Pontlista

Röviden elmélkedjünk a nagyhét keddi miseszövegein, hogy megértsük, mi a különbség a megistenülés jó és rossz módja között. Az alázatosságról fogunk beszélni, mert ez az az erény, amely bennünket hozzásegít, hogy felismerjük saját nyomorúságunkat és saját nagyságunkat egyszerre.

Nyomorúságunk nagyon is nyilvánvaló. Most nem természetünk határaira gondolok, és nem azokra a nagyszerű álmokra, amelyeket az ember sohasem tud megvalósítani, nem utolsó sorban azért, mert az ember ideje oly rövidre szabott. Elrontott cselekedeteinkre gondolok, a bukásokra és tévedésekre, amelyeket elkerülhetnénk, és mégsem kerülünk el. Újra és újra érezzük elégtelenségünket, de adódnak időszakok, amikor ez a sokféle tapasztalat egy pillantással megragadhatóvá válik, és akkor egészen világosan felismerjük, mennyire keveset érünk. Mitevők legyünk?

Expecta Dominum1, mondja az Egyház; remélj az Úrban, élj a reményből, szeretettel és hittel! Viriliter age2, légy erős! Mit számít, hogy mi teremtmények porból vagyunk, ha reményünket Istenbe helyeztük? Még akkor is, ha a lélek egyszer-egyszer elbukik, visszaesik – bár nem szükségszerűen – megoldás lehet az, ami a mindennapi életben segít, amikor a testi egészségről van szó: gyógyszert alkalmazunk és újból nekiindulunk.

Bizonyosan láttátok már, hogy milyen gondosan bánnak egy családban egy értékes, törékeny tárggyal, például egy porcelán vázával, hogy el ne törjön. Egy napon a gyermek fellöki, és az értékes emléktárgy darabokra törik. Bosszankodnak, de a kárt helyrehozzák, a darabokat felszedik, gondosan összeillesztik, és a drága tárgy ismét egyben van, éppen olyan szép, mint volt.

Amikor azonban egy agyagedényről, olcsó cserépedényről van szó, elég néhány fémkapoccsal összefogni a darabokat, és az egyébként olcsó edény így összefoltozva új, érdekes jelleget kap.

Alkalmazzuk ezt a példát lelki életünkre! Ha bűneinkre, szánalmasságainkra nézünk, ha tapasztaljuk ballépéseinket – még akkor is, ha Istennek hála nem nagyon súlyosak – forduljunk imában Atyánkhoz, és mondjuk: Uram, tekints szegénységemre, gyengeségemre. Csak cserépedény, Uram, csak cserepek! De kapcsolj engem össze ismét, és én bűnbánatommal és a Te megbocsátásoddal erősebb és szeretetedre méltóbb leszek, mint bukásom előtt. Imádkozzunk így, ha szegény agyagedényünk összetörik, és ebben majd vigasztalást találunk.

Törékenységünkön nem kell csodálkoznunk, ne lepjen meg bennünket a tapasztalat, hogy a semminél is kevesebb meg tud ingatni bennünket. Bízzatok az Úrban, mert nála mindig van segítség: Az Úr az én világosságom és üdvösségem, kitől kell félnem?3 Senkitől! Semmitől és senkitől nem fogunk félni, ha mennyei Atyánkkal ilyen módon keresünk kapcsolatot.

Mit számít az, hogy elbotlunk az úton, ha az esés fájdalmával együtt megtaláljuk az erőt is ahhoz, hogy fölkeljünk, és friss lendülettel továbbmenjünk? Jegyezzük meg jól: nem az a szent, aki sohasem esik el, hanem aki alázattal és szent makacssággal mindig föl tud kelni. A Példabeszédek könyve azt mondja, hogy az igaz napjában hétszer esik el10; ezért mi, te meg én, szegény teremtmények nem fogunk sem csodálkozni, sem elbátortalanodni, mikor siralmas botlásainkra tekintünk. Hiszen tovább tudunk menni, mert erőt kapunk attól, aki megígérte nekünk: Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én fölüdítelek titeket11. Hála neked, Uram, quia tu es, Deus, fortitudo mea12, mert te vagy, Uram, az én erősségem. Te, mindig csak te vagy, Istenem, erőm, menedékem, támaszom.

