Pontlista

Szeretném ezt a beszélgetésünket az Úr előtt azzal folytatni, amit évekkel ezelőtt jegyeztem föl, és ma sem vesztett időszerűségéből. Akkor fölírtam Avilai Szent Teréznek ezt a gondolatát: Ami mulandó és Istennek nem tetsző, az mind semmi, – sőt a semminél is kevesebb (Avilai Szt. Teréz, Életének könyve, 20, 26). Értitek-e már, hogy miért veszti el a lélek a békességét, belső nyugalmát, ha eltávolodik céljától, és elfelejti, hogy Isten életszentségre teremtette? Legyen gondotok rá, hogy természetfölötti értelmet adjatok mindennek, akkor is, ha pihentek vagy üdülés közben vagytok – hiszen életünknek ezek is legalább olyan fontos részei, mint a munka.

Kitűnő dolog, ha nagy tekintélyt szereztek hivatásbeli munkátokkal; ha világi ügyekben való elkötelezettségetekkel – mindenkor teljes szabadsággal – sikereket értek el – kitűnő dolog. De ha emiatt elvesztitek érzéketeket a természetfölötti iránt, amely mindent tevékenységeteket meg kell, hogy határozza, akkor mégis elszomorítóan utat tévesztettetek.

De térjünk vissza elmélkedésünk témájához. Az mondtam, hogy a legnagyobb társadalmi vagy foglalkozásbeli siker csak nyomorúságos kudarc, ha elengeditek magatokat, és elfordultok Istentől. Isten szemében – és csupán ez számít – csak az győztes, aki azért küzd, hogy hiteles keresztényként éljen. Itt nincs középút! Ez az, amiért annyi embert találsz, akiknek emberi szemszögből nézve minden okuk megvolna, hogy boldogok legyenek, és mégis hajszoltan és elkeseredetten tengődnek. Bőven merítettek az örömökből, de ha kissé megkaparod a felszínt, epénél is keserűbb dolgokat találsz. Velünk ez nem történhet meg, ha azon fáradozunk, hogy mindenben Isten akaratát teljesítsük, tiszteljük őt és dicsőítsük, és mindenfelé az ő országát terjesszük.

Az Úr alázata is arculcsapás volt azoknak, akiknek élete azzal telt el, hogy folyton önmagukkal foglalkoztak. Itt, Rómában már gyakran beszéltem arról, talán ti is voltatok ott egyszer, hogy a diadalívek alatt, amelyek ma már csak romok, győztes császárok és hadvezérek vonultak: hiún, fölfuvalkodottan, büszkén, és csak azért hajtották meg a fejüket, hogy homlokukat ne üssék bele a boltívbe. De Krisztus, az alázatos, nem azt mondja: alázatos és szerény voltotokról ismerik majd föl, hogy tanítványaim vagytok.

És ezt is meg kell jegyeznünk: a Mester parancsa, Isten igaz fiának igazolványa már kétezer éve megvan, és még mindig egészen újnak tűnik. Sajnos, nagyon sok ember számára az is marad, mert sohasem vagy ritkán vették azt a fáradságot, hogy meg is valósítsák – papi igehirdetésemben nagyon sokszor elmagyaráztam már ezt. Szomorú, de így van. És mégis, milyen világos a Mester parancsa, milyen határozott: Arról fognak titeket megismerni, hogy szeretitek egymást! Ezért érzem sürgető szükségét annak, hogy szüntelenül emlékeztesselek titeket az Úrnak erre a mondatára. Szent Pál ezt is hozzáteszi: Hordozzátok egymás terhét, s így teljesíteni fogjátok Krisztus törvényét (Gal 6, 2). Elpazarolt óráid vannak, és te rendszerint avval mentegeted magadat, hogy elég időd van még... Közben pedig annyi testvéred és barátod majd leroskad a munka súlya alatt. Segíts nekik, finom érzékkel, előzékenyen, mosolyogva; úgy, hogy szinte ne is vegyék észre, és még csak meg se tudják hálálni, mert felebaráti szereteted nemes tartózkodása elkerülte a föltűnést.

