Pontlista

Jámborság, gyermeki viszony

A jámborság, amely istengyermekségünkből szármázik, a lélekbe nagyon mélyen beleágyazott magatartás, amely az embert egész létében átjárja. Jelen van minden gondolatunkban, minden vágyunkban és minden érzelmi megmozdulásunkban. Bizonyosan megfigyeltétek azt, hogy egy családban a gyermekek anélkül, hogy tudnának róla, utánozzák szüleiket, és átveszik mozdulataikat, szokásaikat, magatartási formáikat.

Ehhez hasonló történik Isten jó gyermekeinek magatartásában is. Elérkeznek egy csodálatos istenivé váláshoz, anélkül, hogy tudnák, hogyan, milyen úton. Ez segít, hogy az eseményeket a hit természetfeletti távlatából ítéljük meg. Szeretünk minden embert, mint ahogyan mennyei Atyánk szereti őket, és ami a legfontosabb, lelkünkben új lendületet kap a napi fáradozás, hogy Isten közelébe jussunk. Szeretném újra nyomatékkal elmondani, hogy nem számítanak a mi nyomorúságaink, mert Isten szerető karjába vetjük magunkat, és ő pedig magához ölel.

Talán föltűnt már nektek, milyen nagy a különbség a között, ha egy kisgyermek esik el és vagy mikor egy felnőtt. A kisgyermeknek az elesés nem sokat számít, hiszen olyan sokszor esik el. Ha szeretne sírva fakadni, azt mondja neki az apja: a férfiak nem sírnak. A kisfiú utána már azt akarja, hogy apja meg legyen vele elégedve, és ettől minden rendbe jön.

De mi történik, ha egy felnőtt férfi veszíti el egyensúlyát, és egyszer csak ott hever a földön. Ha nem éreznének vele együtt, mulatságosnak találnák, talán nevetnének is rajta. Ráadásul egy felnőtt esése bizonyos helyzetben súlyos következményekkel járhat, és idősebb embereknél gyógyíthatatlan csonttörést is okozhat. Az a jó nekünk, ha benső életünkben quasi modo geniti, olyanok vagyunk, minta kisgyermekek, akik azt hinnénk, gumiból vannak; nevetve esnek el, és rögtön felállnak és folytatják a futkározást, és ezen kívül – amikor szükség van rá – a szülők vigasztalják őket.

Próbáljunk meg olyanok lenni, mint ők, akkor a csapások és balsikerek, amelyek egyébként elkerülhetetlenek, nem keserítenek el minket soha. Fájdalommal, de csüggedés nélkül vesszük tudomásul, sőt mosolyogni fogunk; mert az ilyen mosoly olyan, mint a tiszta víz, abból az örömből fakad, hogy tudjuk, a megfoghatatlanul nagy, bölcs, irgalmas Isten, a mi Atyánk gyermekei vagyunk. Az Úr szolgálatában eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy olyan legyek, mint Isten kisfia. És titeket is arra kérlek: legyetek quasi modo geniti infantes, kisgyermekek, akik vágyakoznak Isten szavára, Isten kenyerére, Isten táplálékára, Isten erejére; hogy azután érett keresztényekként viselkedjünk.

Iubilate Deo. Exultate Deo adiutori nostro20, Ujjongjatok az Istennek; dicsőítsétek Istent, egyetlen segítőnket, Jézust. Ha valaki ezt nem érti meg, fogalma sincs a szeretetről, a bűnről, a nyomorúságról! Én csak egy szegény ember vagyok, de megértem, mit jelent a bűn, a szeretet és a nyomorúság. Tudjátok mit jelent, hogy fölemelnek Isten szívéhez? Megértitek, mi az, hogy egy lélek odaborul az Úr elé, megnyílik lelke legmélyéig és kisírja magát? Én például elpanaszolom az Úrnak, hogy magához vesz embereket, akik még fiatalok, és hosszú évekig szerető szívvel szolgálhattak volna neki. Nem tudom megérteni. De ez csak a bizalom panasza, ugyanis tudom, hogy ha elengedném Atyám kezét, rögtön elbotlanék. Éppen ezért, elfogadva az isteni rendelést hozzáteszem, minden szót megnyomva: Történjék, teljesedjék be, dicsérjük és örökké magasztaljuk az Úr mindenek fölött igazságos és mindenek fölött szeretetreméltó akaratát. Ámen. Ámen.

