Pontlista

Saját gyöngeségünk gyógyító ereje

Ha Isten jelenlétében bátran megvizsgáljuk magunkat, ti is és én is mindennap számtalan hibát találunk magunkban. Nem döntő fontosságúak, mindaddig, amíg Isten segítségével küzdünk, hogy legyőzzük őket. Le is fogjuk küzdeni őket, ha talán nem is sikerül teljesen megszabadulni tőlük. Ezenkívül ha azon fáradozol, hogy mindig válaszolj Isten kegyelmére, gyengeségeid ellenére segíteni fogsz másoknak saját súlyos hibáik legyőzésében. Mivel tudod, hogy éppen olyan törékeny vagy, mint ők, és éppúgy beleeshetsz bármely szörnyű hibába, megértőbbé és finomabbá válsz, de sürgetni is fogod, hogy mi mindannyian úgy döntsünk, teljes szívünkből szeretjük Istent.

Keresztényként, Isten gyermekeiként embertársaink segítői kell, hogy legyünk. Komolyan kell vennünk azt, ami a Jézus körüli alakoskodók szájában hamisan csengett: te nem nézed az emberek személyét12. Mi tehát elutasítunk magunktól minden részrehajlást – bennünket minden ember érdekel! –, de magától értetődően először is azokkal kell törődnünk, akiket Isten többféle, néha látszólag véletlen körülmény miatt helyezett környezetünkbe.

A keresztények legfontosabb apostoli tevékenysége a világban, és a legjobb tanúságtétel hitünkről, ha megteremtjük az Egyházon belül az igazi szeretet légkörét. Ha nem szeretjük egymást igazán, hanem helyt adunk az ellenségeskedéseknek, rágalmaknak és intrikáknak, az ilyen hirdetők hogyan tudják az evangéliumi örömhírt vonzóvá tenni?

Könnyű és divatos szájjal hirdetni, hogy mindenkit szeretünk, hívőket és nem hívőket. De kétlem, hogy az ilyen megnyilatkozás több mint álszent szószaporítás, ha közben az ilyen ember rosszul bánik hittestvéreivel. Ha viszont Krisztus szívével egyesülve szeretjük azokat, akik ugyanannak az Atyának gyermekei, ugyanaz a hit egyesíti őket, és ugyannak a reménynek örökösei13, akkor kitágul a szivünket, és izzik a buzgó vágytól, hogy minden ember közeledjen az Úrhoz.

Talán azt gondolja közületek valaki, hogy miközben most a szeretet követelményeire emlékeztetlek titeket, magam is szeretetlenül beszéltem. Nem, éppen ellenkezőleg. Biztosíthatlak titeket hamis ökumenizmus nélkül, hogy szent büszkeséget éreztem, mikor a II. Vatikáni Zsinaton újult erővel foglalkoztak azzal, hogy eljuttassák az igazságot azokhoz, akik el vannak választva az egyetlen úttól, Jézus útjától, mert nincs forróbb vágyam annál, mint hogy az egész emberiség megmeneküljön.

Többek közt azért is örültem annyira, mert ezáltal megerősítették újra az Opus Dei által szorgalmazott apostoli munkát, az ad fidem apostolkodást. Azt az apostolkodást, amely nem utasít vissza egyetlen embert sem, és megnyílik a nemkeresztények, az ateisták és a pogányok számára, hogy amennyire lehet, részesüljenek egyesülésünk lelki javaiban. Más alkalommal már elmondtam nektek ezt a hosszú történetet a szenvedésről és a hűségről. Ezért most kertelés nélkül mondhatom: hazugnak és álszentnek tartom azt a buzgólkodást, amely sürgeti, hogy különös gonddal kezeljük a távolállókat, ugyanakkor testvéreinket a közös hitben nem értékeli vagy megveti. Nem hiszem azt sem, hogy valóban érdekel az utcasarki koldus, ha otthon gyötröd a tieidet, részvétlenül nézed örömüket, gondjukat, és nem is próbálod megérteni és elnézni hibáikat – ha azokkal nem bántják Istent.

Bizonyára számotokra is megrendítő, hogy János apostol – öreg emberként – egyik levelének nagy részét arra használja föl, hogy ennek az isteni tanításnak a követésére sarkalljon. A keresztények közt uralkodnia kell az Istentől jövő szeretetnek, Istentől, aki maga a szeretet. Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet14. Hosszan beszél a testvéri szeretetről, mert Krisztus által Isten gyermekei lettünk: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk!15

Miközben keményen lelkünkre beszél, hogy nyitottabbak legyünk az isteni kegyelemre, emlékezetünkbe vési, hogy nagyszerű bizonyítékunk van az Atya szeretetére az emberek iránt: Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk16. Ő volt a kezdeményező. Megelőzött szeretetével, és ezt a példát adta nekünk, hogy vele együtt szolgáljunk másoknak, és – mennyire szívesen ismétlem – nagylelkűen tegyük szívünket a földre, hogy mások puhára lépjenek, és könnyebb legyen nekik a küzdelem. Így kell tennünk, mert olyan Atyának vagyunk a gyermekei, aki nem habozott forrón szeretett Fiát értünk odaadni.

Mindenkit szeretni

Nagy Szent Leó ezt mondja: Felebarátunknak nemcsak azt kell tekintenünk, akivel baráti vagy rokoni szálak fűznek össze, hanem minden embert, hiszen ugyanannak a természetnek a kötelékével tartozunk hozzájuk. (…) Ugyanattól a Teremtőtől kaptuk lelkünket. Mindannyiunkat ugyanaz az égbolt, ugyanaz a levegő, ugyanazok a nappalok és éjszakák örvendeztetnek meg, és bár egyesek jók, mások rosszak, egyesek igazak, mások nem azok, Isten mégis mindegyikükhöz nagylelkű és jóságos19.

Ennek az új parancsnak a teljesítésével kapunk Isten gyermekeiként alakot és jelleget, tanulunk meg az Egyházban szolgálni és nem kiszolgáltatni magunkat20, és így találunk erőt ahhoz, hogy minden embert azon az újfajta módon szeressünk, amely Krisztus kegyelmének gyümölcseként nyilvánul meg. Szeretetünk nem szentimentális és nem csak bajtársiasság, nem is az a kétes értékű buzgóság, hogy segítsünk másoknak, élvezve saját fölényünket. Nem ez, hanem embertársunk elfogadása és – mondjuk el még egyszer –, minden emberben Isten képmását tiszteljük azon fáradozva, hogy ő is ezt a képet szemlélje, és ezáltal Krisztus felé forduljon.

Mindenkit szeretni ezért annyit jelent, mint mindenkihez elvinni az apostoli hívást, mint becsületesen és tetterősen – amennyire rajtunk múlik – elfogadni az isteni ösztönzést, mert Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére21.

Ha még ellenségeinket is szeretnünk kell, azokra gondolok, akik bennünket annak tartanak, mert én nem vagyok ellensége senkinek – akkor először is azoknak tartozunk szeretettel, akik csupán távol vannak tőlünk, vagy akiket nem tartunk rokonszenvesnek, vagy akik nyelvük, képzettségük vagy neveltségük miatt számunkra idegenszerűen hatnak.