A szegény üres lámpású várakozók talán azt gondolták, nincs egy szabad pillanatuk sem. A piacon ácsorgó munkások számára az egész nap szabadidő: nem érzik az ösztönzést a szolgálatra, pedig az Úr az első órától kezdve állandóan és sürgősen embereket keres. De mi engedelmeskedni akarunk fölszólításának, igent akarunk mondani rá. Szeretetből akarjuk a nap terhét és hevét viselni (Mt 20, 12), és ez több mint csak úgy eltűrni.

Imává változtatni a munkát

Gyakran mondom, hogy beszélgetésünknek Jézussal, aki a tabernákulumból lát és hallgat bennünket, nem szabad személytelen imává változnia. Arra is gondolnotok kell, hogy elmélkedésünk az Úrral való párbeszéddé legyen. Nincs föltétlenül szükség benne a kimondott szavakra, de ki kell lépni a névtelenségből. Álljunk színe elé úgy, ahogy vagyunk, ne rejtőzzünk el az Isten házában levők sűrűjében, és ne bújjunk gépies, üres szóáradat mögé, amely legjobb esetben is csak megszokásból fakad.

És most hozzáteszem még, hogy munkádnak is személyes imává kell válnia, eleven beszélgetéssé mennyei Atyánkkal. Ha hivatásbeli munkádban és általa törekszel életszentségre, akkor száműznöd kell belőle a névtelenséget, hogy személyes imává váljon. Tehát hivatásoddal járó feladataid is meg kell, hogy szabaduljanak a szomorú egyhangúságtól, amelyet az okoz, hogy csupán megszokássá és személytelen dologgá váltak, mert különben szinte meghal az isteni indíttatás napi tennivalóidban.

Eszembe jutnak utazásaim a frontra a spanyol polgárháborúban. Bár nem volt pénzem, mindenhová elutaztam, ahol valakinek papi segítségemre volt szüksége. Az akkori kivételes helyzetben, ami sok embernek elégséges ok volt annak igazolására, hogy tehetetlenné és hanyaggá váljon, nem maradtam meg annál, hogy csak aszkétikus tanácsokat adjak. Akkor is ugyanaz volt a fő gondom, ami ma, amit Isten segítségével mindnyájatokban föl szeretnék ébreszteni. Nemcsak a lélek javát akartam, hanem földi örömüket is. Arra biztattam őket, hogy az időt hasznos elfoglaltsággal töltsék ki, és ne engedjék, hogy a frontszolgálat fehér folttá váljék életükben. Kértem őket, ne engedjék el magukat, és tegyenek meg minden tőlük telhetőt, hogy a lövészárok és az őrség ne váljon olyanná, mint egy akkori vasúti váróterem, ahol az emberek csak agyonütötték az időt vonatra várva, amely sehogy sem akart jönni…

Különösen azt kötöttem a lelkükre, hogy olyan elfoglaltságot keressenek, amely hasznos és összeegyeztethető katonai szolgálatukkal, például egyetemi tanulást vagy nyelvtanulást. És azt tanácsoltam nekik, hogy Isten embereiként sose hagyják abba azt a törekvést, hogy minden tennivalójukból operatio Dei-t, Isten munkáját csináljanak. Meghatott, hogy ezek a fiatalemberek, bár nagyon nehéz volt a helyzetük, hogyan fogadták ezt. Megmutatkozott, milyen szilárd a jellemük.

Az akkori időkből megmaradt emlékezetemben burgosi tartózkodásom. Sokan töltötték néhány napos szabadságukat a frontról nálam, mások egyébként is a közvetlen környék kaszárnyáiban állomásoztak. Fiaim közül néhánnyal megosztottam szobámat egy elhanyagolt szállodában. A legszükségesebb dolgok is hiányoztak, de úgy rendeztük el, hogy mindenki, aki odajött – és százával voltak – valóban ki tudta pihenni magát, és új erőt tudott gyűjteni.

Szokásommá vált, hogy beszélgetéseinket összekössem egy sétával az Arlanzón folyó mentén. Elmondták gondjaikat, én pedig kerestem a megfelelő szavakat, amelyek erőt adhattak nekik vagy új távlatokat nyithattak meg belső életükben. Isten segítségével mindig igyekeztem bátorítani és arra ösztönözni őket, hogy megújult tűzzel éljék keresztény életüket. Néha odaértünk séta közben a Las Huelgas kolostorhoz vagy a katedrálishoz.

