Pontlista

Következetes keresztény élet

Néha hallom nagy fájdalommal, hogy katolikus keresztények, – Isten gyermekei, akik a keresztégben meghívást kaptak arra, hogy másik Krisztussá legyenek – megnyugtatják lelkiismeretüket a formális vallásossággal, és elzsongítják valami vallásos érzésfélével: időnként imádkoznak, személyes szükséglet szerint; a szentmisét nem túl komolyan veendő vasárnapi kötelezettségnek tekintik – gyomrukat viszont gondos rendszerességgel elégítik ki – készségesen elcserélik hitüket egy tál lencséért, nehogy kellemetlenségek érjék őket munkahelyükön… Másrészt viszont nem szégyellik tekintet nélkül a megbotránkoztatásra a keresztény cégért haszonszerzésre használni. Nem! Ne elégedjünk meg a cégtáblákkal! Talpig kereszténynek szeretnélek látni benneteket, hiánytalanul annak. Ehhez azonban az kell, hogy következetesen keressétek az igazi lelki táplálékot.

Személyes tapasztalatból tudhatjátok, hogy a lelki élet mindennapos újrakezdések sorozatából áll. Gyakran mondtam nektek, hogy megóvhassalak benneteket az esetleges csüggedéstől. És mindannyian, ti is, én is érezzük belül, hogy kitartóan kell küzdeni. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartottatok, bizonyosan ti is gyakran tapasztaltatok bizonyos folyton jelentkező visszaeséseket, ami önmagában nem nagy dolog, nektek azonban roppant nagynak tűnnek ezek, mert fölismeritek benne a szeretethiányt, az odaadás, az áldozatkészség, a gyöngéd érzés hiányát. Én is így vagyok vele. Bocsássátok meg, hogy újra személyes ügyeimmel hozakodom elő, de mialatt veletek beszélek, én is megbeszélem az Úrral lelkem kérdéseit. Visszaeséskor bánkódjatok őszintén, keményen akarjatok engesztelni, de ne veszítsétek el belső békéteket.

A negyvenes évek elején gyakran kellett Valenciába utaznom. Akkoriban teljesen híjával voltam az anyagiaknak. Én, szegény pap és azok, – akik mint ti is – hozzám jöttek, ott jöttünk össze imádkozni, ahol éppen lehetett. Néha egy elhagyott tengerparton – mint a Mester első barátai… Emlékszel? Szt. Lukács elbeszéli, hogyan indultak el Szent Pál és ő Tiruszból, hogy Jeruzsálembe menjenek: Ők pedig mindannyian elkísértek bennünket feleségeikkel és gyermekeikkel, kikísértek a városból, és a parton letérdelve imádkoztunk (ApCsel 21, 5). Egyszer, amikor a fenséges naplemente után már eljött az esti szürkület, láttuk, hogy egy csónak közeledik a parthoz. A halászok kiszálltak. Erőteljes alak volt mind, meztelen felsőtestük, bronzbarna bőrük nedvesen csillogott. Hozzáfogtak, hogy a csónak végére erősített hálót az ezüstösen fénylő halakkal kihúzzák a partra. Nagy erővel, lendületesen húzták, lábuk mélyen belesüllyedt a part homokjába. Egyszer csak odajött egy gyermek, ugyanolyan bronzbarnára lesült, mint ők. Odalépett a kötélhez, és kis kezével elkezdte húzni, amennyire tudta. A halászok, ezek a durva és faragatlannak látszó emberek, bizonyosan meghatódtak tőle, mert nem küldték el, pedig csak zavarhatta őket. Hagyták, hogy segítsen.

Rátok és magamra kellett gondolnom. Rátok, akiket akkor még nem ismertem, és magamra; a kötélre, amelyet naponta együtt kell húznunk, és még sok mindenre. Ha mi is úgy megyünk Isten elé, mint az a kisgyermek, tudva, milyen kevés, amit tehetünk, de mindig készen, hogy szándékaiban együttműködjünk vele, könnyebben jutunk célba. Kihúzzuk a partra a hálót – a szakadásig telt hálót – mert Isten hatalma segíti a mi szegény bajlódásunkat.

