Pontlista

Ma Isten jelenlétében, aki innen a tabernákulumból tekint le ránk – milyen erőssé tesz Jézusnak ez a valóságos közelsége! – elmélkedjünk Isten szelíd adományáról, mely lelkünket örömmel tölti be: a reményről. Spe gaudentes3, örvendezők vagyunk a reményben, mert a végtelen szeretet vár ránk, ha hűségesek vagyunk.

Ne feledjük, hogy minden ember, tehát mindegyikünk számára csak kétféle élet létezik a földön: vagy Istenre irányuló, és akkor harcolunk, hogy Isten kedvét lelje bennünk, vagy állatok szintjén maradó, többé kevésbé emberi vonásokkal, miközben nem törődünk Istennel. Soha nem szenteltem különösebb figyelmet olyan álszenteknek, akik magukat hitetleneknek tüntetik fel. Őszintén szeretem őket testvéreimként, amint minden embert szeretek, csodálom a jóakaratukat, mely bizonyos értelemben hősies formát ölthet magára, de sajnálom őket, mert az a nagy szerencsétlenségük, hogy hiányzik nekik Isten fénye és melegsége és az Istenbe vetett hit és a benne való remény kimondhatatlan öröme.

Egy igazi keresztény, aki következetesen éli hitét, mindig természetfeletti látással cselekszik, tekintetét Istenre irányítva, ebben a világban dolgozik, amelyet szenvedélyesen szeret, a földi dolgokért fáradozva, de szemeit az égre emelve. Szent Pál megerősíti ezt nekünk: Quae sursum sunt quaerite. Keressétek az odafönt valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve. Az ödafönt való dolgokkal törődjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok – a keresztségben meghalunk mindannak, ami csupán földi –, életetek Krisztussal el van rejtve Istenben4.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Mindent meg tudok tenni

Ne mondd nekem, hogy Krisztussal akarsz azonosulni, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most előre szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás Krisztus követése: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt: A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja14.

Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több mint pénz, a dicsőség záloga, amely majd osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak bennünket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: Kedvem telik a Krisztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős15.

Vannak időszakok, amikor minden fordítva történik, minden másként megy, mint ahogy elképzeltük. Szeretnénk önkéntelenül felkiáltani: Uram, minden összeomlik, minden rombadől, amit építek! Itt az ideje átgondolni: Uram, veled együtt biztosan előre haladok, mert Te magad vagy az erő: quia tu es, Deus, fortitudo mea16 – Istenem, te vagy az én erősségem.

Arra kérlek, hogy munka közben és mindenben tevékenységedben, emeld kitartóan az égre tekintetedet, mert a remény késztet arra, hogy belekapaszkodjunk Isten kezébe. Mindig felénk nyújtja, hogy el ne veszítsük természetfeletti látásunkat – pontosan akkor ne –, amikor szenvedélyek szorongatnak, amelyek énünkben, ezen a nyomorúságos rejtekhelyen fogva akarnak tartani, vagy amikor gyermekes hiúsággal úgy véljük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Abban a meggyőződésben élek, hogy nekem semmi sem fog sikerülni, ha nem Jézus Krisztusra tekintek. És tudom, hogy az a képesség, hogy legyőzzem önmagam és hogy győzzek, onnan ered, hogy erősen ragaszkodom ehhez: Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad17. Ezek a szavak azt a megdönthetetlen ígéretet tartalmazzák, hogy Isten nem hagyja el gyermekeit, ha ők nem hagyják el őt.

Égre emelt tekintettel

Ha a reményben növekszünk, a hitben is biztosabbak leszünk, mert a hit alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk30. Ebben az erényben növekedni annyit jelent, mint esedezni az Úrhoz, hogy gyarapítsa bennünk a szeretetet, mert igazi bizalmunk csak abban van, amit teljes odaadással szeretünk. És érdemes az Urat szeretni. Ti is tapasztaltátok, akárcsak én, hogy aki szeret, az fenntartás nélkül odaadja magát, a kölcsönösen szerető szívek együtt dobbanásának köszönhetően. De milyen is lesz az Isten szeretete? Nem tudjátok, hogy Krisztus mindegyikünkért életét adta? Az Úr megváltó áldozata valóban a mi nyomorúságos, szűkösen érző szívünkért volt.

Az Úr gyakran beszél arról a jutalomról, amit halála és föltámadása által szerzett meg. Elmegyek helyet készíteni számotokra. És ha már elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek31. A mennyország földi utunk célja. Jézus Krisztus előttünk ment, és ott vár bennünket az Istenanyával és Szent Józseffel – akit én oly nagyon tisztelek, az angyalokkal és a szentekkel.

Mindig voltak tévtanítók, már az apostolok idejében is, akik próbálták megfosztani a keresztényeket a reménytől. Ha tehát Krisztusról azt hirdetjük, hogy a halálból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak föltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is…32 A mi utunk isteni út. Jézus az út, az igazság és az élet33. Ő a biztos záloga annak, hogy ez az út az örök boldogságba vezet, ha nem szakadunk el az Úrtól.