Szívesen fölmentem velük valamelyik toronyba, és megmutattam nekik közelről a gótikus mérművet, ezt a kőből faragott valódi filigránmunkát, amelyet türelmes, fárasztó odaadással alakítottak ki. Beszélgetés közben fölhívtam a figyelmüket arra, hogy ezeket a csodálatos faragványokat alulról egyáltalán nem lehet látni. Amit olyan sokszor magyaráztam nekik, itt megfoghatóvá vált. Ez az Isten munkája, Isten műve – mondtam – olyan tökéletesen végezni saját munkánkat, hogy annyira szép lesz, mint ez a finom, kőből faragott csipkeszövevény. A példa annyira szemléletes volt, hogy ezek a fiatalemberek megértették: amit ott látnak, ima, csodálatos párbeszéd az Úrral. Azok a kőfaragók, akik ebbe minden energiájukat beleadták, tudták, hogy mindez lent az utcán észrevétlen marad. Művészetük csak Istennek szólt. Érted már, hogyan tudsz hivatásod által Istenhez közeledni? Tedd azt, amit ezek a kőfaragók, akkor a te munkád is operatio Dei lesz: emberi mű, amely kívül-belül isteni.

Mivel meg vagyunk győződve róla, hogy Isten mindenütt és bárhol ott van, magasztaljuk őt, mikor földünket műveljük, és dicsőítő éneket énekelünk, mikor a tengeren hajózunk, és életünket minden másban is Őrá gondolva éljük (Alexandriai Kelemen, Stromata, 7, 7 (PG 9, 451)). Így minden pillanatban Vele egységben maradunk. Ha el vagytok szakítva mindentől, és ha mint azok a fiatalemberek a lövészárokban, nagyon távol vagytok attól a megszokott környezettől, amelyben éltetek, akkor is szorosan egyesülve fogtok élni az Úrral, mert át tudjátok alakítani imává a személyessé vált, kitartó, szívvel-lélekkel végzett munkát, amelyet az Atyaisten, Fiúisten és a Szentlélek Úristen jelenétében kezdtetek el és fejeztetek be.

De ne felejtsétek el, hogy emberek jelenlétében is éltek. Keresztény tanúságtételt várnak tőletek – tőled. Ezért hivatásunkban és minden emberi tevékenységben úgy kell viselkednünk, hogy aki ismer bennünket és becsül, ne szégyenkezzen munkánk miatt, és ne kelljen senki előtt pirulnunk. Ha azzal a lelkülettel éltek, amire megpróbállak tanítani titeket, nem fogtok szégyent hozni sem azokra, akik bíznak bennetek, sem önmagatokra, és nem fogtok úgy járni, mint az az ember a példabeszédben, aki tornyot akart építeni: Nehogy, ha miután az alapot lerakta, és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni (Lk 14, 29-30).

Legyetek biztosak benne, hogy ha megőrzitek magatokban az érzéket a természetfölötti dolgok iránt, rá fogjátok tenni művetekre a koronát, befejezitek a katedrálist az utolsó kőig.

Possumus! (Mt 20,22) Meg tudjuk tenni! Az Úr segítségével ezt a csatát is meg tudjuk nyerni. Higgyétek el nekem, igazán nem olyan nehéz a munkát imádkozó párbeszéddé alakítani. Mihelyt fölajánljuk az Úrnak, és hozzáfogunk, Isten már hall és segít bennünket. Így napi munkánk kellős közepén szemlélődő lelkek életmódját valósítjuk meg! Egyre jobban eltölt annak a bizonyossága, hogy Isten tekintete rajtunk pihen. Talán éppen egy kis önlegyőzést kíván tőlünk az Úr, egy kis áldozatot: egy mosolyt valakinek, aki alkalmatlankodik, vagy azt, hogy hozzáfogjunk egy olyan munkához, amely nem kellemes, de sürgősebb; vagy hogy vigyázzunk a rendre; és kitartóan teljesítsünk egy kis kötelességet, amelyet könnyen el lehetne hanyagolni; vagy hogy a munkát ne halasszuk máról holnapra, és így tovább. Mindezt azért, hogy örömöt szerezzünk vele Istenünknek, Atyánknak! Talán teszel majd egy feszületet az asztalra, vagy valamilyen nem föltűnő helyre, ahol dolgozol, hogy segítsen ébren tartani a szemlélődés szellemét, mert a feszület tankönyvvé lett, amelyből szíved és elméd a szolgálat leckéit tanulja.

