Pontlista

Olyan okokból, amelyek nem tartoznak ide, – az oltárszekrényből ránk tekintő Jézus jól ismeri őket – életem folyamán az istengyermekség különösen mély tudatára jutottam. Megízleltem azt az örömöt, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan – szeretete és az én megalázódásom alapján – néhány dolgot kiigazítsak, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és megbocsássak nekik. Ezért most szeretném hangsúlyozni annak szükségességét, hogy újuljunk meg bensőnkben: szükséges, hogy mi, ti és én fölrázzuk magunkat a gyöngeség álmos nehézkességéből, amely olyan könnyen elfog, és fölismerjük újra mélyebben és közvetlenebbül, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Jézus példája, amint bejárta a Szentföldet, segíthet nekünk, hogy az istengyermekség valóságos volta egészen áthasson. A mai vasárnap olvasmánya ezt mondja: Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb5 – olvassuk Szent János levelében. És miben áll Isten tanúsága? Ismét Szent János válaszol: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: hogy Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk! (…) Szeretteim, most Isten fiai vagyunk6.

Az évek folyamán igyekeztem lankadatlanul erre az örvendetes valóságra támaszkodni. Imádságom mindig ugyanaz maradt, csak a hangneme változott a körülmények függvényében. Mindig azt mondtam az Úrnak: Uram, Te állítottál ide engem. Te bíztad rám különböző feladataimat, én pedig bízom benned. Tudom, hogy Atyám vagy, és mindig láttam, hogy a gyerekek teljesen megbíznak apjukban. Papi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez az Isten kezére való ráhagyatkozás a lélekben erős, mély és derűs jámborságot alakít ki. Ez késztet arra, hogy mindazt, amit teszünk, tiszta szándékkal tegyük.

Jézus Krisztus példája

Quasi modo geniti infantes... gyermekek módjára. Nagy örömmel igyekeztem, hogy ezt a gondolkodásmódot Isten gyermekeiről mindenütt elterjesszem. Ennek a gondolkodásmódnak a fényében különösen üdítően hatnak azok a szavak, amelyeket a mai szentmise liturgikus szövegeiben találunk: Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot7, eltávolítja az akadályokat, győzelemre segít a lélek és az emberi társadalom békéjéért vívott nagy küzdelemben.

Bölcsességünk és erőnk éppen abban rejlik, hogy tudjuk, kicsik vagyunk, Isten szemében semmik. Viszont ugyanakkor ő sarkall bennünket, hogy rendíthetetlen bizalommal tevékenykedjünk, és hirdessük Jézus Krisztust, az Ő egyszülött Fiát; tévedéseink és nyomorúságaink ellenére, mindig föltételezve, hogy nem szűnik meg a küzdelem ezek legyőzésére.

Tudjátok, hogy gyakran ismétlem a Szentírás tanácsát: discite benefacere8, tanuljatok meg jót tenni, mert bizony meg kell tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet jót tenni. Saját magunknál kell kezdeni, azzal, hogy mindent latba vetünk annak a kiderítésére, mi az a jó, amelyre magunknak, barátainknak, minden embernek érdemes törekednie. Nincs jobb módja Isten nagyságát szemlélni, mint hogy megtanuljunk szolgálni annak a kimondhatatlanul egyszerű felismerésnek az alapján, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk.

Életrend

Amikor azt vizsgáljátok, milyen most a lelkiéletünk, milyennek kellene lennie, hogyan kellene Istenhez fűződő személyes kapcsolatunkat elmélyítenünk, akkor – föltéve, hogy jól megértettetek – ellen fogtok állni a kísértésnek, hogy nagyszerű tettekről képzelődjetek; ezután pedig rájöttök, hogy az Úr azzal is megelégszik, ha egyre csak a szeretet kicsiny bizonyítékait ajánljuk fel neki. Igyekezz egy életrendet betartani és azt kitartóan: néhány perces csendes ima, a szentmisén való részvétel – ha lehet naponta; és gyakori szentáldozás. Rendszeresen járulj a kiengesztelődés szentségéhez – akkor is, ha nem tudsz róla, hogy súlyos bűnöd volna. Látogasd az oltárszekrényben jelenlévő Urat. A rózsafüzér elimádkozása és titkainak szemlélése, és sok más jó gyakorlat, amelyet ismersz, vagy meg tudsz tanulni.

Nem szabad, hogy merev szabállyá váljanak vagy külön-külön bezárt fiókokká. Legyenek úttá, amely világban élő emberi helyzetedhez alkalmazkodik, és megerőltető hivatásbeli munkádhoz, társadalmi helyzetedhez idomul; mert nem szabad elhanyagolnod őket, hiszen bennük zajlik le Istennel való találkozásod. Életrended olyan legyen, mint egy rugalmas gumikesztyű, szorosan a kéz bőréhez simuló.

Tisztázd magadban, nem az a fontos, hogy sokat tegyünk. Nagylelkűen korlátozd tennivalóidat csupán annyira, amennyit kedvvel vagy kedvetlenül, de mindennap el tudsz végezni. Ez elvezet téged – szinte magától – a szemlélődő élethez. Lelkedből sokkal bővebben forrásoznak majd a röpimák, a lelki áldozások, a szeretet, a hála és az engesztelés többi tettei, mégpedig akkor, amikor kötelességeidet teljesíted: felveszed a telefont, felszállsz egy közlekedési eszközre, bezársz vagy kinyitsz egy ajtót, elmész egy templom előtt, hozzáfogsz egy új feladathoz, dolgozol rajta, és később, mikor befejezed; mindent Atyádra, Istenre fogsz vonatkoztatni.

