Pontlista

Ha egy jó ember jelenléte mindenkit jobbá tesz, akivel találkozik (mert tekintettel kell lenni rá, és szégyenkezni kell előtte), hogy nelenne magától értetődő, hogy az, aki ismeretével, életbeli magatartásával, hálaadásával állandóan és megszakítás nélkül együtt van Istennel, minden alkalommal, minden szempontból, tetteiben, szavaiban és gondolkodásában jobbá válik, mint azelőtt volt? (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 450-451)). Valóban így van. Ha lelkiismeretünket egészen áthatná az a tény, hogy Isten lát, és bennünk élne egészen, hogy mindazt, amit teszünk – mindent, nyilvánvalóan mindent, mert semmi sincs rejtve tekintete elől – Isten jelenlétében tesszük, milyen gondosan végeznénk munkánkat, mennyire másként viszonyulnánk mindenhez, ami történik! Az életszentség titka pedig, amelyet évek óta hirdetek, ez: Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy utánozzuk. Titeket és engem úgy hívott meg, hogy a világ dolgai közt éljünk – mint a mindennapok emberei! – és érjük el, hogy minden becsületes emberi tevékenység Krisztus Urunknak szóljon.

Így még jobban megértitek: hogy, ha valaki nem szeretné a munkáját, amit rábíztak, ha nem érezné a kötelességet, hogy ennek a világnak a feladataiban azért vegyen részt tevékenyen, mert meg akarja szentelni őket, röviden: nem érezne hívást a hivatásunkhoz, akkor sohasem tudná megérteni annak a tanításnak a természetfölötti lényegét, amelyről beszélek, mert van egy elengedhetetlen feltétele: szorgalmasnak kell lenni hozzá.

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Isten iránti szeretetből, a lelkek iránti szeretetből, és hogy megfeleljünk keresztényi hivatásunknak, példát kell adnunk. El kell kerülni a botrányokat, és nem engedni, hogy a leghalványabb gyanú fölmerüljön, hogy Isten gyermekei hanyagok vagy tehetetlenek, mert éppen ez a botránykő... Életetekről, magatartástokról kell, hogy leolvashassák, milyenek egy felelősségteljes ember elvei és milyen a viselkedése. A paraszt, aki földjét műveli, és közben szívét folyton Istenhez emeli, az asztalos, a kovács, az irodai alkalmazott, az értelmiségi – minden keresztény – példakép kell, hogy legyen azok számára, akikkel együtt dolgozik; büszkeség nélkül, hiszen tudjuk, hogy a győzelem csak Krisztussal lehetséges. Nélküle, egyedül még egy szalmaszálat sem tudunk fölemelni a földről (Vö. Jn 15, 5). Ezért tartsa mindenki kötelességének, hogy feladata teljesítésével és a társadalomnak azon a helyén, ahol van, Isten művén dolgozzon, hintse el mindenütt a béke vetőmagját, és sugározza Krisztus örömét. A tökéletes keresztény mindig nyugalmat és örömöt sugároz másokra. Nyugalmat, mert tudja, hogy mindig ott van vele Isten; és örömöt, mert látja, hogy Isten jótéteményei veszik körül. Az ilyen keresztény valóban királyi jelenség, Isten szent papja (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)).

Hallgassuk meg újból Szent Pál intését: Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban (1Kor 15, 58). Gondoljátok meg, mennyi egymással kapcsolatos erény kezd működni, ha azzal a szándékkal dolgozunk, hogy megszenteljük a munkát: az erőslelkűség tesz feladatunkban kitartóvá, és arra késztet, hogy ne tegyük le a fegyvert, ha az elkerülhetetlenül előbukkanó nehézségek jelentkeznek. A mértéktartás és fegyelem tesz képessé arra, hogy fenntartás nélküli odaadással dolgozzunk, és erőt vegyünk kényelemszeretetünkön és önzésünkön. Az igazságosság arra ösztönöz, hogy tegyünk eleget kötelességeinknek Isten, a társadalom, saját családunk és munkatársaink iránt; az okosság erénye vezet rá a helyes döntésre minden adódó esetben és ennek a döntésnek a gyors megvalósítására... És mindezt – hadd mondjam még egyszer – szeretetből és eleven érzékkel az iránt, hogy felelősek vagyunk munkánk gyümölcséért és apostoli hatásáért.

