Pontlista

Keresni az Isten jelenlétét

Lelki élet, életszentség megszokott feladatainkban, életszentség a kis dolgokban, életszentség, mikor foglalkozásunkban dolgozzunk, minden egyes nap gondjában… Életszentség, hogy másokat megszentelhessünk. Ismerek valakit, bár mindmáig nem ismerem eléggé, aki egyszer azt álmodta, hogy repülőn van, nagy magasságban, de nem az utasfülkében volt, hanem az egyik szárnyon kuporgott. Mennyire reszketett, mekkora félelmet kellett kiállnia! Úgy látszik, az Úr meg akarta mutatni, hogy jár az az ember, aki apostol akar lenni, de nincs lelkiélete, vagy elhanyagolja, mégis magasrepülést merészel az istenibe, ingadozva és megzavarodva, telve bizonytalansággal, kínlódik, és állandóan az a veszély fenyegeti, hogy lezuhan.

Szerintem valóban így van Nagy az eltévelyedés veszélye azok számára, akik eljegyzik magukat a tevékenységgel – az aktivizmussal – és közben elhanyagolják azt, ami megszilárdítaná vallási életüket, a szentségek rendszeres vételét, a szemlélődő imát, a lelkiismeretvizsgálatot, a lelki olvasmányt, a meghitt kapcsolatot Isten Anyjával és a szent őrzőangyalokkal… Ezenkívül mindez segít abban, sőt pótolhatatlanul szükséges ahhoz, hogy egy keresztény szeresse a hétköznapokat: az így szerzett lelki gazdagságból szelíd kedvesség és Isten békéje csordul majd, mint a méz a lépből.

A személyes benső életben, a külső cselekvésben, a másokkal való kapcsolatban, munkánk közben mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy állandóan Isten jelenlétében maradjunk, és beszélgessünk vele, kívülről nem érzékelhető párbeszédben. Ez a kapcsolat ugyanis nem hallható szavakban folyik, de érzékelhetővé válik abban, ahogyan végezzük feladatainkat, akár nagyok, akár kicsinyek: kitartóan, szeretetteljesen, lelkiismeretesen. Ha nem volnánk ebben szívósan kitartók, az annak lenne a jele, hogy nem élünk következetesen Isten gyermekeként, és eljátsszuk az alkalmat, hogy hogy teljesen érett férfiak legyünk, betöltve az alter Christus mértékét (Ef 4, 13).

A spanyol polgárháborúban nagyon sokat kellett utaznom, hogy a fronton küzdő sok fiatalembernek papi segítséget nyújtsak. Egyszer Teruel közelében, a lövészárokban hallottam a töredékét egy párbeszédnek, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Egy fiatal katona mondta társáról, aki úgy látszik, kissé határozatlan és csüggedésre hajlamos volt: ez se igazi! Szomorú volna, ha rólunk is elmondhatnák, hogy ingatagok vagyunk: tehát olyan emberek, akik azt állítjuk, hogy hiteles keresztények akarunk lenni, és valóban az életszentségre akarunk törekedni, de nem tesszük meg, ami tőlünk telik, mert elutasítjuk az ehhez szükséges eszközöket, nem fordulunk mindegyre gyermeki szeretettel Istenhez, miközben feladatokat teljesítünk. Ha így volna velünk, mi sem lennénk igazi keresztények.