Pihenjetek meg az istengyermekségben, Isten nagyon gyöngéden érző és végtelenül szerető Atya. Hívd őt Atyának sokszor naponta, és mondd el Neki egyedül, szívedben, hogy szereted, imádod, hogy büszkének és erősnek érzed magad, mert az ő fia vagy. Ez így a benső élet hiteles programja, melyet kevés, de ismétlem, kitartóan elvégzett ájtatossági gyakorlattal Istenhez kapcsolódva valóban el tudsz végezni. Így sajátítod el egy jó gyermek érzéseit és viselkedését.

Szükségesnek látom, hogy figyelmeztesselek a rutin veszélyére is, a megszokásra, mert ez az Istennel való életnek valóságos temetője. Néha álöltözetben jelenik meg, becsvágyként, nagy tettekre törekedve, miközben könnyelműen elhanyagolja a mindennapi kötelességeket. Ha ilyesféle sugallatokat veszel észre, állj őszinte szívvel az Úr elé. Gondold meg, hogy nem amiatt van-e eleged ebből az állandóan egyforma harcból, mert nem Istent kerested? Vizsgáld, hogy nem a nagylelkűség hiánya vagy az áldozatkézség ellanyhulása vezetete a munkában való hűséges kitartás gyöngüléséhez. Ilyen lelkiállapotban, ha nem hoznak azonnali eredményt az ájtatossági gyakorlatok, az önmegtagadások és az apostolkodási tevékenységek, riasztóan haszontalannak tűnnek. Üresek vagyunk, és talán új tervekről kezdünk álmodozni, hogy ezzel elhallgattassuk mennyei Atyánk hangját, aki korlátlan hűséget vár el tőlünk. A nagyszerűség gyötrő álmától megigézett lélekkel nem látjuk már az egyetlen biztos valóságot, azt az utat, amely bennünket megbízhatóan és egyenesen az életszentséghez vezet. Ez világos jele annak, hogy elveszítettünk valamit: a természetfeletti látást, azt a meggyőződést, hogy gyermekek vagyunk, azt a bizonyosságot, hogy a mi Atyánk csodát tesz velünk, ha alázattal ismét újra kezdünk.

Pirosra festett karók

Gyakran kell azokra az útjelzőkre gondolnom, amelyeket gyermekkoromban szülőföldem hegyei közt láttam. Hosszú karók voltak, többnyire vörösre festették őket. Elmagyarázták nekem, hogy ezek jól látható jelzések a gyaloglóknak, hogy ne térjenek le az útról, amikor nagy hó lepi az ösvényeket, mezőket, erdőket, legelőket, sziklákat és szakadékokat.

A belső életben is így van ez. Van tavasz és nyár, de tél is, napfény nélküli napok és holdtalan éjszakák. De nem szabad megengednünk, hogy az Úrral való kapcsolatunk pillanatnyi szeszélyektől vagy ingadozó érzelmektől függjön. Ez önzésünkről, kényelmességünkről árulkodna, és természetesen nem fér össze a szeretettel.

Ezért tehát, a havazás és hófúvások idején, a szilárdan megalapozott, bennünk mélyen gyökerező, és mindenkori helyzetünkhöz alkalmazott, de egyáltalán nem szentimentális ájtatossági gyakorlatok utunkon irányt mutatnak, mint azok a pirosra festett útjelző karók, míg majd ismét ragyog a nap, olvad a jég, és szívünk újra remeg és ég. Hiszen a tűz sohasem aludt ki; csupán hamu alatt rejtőzött a helytállás, a csökkenő odaadás vagy a gyöngülő áldozatkészség idején.

Szemléljük most szent Anyját, aki nekünk is édesanyánk. A kereszt mellett imádkozik a Kálvárián. Ez nem új nála, mindig imádkozott, míg a háztartás mindennapi kötelességeit teljesítette. A földi dolgok között Istennel egyesülve élt. Krisztus, perfectus Deus, perfectus homo8, tökéletes Isten és tökéletes ember, azt akarta, hogy Anyja is – a legmagasztosabb teremtmény, a kegyelemmel teljes – erősítsen meg bennünket abban a törekvésünkben, hogy szemünket mindig az isteni szeretetre irányítsuk. Emlékezzetek az angyali üzenet eseményére: amikor megjelent az arkangyal, hozva az égi üzenetet, hogy Mária lesz Isten Anyja, őt imába merülve találja. Mária teljes összeszedettségben imádkozik az Úrhoz, amikor Gábriel szól hozzá: Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Az Úr van teveled9. Pár nappal később, az ujjongás szavai törnek elő a Magnificat-ban, ebben a máriás énekben, amelyet a Szentlélek ajándékozott nekünk, a hűséges Szent Lukács által, és amely Szűz Mária Istennel való folyamatos kapcsolatának a gyümölcse.

Édesanyánk sokat elmélkedett azoknak az ószövetségi szent férfiaknak és asszonyoknak szavain és cselekedetein, akik a Megváltót várták. Csodálta Isten számtalan, csodáját, tékozló irgalmasságát népével, amely oly sokszor hálátlan volt. Mária elgondolkozott az égi szeretet állandóan megújuló gyengédségén, és szeplőtelen szívéből feltör a szeretet: Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát10. Ennek a jó Anyának a gyermekei, az első keresztények, tanultak tőle, és nekünk is tanulnunk kellene tőle.

Az ima párbeszéd

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen is hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira hallani szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és kudarcokról, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.