Pontlista

Elkezdeni valamit mindenki tud; befejezni kevesen. Ezekhez a kevesekhez akarunk tartozni mi, akik azon fáradozunk, hogy úgy viselkedjünk, mint Isten gyermekei. Ne felejtsétek el, hogy csak a szeretettel befejezett és jól elvégzett munka érdemli meg Isten szentírásbeli dicséretét: Jobb a dolognak a vége az elejénél (Préd 7, 8).

Talán hallottátok már egy másik alkalommal tőlem, amit most szeretnék újból elmesélni, mert nagyon tanulságosnak tűnik. Egyszer meg akartam áldani egy épület zárókövét, és kerestem a Rituale Romanumban a megfelelő imát; mert a zárókő a döntő mozzanat, sok ember kemény, szívós, évekig tartó munkájának a jelképe. Meglepetten állapítottam meg, hogy ilyen áldás nincs benne. Meg kellett elégednem egy benedictio ad omniá-val, egy általános áldással. Bevallom, lehetetlennek tűnt, hogy ilyesmi hiányzik belőle, de a tartalomjegyzéket figyelmesebben átnéznem is hiábavaló volt, nem találtam semmit.

Sok keresztény elvesztette azt a meggyőződését, hogy az élet egysége, amelyet az Úr gyermekeitől elvár, azt is magában foglalja, hogy becsületesen, jól végezzük el saját feladatainkat. A legkisebb részletekig meg kell szentelnünk őket.

Semmit sem szabad az Úrnak felajánlanunk, ami nem annyira hibátlan, tökéletes és kifogástalan a kis dolgokban is, amennyire emberi tökéletlenségünk megengedi. Isten nem fogad el kontármunkát. A Szentírás figyelmeztet: Hibás állatot nem szabad föláldoznotok, mert az nem talál tetszésre (Lev 22, 20). Ezért a napjainkat betöltő és teljes erőfeszítésünket kívánó munka váljon olyan áldozati adománnyá, amely méltó a Teremtőhöz, befejezett, kifogástalan tett, operatio Dei, Isten munkája és Istenért végzett munka.

Nem képzeletbeli célokról beszélek. Nagyon is valóságos dologról, amely kézzelfogható és igen fontos, amelynek elég ereje van ahhoz, hogy átalakítson egy pogány, az isteni követelmények elől elzárkózó környezetet, amint ez akkor történt, mikor üdvösségünk e korszaka elkezdődött. Gondolkozzatok egy ismeretlen, egykori szerző szavain, amelyekkel hivatásunk nagyságát akarta megfogalmazni: Ami a lélek a testben, azok a keresztények a világban. Amint a lélek a test minden részén elárad, úgy terjed ki a kereszténység a világ minden városára. A lélek ugyan a testben lakik, mégsem származik a testből; ugyanígy a keresztények is a világban élnek, de nem a világból valók (…) A láthatatlan lélek a látható testben van, (…) halhatatlanként lakik halandó sátorban; ugyanígy laknak a keresztények is a mulandóságban, várják azonban az el nem múlást az égben. Ha hiányos a test étele és itala, növekszik a lélek tökéletességben; a keresztények száma is nő napról napra azáltal, hogy elszenvedik a halált. Ebbe a helyzetbe Isten juttatta őket, és nincs joguk rá, hogy elhagyják (Epistola ad Diognetum, 6 (PG 2, 1175)).

Tévút lenne azt hinni, hogy az evilági problémákat és törekvéseket el kell kerülnünk; nem, ott is az Úr vár bennünket. Ne legyen kétségetek afelől, hogy nekünk embereknek a köznapok körülményei által, amelyeket az isteni Gondviselés végtelen bölcsessége határoz meg vagy enged meg, közelebb kell kerülnünk Istenhez. De nem érhetjük el ezt a célt, ha nincs meg bennünk az a kívánság, hogy munkánkat derekasan be is fejezzük, vagy ha a kezdés emberi és természetfölötti indítékok adta buzgóságából engedünk, akkor sem, ha már nem törekszünk arra, hogy úgy dolgozzunk, hogy legkiválóbbak legyünk a munkában. Sőt azt gondolom, hogy ha akarsz, jobban is tudsz dolgozni, mint a legjobb. Mert föltett szándékunk, hogy felhasználunk minden jó és tisztességes emberi eszközt és minden lelki segítséget azért, hogy Urunknak tökéletes munkát ajánlhassunk föl – annyira tökéleteset, mint egy tökéletes műremek.

Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.