Pontlista

Isten akarata, hogy szentek legyünk

Ti és én is, mi mind Krisztus családjába tartozunk, mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint (Ef 1, 4-5). A kiválasztás, kegyelmének ajándéka egyúttal célunkat is világosan kijelöli, a személyes életszentséget. Szent Pál tömören kimondja: haec est voluntas Dei: sanctificatio vestra (1Tesz 4, 2) – Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek. Ne felejtsük el tehát soha, hogy ezt a magas célt akarjuk elérni, ezért vagyunk az Úr nyájában.

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

A cél, amit elétek állítottam, – vagy inkább; amit Isten jelölt ki mindnyájunknak, nem a fantázia játéka, nem elérhetetlen eszmény csupán. Sorolhatnám nektek annak a nem kevés férfinak, és nőnek példáját, akik semmiben sem különböznek tőlem vagy tőletek. Egyszer, nagyon hétköznapinak tűnő módon találkoztak Jézussal, amint éppen arra járt, quasi in occulto (Jn 7, 10) , szinte titokban, és elhatározták, hogy követik őt, és szeretetből hordozni fogják minden nap keresztjét (Vö. Mt 16, 24). A mi korunkban, amikor az elengedettség és lagymatagság, a gátlástalanság és az anarchia uralkodnak, jeléül az általános hanyatlásnak, egyre időszerűbb az az egyszerű, mély felismerés, amely engem papi tevékenységem kezdete óta emészt, és tovább szeretném adni az egész emberiségnek: Azért vannak világválságok, mert hiányoznak a szentek.

Belső élet, ezt kéri és erre hív meg mindenkit a Mester. Szentekké kell válnunk; mégpedig, ahogy mifelénk mondják: tetőtől talpig olyan keresztényekké, akikért akár szenttéavatási pert is lehetne indítani, hamisítatlanokká. Bármi más (életút választása – ford.) azt jelent né, hogy egyetlen Mesterünk méltatlan tanítványai vagyunk, kudarcot vallottunk. Gondoljátok csak meg azt is, hogy Isten ránk tekint, és megajándékoz kegyelmével a küzdelemhez, hogy a világban élve szentek legyünk, csakhogy ezzel azt kötelességet is rója ránk, hogy apostolai legyünk. Mert a lelkekért való fáradozás még természetes emberi látásmód szerint is logikusan következik az isteni kiválasztottságból, amint egy egyházatya utal rá: Ha valami olyanra találtok, ami javatokra vált, megpróbáltok másokat is megnyerni ennek. Ezért kell azt is kívánnotok, hogy mások is kísérjenek titeket az Úr útjain. Amikor a fórumra vagy fürdőbe mentek, és találkoztok valakivel, akinek nincs semmi dolga, hívjátok, hogy jöjjön veletek. Vigyétek át ezt a földi szokást lelki területre, és mikor Istenhez mész, ne menj egyedül (Nagy Szent Gergely, Homilia in evangelia 6, 6 (PL 76, 1098)).

Krisztus általában belső életünktől teszi függővé, hogy hatékonyan fáradozunk-e azon, hogy másokat magunkkal vigyünk. Tartsuk ezt szem előtt, nehogy pazaroljuk az időt hazug mentegetődzésre vagy a nehéz körülményekre hivatkozva, amelyek a kereszténység kezdetei óta mindig megvoltak. Krisztus szándéka szerint attól függ az embertársunkra gyakorolt hatásunk, hogy mi magunk elég mély lelkiséggel rendelkezünk-e. Apostoli törekvéseink csak akkor lesznek hatékonyak, ha Krisztus akarata szerint mi magunk is szentek vagyunk; illetve (legyünk még pontosabbak), ha törekszünk a hűségre, mert itt a földön sohasem lehetünk igazán szentek. Hihetetlennek tűnik, de Istennek és az embereknek szükségük van a hűségünkre. Föltétlen, meghamisítatlan, a végsőkig következetes, középszerűségtől és engedmények nélküli hűség kell, hogy legyen, a keresztény hívatás teljességére nyitott, amelyre igent mondunk, és szeretettel törekszünk megvalósítani.

Néhányan azt hihetnék, hogy csak válogatott emberek kis csoportjára gondolok. Ne hagyjátok, hogy a kishitűség és kényelemszeretet megtévesszen benneteket. Érezzétek inkább lelketekben annak az isteni hívásnak a komolyságát, hogy másik Krisztus, ipse Christus, maga Krisztus kell, hogy legyetek. Másként megfogalmazva: érezzétek magatokban azt a vágyat, hogy összhangban legyen saját magatartásotok a hit elvárásaival. Ugyanis az életszentség, amelyért mi küzdünk, nem másodosztályú életszentség. Ilyen nincs. A legfontosabb követelmény, amelyre törekszünk, és természetünkbe van írva: szeretni, mert a szeretet a tökéletesség köteléke (Kol 3, 14) mégpedig úgy szeretni, ahogyan az Úr határozottan megparancsolja: szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből (Mt 22, 37), vagyis korlátlanul. Ennyi az életszentség.

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

Ha figyelmesen hallgatjuk Szent Pál buzdítását, az felkavar, és szívünket mélyen megrendíti: „Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek.”1 Ma újra emlékezetembe idézem e szavakat, és emlékeztetlek benneteket és az egész emberiséget is arra, hogy Isten azt akarja, hogy szentek legyünk.

Ahhoz, hogy a lelkeknek elhozzuk az igazi békét, hogy átalakítsuk a világot, és a világ dolgain keresztül Istent, a mi Urunkat keressük, nélkülözhetetlen a személyes életszentség. Amikor különböző országokból származó és nagyon eltérő társadalmi helyzetű emberekkel beszélgetek, gyakran kérdezik tőlem: Mit mond nekünk, házasoknak? És nekünk, akik a földeken dolgozunk? Az özvegyeknek? És a fiataloknak?

Mindig elmondom nekik, hogy egy „fazékból” adok mindenkinek. Majd elmagyarázom, hogy az Úr Jézus kivétel nélkül mindenkinek hirdette az Örömhírt. Egyetlen „fazék” van és egyetlen étel: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”2 Isten minden egyes embert az életszentségre hív, mindenkitől szeretetet kér: fiataloktól és idősektől, egyedülállóktól és házasoktól, egészségesektől és betegektől, tanultaktól és tanulatlanoktól, függetlenül attól, hogy hol élnek és dolgoznak. Egyetlen módja van annak, hogy az Istennel való kapcsolatunk és a belé vetett bizalmunk növekedjék: az imában találkozni vele, beszélgetni vele, két szív közötti párbeszédben kimutatni neki a szeretetünket.

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.