Pontlista

Azok, akik Krisztus életét közvetlen közelről megfigyelhették, gyakran beszéltek csodálattal tevékenységéről; van szavaik közt egy mondás, amely bizonyos értelemben az összes többit magában foglalja. Arra az önkéntelen felkiáltásra utalok, amelyben benne van a nép ámulata és lelkesedése az Úr csodái láttán: bene omnia fecit (Mk 7, 37), mindent nagyszerűen cselekedett. Mindent: a nagy csodákat éppúgy, mint a kis hétköznapi dolgokat; ezeknek az egyáltalán nem csillogó dolgoknak Jézus megadta az Őrá jellemző teljességet, ő, a perfectus Deus, perfectus homo (Quicumque hitvallás), a tökéletes Isten és tökéletes ember.

Urunk életében mindent szeretetreméltónak tartok. De számomra egészen különleges vonzása van annak a harminc évnek, amelyben rejtett életét élte Betlehemben, Egyiptomban és Názáretben. Felületesen szemlélve ez a meglehetősen hosszú idő, amelyről alig van szó az evangéliumban, jelentéktelennek, semmitmondónak tűnik. De én ezt a hallgatást a Mester életéről mindig nagyon beszédesnek tartottam és olyannak, amely csodálatos tanulsággal szolgál nekünk, keresztényeknek. Ezek olyan teljes, munkában és imában eltöltött évek voltak, melyekben Jézus normális, mindennapi életet élt, ha úgy tetszik, olyat, mint a mienk, egyszerre isteni és emberi életet. Jézus ott is, abban az egyszerű, jelentéktelen műhelyben is, mint később a sokaság előtt, mindent nagyon jól csinált.

Munkaszeretet, szorgalom

A munkaszeretet és szorgalom erénye egyetlen belső magatartáshoz kapcsolódik: ahhoz az igyekezethez, hogy Istentől kapott képességeinket termékennyé tegyük. Ezek azok az erények, amelyek arra ösztönöznek bennünket, hogy amit elkezdtünk, fejezzük is be. A munka nem átok, sem bűnök büntetése, ezt már 1928 óta prédikálom. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy a munka már az ember Isten elleni lázadása előtt is megvolt (Vö. Ter 2, 15): a munka kezdettől fogva szerepelt a teremtés hatalmas művének részeként az isteni tervben.

A szorgalmas ember kihasználja az időt, mert az idő több mint pénz, az idő Isten dicsőítése! Az ilyen ember azt teszi, amit tennie kell és ott van abban, amit tesz, nem úgy, mint aki unalmas, üres időtöltésnek tekinti, hanem figyelmes, okos megfontoltsággal. Ezért gondos. A gondos latin szava, diligens, a diligere igéből származik, amelynek jelentése „szeretni”, „értékelni”, „vizsgálódva kiválasztani”. Nem az a szorgalmas, aki sebbel-lobbal ügyködik, hanem az, aki szeretettel és körültekintően dolgozik.

Urunk, aki tökéletes ember volt minden szempontból, mesterségben kívánt dolgozni; finomérzésű odaadással földi élete éveinek döntő többségét kézművesként töltötte, falujának lakói között. Tevékenységével, amely egyformán volt emberi és isteni, arra tanít bennünket, hogy a mindennapi munka nem lényegtelen, hanem megszentelődésünk sarkallatos pontja és állandó lehetőség arra, hogy Istennel találkozzunk, és Őt szellemünkkel és két kezünkkel is dicsérjük és dicsőítsük.

Egy köznapi út

Néhány természetes erényről beszéltünk. Ezek után némelyek talán megkérdezik: az ilyen erényes élet nem jelenti-e azt, hogy az ember elszigetelődik normális környezetétől, elidegenedik a mindennapok világától? Nem! Sehol sincs az megírva, hogy a keresztény embernek el kellene idegenednie a világtól. Urunk, Jézus Krisztus szavaival és tetteivel egyaránt éppen egy olyan erényt dicsért, amely az én szívemhez különösen is közel áll: a természetességet, az egyszerűséget.