Ez az Evangélium tanítása szerinti magatartás, a szent agyafúrtság egy fajtája és az apostolkodás hatékonyságának a forrása. Belőle fakad istengyermekségünk szeretete és békéje. Ez együttérzésünk és nyugalmunk útja, amelyen elérjük embertársainkat. Csak így sikerül napjainkat Isten szeretetében befejezni, miután megszenteltük munkánkat és miután kerestük és fölfedeztük a földön Isten dolgainak rejtett boldogságát. A szent elfogulatlanságával fogunk viselkedni, és kerülni fogjuk a felnőttek hamis szégyenérzetét, képmutatását, akik félnek attól, hogy visszatérjenek Atyjukhoz, amikor egy bukásban megtapasztalják esendőségüket.

Az Úrnak a mai Evangéliumban elhangzó köszöntésével fejezem be mondanivalómat: Pax vobis! Békesség veletek! A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat21, az Urat, aki bennünket utunkon Atyánkhoz vezet.

Az ima párbeszéd

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen is hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira hallani szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és kudarcokról, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

Sose hiányozzanak napjainkból azok a pillanatok, amelyeket az Úrhoz való kapcsolatunknak tartunk fönn: felemeljük hozzá gondolatainkat, a szájnak nem kell szólnia, mert énekel a szív. Szánjunk erre az imára elegendő időt, és ha lehetséges, végezzük ugyanabban az időben. A tabernákulum előtt, egészen közel Hozzá, aki szeretetből akart ott maradni nekünk. Vagy ha másképpen nem megy, egyszerűen ott, ahol éppen vagyunk, hiszen Isten kimondhatatlan módon jelen van lelkünkben, ha a kegyelem állapotában vagyunk. Mégis azt tanácsolom neked, hogy mindig, amikor csak tudsz, menj a kápolnába: szándékosan nem templomot mondok, hogy világossá tegyem, ne az ünnepélyességet keresd, hanem emeld összeszedetten lelkedet az ég felé azzal a meggyőződéssel, hogy az Úr a tabernákulumban, ahol szentségi alakban valóban jelen van, lát és hall bennünket, vár reánk és irányítja vele való együttlétünket.

Ha akar, mindenki képes közületek az Úrral beszélgetni a maga egyéni módján. Nem szívesen beszélek módszerekről és formulákról, mert senkit sem akarok fűzőbe kényszeríteni. Az én fáradozásom mindig arra irányul, hogy mindenkit bátorítsak, keresse az Úrral való közeli kapcsolatot, de minden egyes lélek a maga sajátosságaival. Kérjétek őt, hogy nyomja rá szándékai bélyegét életünkre: nemcsak az értelmünkre, hanem mélyen szívünkbe is, és ugyanúgy külső tevékenységünkre is. Biztosítalak titeket, hogy ilyen módon az önzés sok csalódásától és csapásától menekültök meg, és erőre találtok, hogy a jót elterjesszétek környezetetekben. Mennyi kellemetlenség oldódik meg, ha bensőleg teljesen Isten kezére bízzuk magunkat, ő sosem hagy el bennünket! Jézus szeretete az övéi iránt minden alkalommal új módon nyilvánul meg, más és más árnyalatú a betegek iránt, a bénák iránt Megkérdezi: mi a baj? Az, hogy és azonnal világosság gyúl ki bennünk, vagy legalábbis igent mondunk neki, és eltölt a béke.

Ha hívlak, hogy beszélgesd ki magadat az Úrral, akkor leginkább személyes nehézségeidre gondolok. Ami minket leginkább boldogtalanná tesz, az többé-kevésbé álcázott gőgből származik. Önmagunkat rendkívül értékesnek és tehetségesnek tartjuk, és megalázottnak érezzük magunkat, ha mások másként értékelnek minket. Milyen jó lehetőség ez arra, hogy elkezdjünk imádkozni és változtassunk gondolkodásunkon. Új útra térni sohasem késő, de célszerű a lehető leghamarabb hozzáfogni.

