Pontlista

Ha egy jó ember jelenléte mindenkit jobbá tesz, akivel találkozik (mert tekintettel kell lenni rá, és szégyenkezni kell előtte), hogy nelenne magától értetődő, hogy az, aki ismeretével, életbeli magatartásával, hálaadásával állandóan és megszakítás nélkül együtt van Istennel, minden alkalommal, minden szempontból, tetteiben, szavaiban és gondolkodásában jobbá válik, mint azelőtt volt? (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 450-451)). Valóban így van. Ha lelkiismeretünket egészen áthatná az a tény, hogy Isten lát, és bennünk élne egészen, hogy mindazt, amit teszünk – mindent, nyilvánvalóan mindent, mert semmi sincs rejtve tekintete elől – Isten jelenlétében tesszük, milyen gondosan végeznénk munkánkat, mennyire másként viszonyulnánk mindenhez, ami történik! Az életszentség titka pedig, amelyet évek óta hirdetek, ez: Isten mindannyiunkat arra hívott, hogy utánozzuk. Titeket és engem úgy hívott meg, hogy a világ dolgai közt éljünk – mint a mindennapok emberei! – és érjük el, hogy minden becsületes emberi tevékenység Krisztus Urunknak szóljon.

Így még jobban megértitek: hogy, ha valaki nem szeretné a munkáját, amit rábíztak, ha nem érezné a kötelességet, hogy ennek a világnak a feladataiban azért vegyen részt tevékenyen, mert meg akarja szentelni őket, röviden: nem érezne hívást a hivatásunkhoz, akkor sohasem tudná megérteni annak a tanításnak a természetfölötti lényegét, amelyről beszélek, mert van egy elengedhetetlen feltétele: szorgalmasnak kell lenni hozzá.

Bocsássátok meg a kitérőt. Térjünk vissza témánkhoz, amitől nem is távolodtunk el annyira. Legyetek biztosak abban, hogy a hívás egy hivatásra lényeges, elválaszthatatlan része keresztény voltunknak. Az Úr azt akarja, hogy szentek legyetek: ott, ahol vagytok, abban a hivatásban, amit választottatok, bármiféle indítékkal választottátok is. Ha nincsen ellentétben Isten törvényével, nekem bármelyik jónak és nemesnek tűnik. Mindegyik könnyen emelhető természetfölötti szintre, és mind az istenszeretet áramába torkollik, amely Isten gyermekeinek életét hordozza.

Kellemetlenül érzem magam, ha valaki egy áldozat arckifejezésével beszél a munkájáról, ami ennyi meg annyi óráját foglalja le, közben pedig felét sem végzi el annak a munkának, amelyet sok olyan kollégája megcsinál, aki tulajdonképpen esetleg csak önző vagy legalábbis csak emberi célért dolgozik. Mindnyájunknak, akik itt összejöttünk, hogy személyesen beszélgessünk az Úrral, megvan a maga foglalkozása: orvos, ügyvéd, közgazdász… Gondolkodjatok el egy kicsit azokon a kollégákon, akiknek szakmai tekintélye, megbízhatósága, önzetlen szolgálata kiváló, nem áldozzák-e a nap, sőt az éjszaka sok óráját munkájukra? Nincs tanulnivalónk tőlük?

Én is önvizsgálatot tartok, miközben hozzátok szólok, és meg kell vallanom, kissé szégyellem magam, és Istentől azonnal bocsánatot szeretnék kérni, ha arra gondolok, mennyire szegényes az én feleletem, és milyen kevéssé tettem eleget annak a feladatnak, amit Isten a világban ránk bízott. Egy egyházatya mondja: Krisztus ezen a földön arra rendelt, hogy csillagok legyünk; hogy mások tanítóivá váljunk; hogy kovászfélék legyünk; úgy éljünk mint angyalok az emberek között, mint fölnőtt férfiak a kisgyermekek között, mint lélekkel bíró teremtmények a csupán érzékelni tudók között, azért hogy nyereségük legyen belőle; hogy magok legyünk, és bőséges termést hozzunk. Nem volna szükség szavakra, ha olyan fényt árasztana életünk. Nem kellenének tanítók, ha tettekkel prédikálnánk; nem lenne egyetlen pogány sem, ha mind igazi keresztények lennénk (Aranyszájú Szent János, In Epistolam I ad Timotheum homiliae, 10, 3 (PG 62, 551)).

Példás élet hivatásunkban

Tévedés volna azt hinni, hogy az apostolság nem több mint néhány jámborsági gyakorlattal való tanúságtétel. Keresztények vagyunk, te is, én is, de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul állampolgárok és dolgozó emberek egészen meghatározott kötelességekkel; ha valóban szentté akarunk válni, példásan kell teljesítenünk őket. Maga Krisztus sürget: Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket, és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van (Mt 5, 14-16).