Tettek teszik a szeretetet, nem a szép szavak – mondja egy népszerű szólás. Azt hiszem, ennyi elég.

Uram, add nekünk kegyelmedet, nyisd ki názáreti műhelyed ajtaját: hogy megtanuljunk téged ott szemlélni, és melletted Máriát, Szent Anyádat, és Józsefet, a szent pátriárkát, – akit annyira szeretek, és tisztelek – hogy hármótoktól megtanuljunk szentül dolgozva élni. Indítsd ezzel szegény szívünket arra, hogy a mindennapok munkájában Téged keressünk, és Veled találkozzunk, és ezt a munkát szándékod szerint Isten művévé, a szeretet művévé változtassuk.

Jézus közeledik a fügefához: hozzád és hozzám közeledik, éhezi és szomjazza a lelkeket. A keresztről így kiáltott: sitio30, szomjazom. Ez miránk való szomjazás, szeretetünkre, lelkünkre és mindazokéra, akiket hozzá kell vezetnünk: a keresztúton, a halhatatlanság útján, az égi nagyszerűség útján.

Jézus odament a fügefához, de semmit sem talált rajta31. Ez szomorú. Így van a mi életünkben is? Úgy van, hogy hiányzik a hitünk, halovány az alázatunk, és nincs áldozat és tett? Csak a keresztény homlokzat van meg, egymagában és haszontalanul? Borzasztó volna, mert az Úr azt parancsolja: – Ne legyen rajtad gyümölcs soha többé! – Erre a fügefa azonnal kiszáradt32 A Szentírásnak ez az epizódja fáj nekünk, és egyszersmind arra ösztönöz, hogy újra föllobbantsuk hitünk lángját, és szerinte éljünk, hogy Krisztus mindig találjon gyümölcsöt nálunk.

Ne áltassuk magunkat: az Úr sohasem függ a mi terveinktől; legbüszkébb szándékaink is csak gyermekjátékok az Ő számára. Ő csak lelkeket akar, szeretetet, hogy mindenki Őhozzá jusson, és birtokolja az Ő országát mindörökké. Sokat kell a földön dolgoznunk, és jól kell dolgoznunk, mert éppen a mindennapi feladataink az anyag, amit meg kell szentelnünk. De ne felejtsük el, hogy mindezt Istenért tegyük; ha csak magunkért tennénk, csak gőgből, akkor csak leveleket teremnénk, és sem Istennek, sem az embereknek nem nőne a sűrűlombú fán egyetlen jóízű gyümölcs se.

Az Úr nem azért teremtett bennünket, hogy itt maradandó helyet készítsünk magunknak9, mert ez a világ út az eljövendőhöz, mely szenvedésmentes lakóhellyé lesz10. Ennek ellenére Isten gyermekeiként nem szabad hátat fordítanunk a földi tevékenységeknek, mert Isten állít bennünket oda, hogy megszenteljük őket, és átitassuk hitünkkel, mert csak ez a hit tud minden egyes léleknek és a környezetünk egészének igazi békét és örömöt adni. 1928 óta ez volt állandó témája igehirdetésemnek: a társadalmat sürgősen kereszténnyé kell tenni, és a világban minden szinten fölébreszteni a természetfeletti gondolkodást: mindannyiunknak fáradoznia kell azon, hogy a napi tevékenységünket, munkánkat, hivatásunkat a kegyelem dimenziójába helyezzük. Akkor majd minden emberi tevékenység új reményben tündököl, amely ennek a világnak az idején és mulandóságán túlra utal.

A keresztség által Krisztus igéjének hordozói vagyunk, amely a megsebzett lelkeket megnyugtatja, lelkessé teszi, és eltölti békével. Hogy az Úr bennünk és általunk hasson, meg kell mondanunk neki, hogy készek vagyunk harcolni minden nap, akkor is, ha gyengének és haszontalannak hisszük magunkat, és ránknehezedik nyomorúságunk és gyöngeségünk súlyos terhe. Mindig újból mondanunk kell neki, hogy bízunk benne és segítségében, ha úgy kell: minden remény ellenére11, mint Ábrahám. Így fogunk új buzgósággal dolgozni, és embertársainknak olyan nyugalmat hozni, amelyben nincs gyűlölet, gyanakvás, korlátoltság, értetlenség és pesszimizmus, mert Isten mindent meg tud tenni.