Ha a belső életben igazán előre akarsz jutni, légy alázatos. Kérd bizakodva az Úr segítségét és a Szűzanyáét, aki a te anyád is. Békésen és nagy nyugalommal öleld át újra a keresztet, bármennyire is fáj még az utolsó bukás sebe, és mondd: küzdeni akarok a te segítségeddel, Uram, hogy ne akadjak el; hűségesen akarok válaszolni fölszólításaidra, nem akarok félni sem a meredek utaktól, sem mindennapi munkám látszólagos egyhangúságától, sem a tüskés gyomoktól, sem a kövektől, amelyekbe belebotlom. Tudom, hogy mennyire irgalmas vagy, és hogy utam végén az örök boldogság, az öröm és a végtelen szeretet vár.

Van azonban abban az elbeszélésben egy harmadik út is: ez is keskeny, rögös és bozóttal benőtt, mint a második. Ezen is átküzdi magát néhány ember, büszke pátosszal és színpadias arckifejezéssel legyőzve sok akadályt. De ez az út is ugyanabba a borzalmas szakadékba torkollik, amelyikbe az első. Ez a képmutatók ösvénye, akik tisztátalan szándékkal és becstelen igyekezettel meggyalázzák az Istenért végzett munkát, mert önző földi célok szolgálatába állítják. Balgaság fáradságos munkába fogni azért, hogy csodáljanak, és fárasztó erőfeszítéssel Isten parancsai szerint élni, hogy földi fizetséget vágjunk zsebre. Aki az erények gyakorlásából földi nyereséget akar szerezni, olyan, mint aki drága értéktárgyat néhány fillérért elveszteget; az eget vehetné be, de megelégszik múló tetszéssel (…) Ezért mondják azt, hogy a képmutatók reménye pókháló. Annyi fáradsággal fonták meg, és a halál lehelete elfújja13.

Képzeljétek magatokat gyakran az Újszövetség alakjai közé. Fogadjátok boldogan magatokba a Mester isteni és emberi tetteinek megragadó epizódjait, amikor csodálatos példabeszédeiben a megbocsátásról és gyermekei iránti nem szűnő szeretetéről beszél. Az evangélium állandó időszerűségében ma is megsejtünk valamit a mennyországról: hallható, érzékelhető, igen, kézzel tapintható lesz, hogy Isten oltalmaz bennünket, és ez az isteni oltalom egyre szembetűnőbb, amint botlásaink ellenére egyre jobban előrehaladunk, vagyis újrakezdünk és megint újrakezdünk – mert tulajdonképpen ez a folytonos kezdés a belső élet, és az Istenbe vetett remény ad hozzá erőt.

Igazi buzgalom nélkül a belső és külső akadályok legyőzésében nem lesz miénk a győzelmi koszorú. A birkózó is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd21. A küzdelem nem lenne szabályszerű, ha nem volna ellenfél, akivel megküzdjenek. Ha tehát nincs ellenfél, nincs koszorú, mert ahol nincs legyőzött, nem lehet győztes sem.22