Fogjátok el nekünk a rókakölyköket, mert feldúlják a szőlőt, a mi szőlőnket is, pedig a szőlőnk már virágzik (Én 2, 15). Légy hűséges, légy nagyon hűséges a kis dolgokban! Ha így próbálunk élni, megtanuljuk, hogy gyermeki bizalommal forduljunk Máriához. Nem említettem, – még az elején –, hogy nagyon kicsik vagyunk? – Mert csak azok az évek számítanak, amelyeket azóta teltek el, hogy elhatároztuk, Isten közelségében fogunk élni. Ezért nagyon sok értelme van annak, hogy nyomorúságunkban és kábulatunkban Isten Anyja fenséges, szent tisztaságának közelségét keressük, – hiszen ő a mi Anyánk is.

Hallgassatok meg egy másik, igazi történetet, szabad elmesélnem, mert nagyon régen történt, és kíméletlen közvetlensége segíthet nekünk. Lelkigyakorlatot tartottam egyszer több egyházmegyéből összegyűlt papoknak. Mindegyiküket fölkerestem együttérző, baráti módon, hogy elmondassák, ami a szívüket nyomja; mert a papoknak is szükségük van a testvéri segítségre és jó tanácsra. Elkezdtem beszélgetni egyikükkel, aki egyenes és szókimondó ember volt, és próbáltam tapintatosan, de nyomatékosan segíteni az őszinte megnyílást, hogy gyógyítsam szíve talán meglevő sebeit. Egyszer csak félbeszakított a következő szavakkal: „Nagyon-nagyon irigylem a szamaramat! Hét plébánián szolgált, és senki sem talált benne hibát… Bárcsak így szolgáltam volna én is!

Vizsgáld meg jól magad… Talán mi sem érdemeljük meg azt a dicséretet, amelyet ez a falusi plébános mondott a szamaráról. Sokat dolgoztunk, hellyel-közzel felelősség is volt rajtunk, ebben-abban sikerünk is volt… De ha Isten jelenlétében vizsgálod ezeket, valóban semmit sem kell megbánnod? Mindig szolgálni próbáltál Istennek és embertársaidnak, testvéreidnek? Vagy túl sokat törődtél önzéseddel, tekintélyeddel, büszkeségeddel, egészen földi, reménytelenül tünékeny sikereiddel?

Mindezt egészen kendőzetlenül mondom el, mert most megint Isten megbocsátását akarom kérni, és titeket is erre rábírni. Szemünk előtt van hűségünk hiányossága, minden hibánk, szánalmas voltunk, lanyhaságunk; mindegyikünknek megvan a maga egyéni története. Mondjuk hát az Úrnak egész szívvel Szent Péter bánatimáját: Domine, tu omnia nosti, tu scis quia amo te! – Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek! (Jn 21, 17) Szánalmas voltom ellenére! Veszem magamnak azt a bátorságot, hogy így alakítsam át: Tudod, hogy éppen szánalmas voltomért szeretlek, mert arra kényszerít, hogy rád támaszkodjam, mert te vagy az én erősségem: quia tu es, Deus, fortitudo mea (Zsolt 42, 2). És ezután a bűnbánati cselekedet után újból kezdünk.

Szabadság és odaadás

Isten szeretete féltékeny szeretet. Nem elégszik meg félmegoldásokkal. Türelmetlenül várja, hogy egészen odaadjuk magunkat, és ne hagyjunk szívünkben homályos zugokat, amelyeket a kegyelem és a természetfölötti adományok ujjongó öröme nem érhet el. Talán azt gondoljátok, ha valaki egy ilyen minden mást kizáró szeretetet vállal, az elveszíti a szabadságát?

Segítsen az Úr, aki itt van velünk ima közben, hogy témánk lényegét még jobban megragadjuk. Mindegyikünk tapasztalta már, hogy Urunk, Jézus Krisztus szolgálata szenvedéssel és fáradsággal jár. Ezt csak az tagadhatja, aki még nem bukkant rá Istenre. De az igazán szerető lélek tudja, hogy a szenvedés, ahogy jön, el is megy; mert rövidesen rájön, hogy ez a szenvedés könnyű teher és édes iga, mert Krisztus veszi a vállára, ahogy magára vette a keresztet, amikor örök üdvösségünk múlott rajta (Vö. Mt 11, 30). Persze vannak emberek, akik ezt nem értik meg, és föllázadnak a Teremtő ellen, kábultan, rövidlátóan és örömtelenül csatázva. Vakon ismételgetik a zsoltár hiábavaló panaszát: Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat! (Zsolt 2, 3) Megtagadják, hogy hősiesen hallgatva és magától értetődően, szerényen és panasz nélkül teljesítsék minden nap kemény feladatát. Nem fogják föl, hogy az isteni akarat, – még ha fáj is néha – pontosan megegyezik az isteni döntések szabadságával.