A hivatásbeli munka – mindegy, melyikről van szó – lámpássá lesz, amely hivatásbeli kollégáitok és barátaitok számára fénylik. Ezért mondom sokszor azoknak, akik az Opus Deihez csatlakoznak, és ez ugyanúgy vonatkozik mindnyájatokra is, akik itt vagytok: mi hasznom van belőle, ha hallom, hogy ez vagy az jó fiam, és jó keresztény, de rossz cipész? Ha nem igyekszik szakismereteket szerezni, és gonddal gyakorolni hivatását, akkor nem szenteli meg, és nem ajánlhatja föl Istennek. Pedig a köznapi munka megszentelése a hiteles lelkiség alapja nekünk, akik a világ dolgai közt élve úgy döntöttünk, hogy az Istennel való kapcsolatot keressük.

Küzdjetek önmagatok túlzott kényeztetése ellen! Követeljetek többet magatoktól! Néha túl sokat gondolunk az egészségünkre vagy a kikapcsolódásra, amely valóban kell, hiszen friss erővel akarjuk újra kezdeni a munkát. De – mint már jó néhány éve megírtam – a szabadidő nem tétlenkedés, hanem kikapcsolódás kevésbé megerőltető tevékenységgel.

Van úgy, hogy túlzott kényelmességünket hamis kibúvókkal indokoljuk, és közben elfelejtjük vállunkra nehezedő áldott felelősségünket, belenyugszunk abba, hogy épp csak eleget tegyünk kötelezettségünknek, látszat-okokkal leplezzük lustaságunkat, de ezalatt a sátán és szövetségesei nem mennek nyaralni. Hallgasd meg jól, és vedd figyelembe Szent Pál intelmét azokhoz a keresztényekhez, akik rabszolgák voltak, hogy engedelmeskedjenek uruknak: ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát. Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! (Ef 6, 6-7) Igazi jó tanács, mi kaptuk, hogy hallgassunk rá, te is, én is.

Fényt kérünk Urunktól, Krisztustól, segítsen nekünk, hogy minden pillanatban fölismerjük azt az isteni értelmet, amely foglalkozásunkat szentségre való meghívásunk sarokpontjává teszi. Tudjátok az evangéliumból, hogy Jézust faber, filius Mariae-nek, ácsnak, Mária fiának ismerték. Ugyanígy kell nekünk is szent büszkeséggel tevékenységünk által megmutatnunk, hogy emberek vagyunk, akik dolgoznak, valóban dolgoznak! (Mk 6, 3)

Mi mindig Isten követeinek kell, hogy érezzük magunkat, Tisztában kell lennünk vele, hol és mikor kezdődik a hűtlenség: amikor például befejezetlenül hagyjuk a munkát, amikor nem vesszük áldozatkészen, igazán komolyan a munkát, mint a többiek, ha okot adunk rá, hogy lomhának, megbízhatatlannak, felületesnek, rendetlennek, lustának, haszontalannak nevezzenek... Aki ezeket a látszólag nem fontos kötelességeket elhanyagolja, aligha tudja majd helyét megállni a benső élet többi, fárasztóbb feladatában: Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű; és aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is (Lk 16, 10).

A mindennapi élet

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a keresztény életnek nem egy rendkívüli formájáról beszélek. Mindannyian gondolkodjunk el azon, hogy mi mindent tett értünk Isten, és mi hogyan viszonoztuk ezt. Ha bátran végezzük el ezt a személyes lelkiismeret-vizsgálatot, akkor meglátjuk, hogy mi hiányzik még belőlünk. Tegnap nagyon megható volt, amit egy japán katekumenről meséltek nekem, aki a katekizmust tanítja másoknak, akik még nem ismerik Krisztust. Elszégyelltem magam. Nagyobb, sokkal nagyobb hitre van szükségünk, és a hittel együtt szemlélődő lelkekké kell válnunk.

Gondoljatok még egyszer belső csöndben arra az isteni figyelmeztetésre, amely nyugtalansággal tölti el a lelket, mégis olyan édes, mint a lépesméz: „redemi te et vocavi te nomine tuo: meus es tu”,40 megváltottalak és neveden szólítottalak, enyém vagy! Ne vegyük el Istentől azt, ami az övé. Ő olyan Isten, aki annyira szeretett minket, hogy meghalt értünk, aki öröktől fogva, még a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy szentek legyünk előtte41, és aki folyton alkalmat kínál nekünk a megtisztulásra és az odaadásra.

Ha esetleg még mindig kételkednénk, az Úr szavai további megerősítést jelentenek: „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt”,42 amely a szemlélődő lélekként végzett munkátokból fakad.

Hitre, természetfölötti hitre van szükségünk. Ha a hit meggyengül, az ember hajlamos azt gondolni, hogy Isten messze van, és alig törődik a gyermekeivel. A vallást egyfajta kiegészítőnek tekinti, amelyet akkor hív segítségül, amikor már nincs más eszköz a kezében, és látványos megnyilvánulásokat, rendkívüli eseményeket vár, bár az nem világos, hogy milyen alapon. Amikor azonban valóban élő hit járja át a lelket, akkor az ember felfedezi, hogy a keresztényeknek nem kell letérniük a mindennapi emberi élet útjáról, mert az a nagy életszentség, amelyre Úr hív minket, minden egyes nap apró dolgaiban rejtőzik itt és most.