A kellemetlenségek tehát nem veszik el a bátorságunkat, hanem sarkallnak minket, hogy jobb keresztények legyünk: a küzdelem megszentel, és az apostoli munkát hatékonyabbá teszi. Ha elmélkedünk róla, hogy Jézus Krisztus – először az Olajfák hegyén, aztán a kereszt szégyenletes elhagyatottságában – az Atya akaratát mennyire elfogadja és szereti, mialatt a kínszenvedés hallatlan súlya reánehezedik, akkor megvilágosodik előttünk, hogy az, hogy őt kövessük, a jó tanítvány számára azt is jelenti, hogy tanácsát komolyan kell vennünk: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem23. Ezért ezt a kérést: „Uram egy nap se legyen kereszt nélkül!” – nagyon jónak találom. Így a kegyelem segítségével megszilárdul jellemünk és nyomorúságaink ellenére is hasznosak lehetünk Isten számára. Érted? Ha egy szöget a falba versz, és az semmilyen akadályba nem ütközik, hogy tudsz arra valamit is felakasztani? Ha Isten segítségével az áldozat által nem erősödünk, sohasem leszünk Isten alkalmas eszközei. Ha viszont elhatározzuk, hogy Isten iránti szeretetből örömmel fölhasználjuk a kellemetlenségeket, nem fog nehezünkre esni, hogy ami fáradságos és kellemetlen, kemény és kényelmetlen, azt Jakab és János felkiáltásával elfogadjuk: Meg tudjuk tenni!24

Szokjátok meg, hogy minden dolog mögött észrevegyétek Istent. Tudatosodjon bennetek, hogy Ő mindig vár ránk, lát bennünket, joggal kívánja, hogy hűségesen kövessük, anélkül, hogy elhagynánk azt a helyet, amely a világban nekünk jutott. Szerető éberséggel haladjunk utunkon őszintén akarva, hogy nem hagyjuk cserben isteni kísérőnket.

Isten gyermekének ezt a küzdelmét nem szomorú lemondás, sötét lehangoltság vagy örömtelenség kíséri, ez egy szerető szív küzdelme, akinek a munkánál és a pihenésnél, az örömben és a szenvedésben a szeretett másik lebeg a szeme előtt, és az ő kedvéért minden nehézséget elvállal. Ráadásul nálunk ez úgy van – szeretném elismételni –, hogy Isten sohasem veszít csatát. Vele szövetkezve mindig győztesnek nevezhetjük magunkat. A tapasztalatom az: ha kérését hűen követtem, akkor zöldellő legelőkön adott nekem helyet, csöndes vizekhez vezetett engem. Felüdítette lelkemet, és az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért. Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy. Vessződ és pásztorbotod megvígasztaltak engem27.

A lélek harcában a stratégia többnyire az idővel függ össze, a megfelelő eszközöket türelmesen és kitartóan kell alkalmazni. Indítsátok fel magatokban sokszor a reményt! Gondoljatok arra: belső életetekben vereségeket fogtok majd szenvedni, megingásokat is átéltek – adja Isten, hogy alig észrevehetőek legyenek –, mert senki sem mentesül az ilyen megrázkódtatásoktól. De az Úr, aki mindenható és irgalmas, megadta nekünk a megfelelő eszközöket, hogy győzhessünk. Elég, ha ezeket alkalmazzuk, és eltökélten – ezt már említettem – mindig újra kezdünk, amikor szükség van rá.

Járuljatok hetente a szentgyónáshoz, az isteni megbocsátás szentségéhez – és mindig, amikor szükségetek van rá, de ne engedjetek tapodtat sem az aggályoknak. Kegyelembe öltözve sikerül a hegyeken átkelni28, keresztény kötelességeink betöltésének meredek útját állhatatosan végigjárni. Ha jóakarattal folyamodunk ezekhez a segítségekhez és arra kérjük, az Urat, hogy reményünket nap, mint nap erősítse bennünk, akkor mienk lesz istengyermekségünk ragadós öröme: Ha Isten velünk, akkor ki ellenünk?29 Tehát optimizmus. A remény erejével fogunk küzdeni, hogy kiirtsuk a mocskot, megszüntessük, amit a gyűlölet magvetői szétszórnak. Új, barátságos szemlélettel fogjuk a világot újra felfedezni. Isten kezeiből szépen és tisztán került ki, és rajtunk múlik, ha képesek leszünk igazi megbánásra, hogy az Úrnak ebben a szépségében visszaadjuk.