Az imában gőgünk a kegyelem segítségével alázattá alakulhat át. Ekkor kihajt a lélekben az igazi öröm, bár szárnyainkon ott tapad még nyomorúságunk sara, és csak lassan szárad meg. Ez a sárkéreg azonban később az önmegtagadásoktól lehull, és az isteni irgalmasság szelétől emelve nagyon magasra szállhatunk.

Élő ima

„[…] fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.”34 Bejárom nemcsak a várost, hanem az egész világot, egyik végétől a másikig, végigjárok minden nemzetet és népet, széles utakon és szűk ösvényeken, hogy megtaláljam a lelkem békéjét. És meg is találom a mindennapok elfoglaltságaiban, amelyek nem akadályok, hanem éppen hogy utat és okot kínálnak arra, hogy egyre jobban szeressem Istent, és egyre szorosabban egyesüljek vele.

Amikor a csüggedés, a viszontagságok, a küzdelmek, a megpróbáltatások, egy újabb sötét lelki éjszaka heves kísértéseivel szembesülünk, a zsoltáros e szavakat ülteti el gondolatainkba és adja az ajkunkra: „minden szükségben közel vagyok hozzá”35. Mi az én keresztem, Jézus, a Te keresztedhez képest? Mik az én karcolásaim a Te sebeidhez képest? Mit számít ez a kevés gond, amelyet a vállamra raktál, a Te mérhetetlen, tiszta és végtelen szeretetedhez képest? A szíveteket – és az enyémet – eltölti a szent vágy, és megvalljuk az Úrnak – tetteinkkel –, hogy belebetegedtünk a szerelembe36.

A lelkünk szomjazni kezd Istenre, vágyunk rá, hogy megértsük a könnyeit, lássuk a mosolyát, az arcát… Úgy gondolom, hogy a legjobban a Szentírás szavait ismételve tudjuk ezt kifejezni: „amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!”37 A lélek Istenbe merülve, istenivé válva él tovább: a keresztény ember szomjas vándor lett, aki a forrás vizével próbálja csillapítani szomját.38

A mindennapi élet

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a keresztény életnek nem egy rendkívüli formájáról beszélek. Mindannyian gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent tett értünk Isten, és mi hogyan viszonoztuk ezt. Ha bátran végezzük el ezt a személyes lelkiismeret-vizsgálatot, akkor meglátjuk, hogy mi hiányzik még belőlünk. Tegnap nagyon megható volt, amit egy japán katekumenről meséltek nekem, aki a katekizmust tanítja másoknak, akik még nem ismerik Krisztust. Elszégyelltem magam. Nagyobb, sokkal nagyobb hitre van szükségünk, és a hittel együtt szemlélődő lelkekké kell válnunk.

Gondoljatok még egyszer belső csöndben arra az isteni figyelmeztetésre, amely nyugtalansággal tölti el a lelket, mégis olyan édes, mint a lépesméz: „redemi te et vocavi te nomine tuo: meus es tu”,40 megváltottalak és neveden szólítottalak, enyém vagy! Ne vegyük el Istentől azt, ami az övé. Ő olyan Isten, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, aki öröktől fogva, még a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk előtte41, és aki folyton alkalmat kínál nekünk a megtisztulásra és az odaadásra.

Ha esetleg még mindig kételkednénk, az Úr szavai további megerősítést jelentenek: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”,42 amely a szemlélődő lélekként végzett munkátokból fakad.

Hitre, természetfölötti hitre van szükségünk. Ha a hit meggyengül, az ember hajlamos azt gondolni, hogy Isten messze van, és alig törődik a gyermekeivel. A vallást egyfajta kiegészítőnek tekinti, amelyet akkor hív segítségül, amikor már nincs más eszköz a kezében, és látványos megnyilvánulásokat, rendkívüli eseményeket vár, bár az nem világos, hogy milyen alapon. Amikor azonban valóban élő hit járja át a lelket, akkor az ember felfedezi, hogy a keresztényeknek nem kell letérniük a mindennapi emberi élet útjáról, mert az a nagy életszentség, amelyre Úr hív minket, minden egyes nap apró dolgaiban rejtőzik itt és most.