Ahhoz, hogy ide eljussunk, szeretet kell, hogy vezessen, sohasem szabad úgy tennünk, mintha büntetés vagy átok terhe alatt nyögnénk: Bármit tesztek szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát az Atyaistennek általa! (Kol 3, 17) Ennek megfelelően a munkát a lehető legjobban végezzük, és kihasználjuk az időt. Isten szerető szerszámának tartjuk magunkat, felelősség és bizalom hordozójának, amellyel Isten gyengeségeink ellenére megajándékoz. Keresztényként teszel mindent, aki tudja, hogy csak Istenben van ereje, és akit mindenben csakis és kizárólag a szeretet vezet.

Közben azonban nem szabad becsuknunk szemünket a valóság előtt. Ne adjuk át magunkat annak az együgyű, felületes látásmódnak, hogy az előttünk álló út könnyű, úgyhogy néhány őszinte jóföltétel és az égő vágy, hogy Istennek szolgáljunk, magában is elég. Nyilvánvaló, hogy amíg telnek az évek, talán hamarabb is, mint gondolnánk, különösen nehéz helyzetekbe kerülhetünk, amelyek nagyon áldozatkész lelkületet és sok önmegtagadást kívánnak majd tőlünk. Akkor pedig arra lesz szükségünk, hogy erős legyen bennünk a remény erénye, és bátran építsünk az apostol szavaira: Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk (Róm 8, 18). Gondold csak egészen nyugodtan végig, milyen lesz az, ha majd egészen kiárad ránk, szegény teremtményekre Isten mérhetetlen szeretete! Akkor pedig itt az ideje, hogy a mindennapok során helytállj a hitben, erősítsd meg magadban a reményt, és éleszd fel megint a szeretetet, másszóval úgy lobbanjon bennünk lángra a három isteni erény, hogy rögtön, szépítgetések, ürügyek, kibúvók nélkül lebontsunk minden hibás magatartást hivatásbeli életünkben éppúgy mint benső világunkban.

Mindenkinek a magáét

Olvassátok el figyelmesen a mai részt az Evangéliumból, hogy fel tudjuk használni a nagyszerű leckét az erényekről, amelyeknek meg kell határozniuk cselekvésünket. A farizeusok és heródiánusok álnok behízelgési kísérlete után teszik föl az igazi kérdést: Mit gondolsz: szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?17 Figyeljétek meg alattomosságukat, mondja Aranyszájú Szent János. Ugyanis nem azt mondják, magyarázd el nekünk, mi a jó, a megfelelő, a megengedett, hanem: mondd meg nekünk, mi erről a véleményed. Megszállott igyekezettel akarnak neki csapdát álltani, és kegyvesztetté tenni őt a politikai felsőbbség előtt18. Jézus azonban fölismerte gonosz szándékukat, és azt mondta: „Miért kísértetek engem, ti képmutatók! Mutassátok az adópénzt!” Azok odahoztak neki egy dénárt. Ekkor megkérdezte tőlük: „Kié ez a kép és a felirat?” Azt felelték neki: „A császáré.” Erre azt mondta nekik: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené”19.

Látjátok: nagyon régi dilemmáról van szó, és az Úr világos, félreérthetetlen feleletet ad rá. Nincs ellentét Isten szolgálata és az emberek szolgálata közt, az állampolgár jogai és kötelességei és a keresztény ember jogai és kötelességei közt, a földi tartózkodási helyünk építéséért és virágzásáért végzett munka és azon tudás közt, hogy a világ csak út, út az égi hazába.

Ebben is megmutatkozik – nem fáradok bele, hogy hangoztassam – az élet egysége, amely szükséges azoknak, akik mindennapi munkájukkal, családi életükkel és társadalmi feladataikkal akarnak eljutni az életszentségre. Jézus elutasítja az ellentmondásos magatartást: Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti20. A keresztényt, aki föltétel nélküli igenlő válaszával a meghívásra Isten mellett dönt, választása arra ösztönzi, hogy mindent Istenre irányítson, és ezzel egyidejűleg mindent megadjon felebarátjának, ami őt az igazságosság szellemében megilleti.