Képzeljétek magatok elé, hogyan is lép be Urunk a földi létbe: éppen úgy, mint minden más ember. Gyermek- és ifjúkorát is úgy tölti el egy palesztinai faluban, mint mindenki más. Újból és újból halljuk az elmúlt názáreti hétköznapok visszhangját nyilvános működésének idején: beszél a munkáról, azt akarja, hogy tanítványai kipihenjék magukat (Mk 6, 31), mindenkihez kedves és nem tér ki egyetlen beszélgetés elől sem: kifejezetten tanítványai lelkére köti, hogy engedjék hozzá a kisgyermekeket (Lk 18, 16). Talán saját gyermekkorára emlékezik, amikor egy hasonlatában a piacon játszó gyermekről beszél (Vö. Lk 7, 32).

Mindez talán nem normális, természetes és egyszerű? A hétköznapokat talán nem lehet így élni? Néha azonban úgy megszokják az emberek az egyszerűt, a hétköznapi dolgokat, hogy azután öntudatlanul vonzódnak a feltűnőhöz, a mesterkélt dolgokhoz. Mindenki tapasztalhatta már, amikor egy frissen szakasztott illatos rózsára azt mondják: mintha nem is lenne igazi!

Normális életünk – hogy olyanok vagyunk, mint mások – és fogékonyságunk a természetfölötti dolgok iránt, ez így együtt Jézus Krisztus példájának követése, aki valóban Isten és valóban ember. Nézzétek meg, milyen természetes minden az ő életében. Harminc évig él rejtetten, feltűnés nélkül. Egy kétkezi munkás a sok közt, falujában úgy ismerik őt, mint az ács fiát. Nyilvános életében sincs semmi hatásvadászó vagy különleges. Barátai vannak. Megjelenése olyan, mint a többieké, úgyhogy Júdásnak külön jelben kell megegyeznie ahhoz, hogy Jézust felismerjék: Akit megcsókolok, ő az23. Nem találunk rajta semmiféle különleges vonást. Engem megindít Mesterünk viselkedése: csak egynek lenni a sok közül.

Keresztelő Szent Jánosnak különleges hivatása volt, teveszőr köntöst viselt, sáska és vadméz volt a tápláléka. A mi Urunk varratlan köntöst viselt, evett és ivott, mint bárki, örült mások örömének, megosztotta fájdalmukat, nem utasította vissza a barátai által felkínált felüdülést, és – mindenki tudta róla – évekig maga kereste a kenyerét Józsefnek, a kézművesnek a műhelyében. A mi magatartásunk is ez kell, hogy legyen a világban: tiszta ruha, tiszta test és mindenekelőtt tiszta lélek.

Az is figyelemreméltó, hogy az Úr, aki a legteljesebb elszakadást tanítja a földi javaktól, mennyire törődik azzal, hogy ezeket a javakat ne pazarolják. A kenyérszaporítás csodája után, amikor több mint ötezer embert lakatott jól, azt mondta tanítványainak: »Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!« Összeszedték tehát, és tizenkét kosarat töltöttek meg24. Ha ezt az eseményt figyelmesen végiggondoljátok, meg fogjátok érteni, hogy sohase legyetek zsugoriak, hanem az Isten által rátok bízott képességek és anyagi javak jó kezelői.

Ego sum via, veritas et vita1, én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezekkel a szavakkal félreérthetetlenül megmondja az Úr, melyik a helyes ösvény, amely az örök életre vezet. Ego sum via. Ő az egyetlen út, amely az eget és a földet összeköti. Ezt hirdeti minden embernek, különösen pedig azoknak, akik mint te meg én, azt mondták neki, hogy komolyan veszik keresztény hivatásukat, és mindig meg akarják őrizni Isten jelenlétét: gondolkodásukkal, szavaikkal, és mindazzal, amit tesznek, a legszokványosabb mindennapi tettekkel is.

