3, 17) Ennek megfelelően a munkát a lehető legjobban végezzük, és kihasználjuk az időt. Isten szerető szerszámának tartjuk magunkat, felelősség és bizalom hordozójának, amellyel Isten gyengeségeink ellenére megajándékoz. Keresztényként teszel mindent, aki tudja, hogy csak Istenben van ereje, és akit mindenben csakis és kizárólag a szeretet vezet.

Közben azonban nem szabad becsuknunk szemünket a valóság előtt. Ne adjuk át magunkat annak az együgyű, felületes látásmódnak, hogy az előttünk álló út könnyű, úgyhogy néhány őszinte jóföltétel és az égő vágy, hogy Istennek szolgáljunk, magában is elég. Nyilvánvaló, hogy amíg telnek az évek, talán hamarabb is, mint gondolnánk, különösen nehéz helyzetekbe kerülhetünk, amelyek nagyon áldozatkész lelkületet és sok önmegtagadást kívánnak majd tőlünk. Akkor pedig arra lesz szükségünk, hogy erős legyen bennünk a remény erénye, és bátran építsünk az apostol szavaira: Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk (Róm 8, 18). Gondold csak egészen nyugodtan végig, milyen lesz az, ha majd egészen kiárad ránk, szegény teremtményekre Isten mérhetetlen szeretete! Akkor pedig itt az ideje, hogy a mindennapok során helytállj a hitben, erősítsd meg magadban a reményt, és éleszd fel megint a szeretetet, másszóval úgy lobbanjon bennünk lángra a három isteni erény, hogy rögtön, szépítgetések, ürügyek, kibúvók nélkül lebontsunk minden hibás magatartást hivatásbeli életünkben éppúgy mint benső világunkban.

Hallgassuk meg újból Szent Pál intését: Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15, 58). Gondoljátok meg, mennyi egymással kapcsolatos erény kezd működni, ha azzal a szándékkal dolgozunk, hogy megszenteljük a munkát: az erőslelkűség tesz feladatunkban kitartóvá, és arra késztet, hogy ne tegyük le a fegyvert, ha az elkerülhetetlenül előbukkanó nehézségek jelentkeznek. A mértéktartás és fegyelem tesz képessé arra, hogy fenntartás nélküli odaadással dolgozzunk, és erőt vegyünk kényelemszeretetünkön és önzésünkön. Az igazságosság arra ösztönöz, hogy tegyünk eleget kötelességeinknek Isten, a társadalom, saját családunk és munkatársaink iránt; az okosság erénye vezet rá a helyes döntésre minden adódó esetben és ennek a döntésnek a gyors megvalósítására... És mindezt – hadd mondjam még egyszer – szeretetből és eleven érzékkel az iránt, hogy felelősek vagyunk munkánk gyümölcséért és apostoli hatásáért.

Tettek teszik a szeretetet, nem a szép szavak – mondja egy népszerű szólás. Azt hiszem, ennyi elég.

Uram, add nekünk kegyelmedet, nyisd ki názáreti műhelyed ajtaját: hogy megtanuljunk téged ott szemlélni, és melletted Máriát, Szent Anyádat, és Józsefet, a szent pátriárkát, – akit annyira szeretek, és tisztelek – hogy hármótoktól megtanuljunk szentül dolgozva élni. Indítsd ezzel szegény szívünket arra, hogy a mindennapok munkájában Téged keressünk, és Veled találkozzunk, és ezt a munkát szándékod szerint Isten művévé, a szeretet művévé változtassuk.

A keresztény erényesség többet követel. Hálásnak, szeretetreméltónak, nagylelkűnek akar téged, jó és rossz időkben hűséges, megbízható barátnak. Azt akarja, hogy a törvényt és a törvényes fölsőbbséget tiszteljük, és szívesen változtassunk a véleményünkön, ha belátjuk, hogy tévedtünk. Főleg pedig igaz emberként teljesítsük hivatásbeli, családi és társadalmi feladatainkat, magától értetődő odaadással, nem tüntetően, élve jogainkkal, amelyek egyben kötelességek is.

Nem hiszek a lusták igaz voltában, mert az ő dolce far nienté-jük – ahogyan az én szeretett Itáliámban mondják – ellentmond, néha igen súlyos formában, az igazságosság egyik alapvető elvének: a munkának. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten az embert arra teremtette, ut operaretur28, hogy dolgozzon, és embertársaink függnek a munkánktól a családban, az országban, az egész emberiségnek szüksége van hatékony munkánkra. Gyermekeim, micsoda szegényes elképzelésük van az igazságosságról azoknak, akik azt hiszik, hogy az csupán az anyagi javak igazságos elosztása!