Jézus az út. Itt hagyta a világban vándorlásának szeplőtlen nyomait, eltörölhetetlen jelzésként, nem tudta sem az idő, sem az ellenség gonoszsága eltörölni. Jesus Christus heri et hodie; ipse et in saecula2. Ő ugyanaz tegnap és ma és mindörökké. Milyen öröm nekem erre gondolni! Ugyanaz a Jézus Krisztus, akinek volt ideje az apostolok és mindenki számára, aki fölkereste, ma nekünk él és örökké fog élni. Mi emberek néha nem tudjuk fölfedezni az arcát fáradt és homályos szemünkkel, noha mindig ugyanolyan időtlenül jelenvaló. Most, mikor elkezdjük imánkat a Tabernákulum előtt, kérd tőle azt, amit az evangéliumi vak: Domine, ut videam!3 Uram, add, hogy lássak! Hogy értelmem megvilágosodjon, és megnyíljon Krisztus szavának; hogy Krisztus élete gyökeret verjen lelkemben, megváltozzam, és felkészüljek az örök dicsőségre.

Minden Mária-ünnep fontos, mert általuk az Egyház alkalmat kínál nekünk arra, hogy tettekkel mutassuk ki szeretetünket Szűz Mária iránt. De ha ki kellene választanom egyet közülük, akkor a mai lenne az: Szűz Mária istenanyaságának ünnepe.

Ebben az ünnepben hitünk több lényeges titkát szemlélhetjük: az Ige megtestesülését, amely a Szentháromság három személyének műve. Azáltal, hogy szeplőtelen méhében emberi testet öltött az Úr, Mária, aki az Atyaisten lánya, a Szentlélek Isten mátkája és a Fiúisten anyja lett.

Amikor Szűz Mária szabadon igent mondott arra a tervre, amelyet a Teremtő kinyilatkoztatott neki, az isteni Ige felvette az emberi természetet: értelemmel felruházott lelket és testet, amely Mária legtisztább méhében öltött formát. Az isteni és az emberi természet egyetlen személyben egyesült: Jézus Krisztusban. Ő valóságos Isten és a megtestesülés pillanatától kezdve valóságos ember; öröktől fogva az Atya Egyszülötte és a megtestesülés pillanatától kezdve emberként Mária igazi gyermeke. Ezért Szűz Mária anyja a megtestesült Igének, a Szentháromság második Személyének, aki örökre felvette az emberi természetet, anélkül, hogy a két természet keveredne benne. Így Máriát bátran hívhatjuk Isten Anyjának: ez a megnevezés gyönyörű dicséret, amely kifejezi legnagyobb méltóságát.

A keresztény nép hite

Mária istenanyaságát mindig szilárd hit övezte. Azokkal szemben, akik tagadták, az Efezusi Zsinat így nyilatkozott: „Ha valaki nem vallja, hogy az Emmánuel valóságos Isten, minek következtében a szent Szűz Istenszülő (mert test szerint szülte Isten testté lett Igéjét), az legyen kiközösítve.”1

A történelem megőrizte számunkra azok visszaemlékezését, akik szemtanúi voltak a keresztények örömének e világos és egyértelmű döntések felett, amelyek megerősítették mindannyiuk hitét: „Efezus város egész népe kora reggeltől késő estig kitartóan várt a döntésre. [...] Amikor megtudták, hogy a káromlás okozóját elítélték, mindannyian egyhangúlag elkezdték dicsőíteni Istent és magasztalni a Zsinatot, amiért a hit ellensége megbukott. Amikor kijöttünk a templomból, mindannyiunkat fáklyákkal kísértek haza. Éjszaka volt: az egész város ki volt világítva, és örömmámorban úszott.”2 Így írta le a történteket Alexandriai Szent Cirill, és nem tagadom, hogy a jámborság e megnyilatkozása még tizenhat évszázad távlatából is mélységesen megindít.

Adja meg Isten, a mi Urunk, hogy ugyanez a hit lángoljon a szívünkben, és mi is hálás dicsőítő énekbe kezdhessünk, mert azáltal, hogy a Szentháromság kiválasztotta Máriát, hogy Anyja legyen Krisztusnak – aki Ember, akárcsak mi –, mindannyiunkat anyai oltalma alá helyezett. Mária Isten Anyja és egyben a mi Anyánk.