Ha elhatározod, hogy különcségek nélkül és anélkül, hogy elhagynád a világot, szokásos munkád közben, rálépsz a szemlélődés útjára, akkor azonnal a Mester barátjának érzed magad, akinek az a feladata, hogy megnyissa a Földön Isten ösvényeit minden embernek. Valóban abban működsz közre munkáddal, hogy Krisztus országa az egész világra kiterjedjen. Mindegyre fölajánlod a munka óráit: távoli országokért, ahol a hit növekedőben van; a keleti népekért, akiket barbár módon megfosztanak a hit és vallás szabadságától; a hagyományosan keresztény országokért, amelyekben látszólag kialszik az evangélium világossága, és a lelkek a tudatlanság homályába hullnak vissza... Milyen értékes így egy órai munka! Milyen értékes az, hogy kitartasz: még egy kicsit, egy pár percig, amíg teljesen be nem fejezed a munkát. Így lesz a szemlélődésből apostoli munka, egészen természetesen, csupán a szívből jövő ösztönzésnek engedelmeskedve, abból a szívből, amely most már együtt dobog Jézus legszeretetreméltóbb és irgalmas szívével.

A világon igen sok ember él aggodalmaskodva és felszínesen. De sok jóravaló ember is van, akik – jóllehet csak emberbarátságból és természetfeletti távlat nélkül – eljegyezték magukat egy nemes eszmével, és vállalják a lemondás minden formáját, s nagylelkűen fölemésztik magukat embertársaik szolgálatában, hogy szenvedéseiket enyhítsék és segítsenek nehézségeik leküzdésében. Övék minden tiszteletem és csodálatom elszántságuk miatt, amellyel dolgoznak legfőbb eszményeikért. De kötelességem emlékeztetni arra, hogy minden, amit ezen a földön saját ügyünkként szorgalmazunk, kizárólag a mulandóság pecsétjét hordozza. Halljátok a Szentírás szavait: Amikor azonban néztem műveimet, valahányat kezem alkotott, és a fáradságot, amellyel hiába törtem magamat, láttam, hogy az egész csak hiúság és szélkergetés, és nincs maradandó a nap alatt5.

Ez a mulandóság azonban nem fojtja el a reményt. Ellenkezőleg, amint elismerjük, hogy milyen nyomorúságosak és mulandók a földi tevékenységek, cselekvésünk nyitottá válik az igazi reményre, amely minden emberi művet felemel és az Istennel való találkozás színhelyévé tesz. Ilyen módon világítja meg majd örök fény a munkát, elűzve a csalódás árnyait. Ha viszont földi vállalkozásainkat minden mást megelőzővé tesszük, és szem elől tévesztjük az Istenben való örök életet, azt a célt, amelyre teremtettek bennünket, – az Urat szeretni és tisztelni, hogy majd a mennyben birtokoljuk őt – , akkor a nagyszerű tervekből árulás lesz, sőt átváltoznak az embert lealacsonyító eszközökké. Emlékezzetek Szent Ágoston híres és nagyon őszinte felkiáltására, akinek abban az időben, amikor Istent nem ismerte és a boldogságot tőle távol kereste, oly sok keserűséget kellett átélnie: Te teremtettél minket Uram, hogy a Tieid legyünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg Benned meg nem nyugszik!6 Az emberi életben nincs talán tragikusabb, mint azok a csalódások, amikor az ember meghamisítja a reményt úgy, hogy másba helyezi és nem abba a Szeretetbe, amely betölt anélkül, hogy valaha jóllakatna.

Az, hogy Isten gyermekének érezhetem – tudom – magam, igazi reménnyel tölt el engem, és szeretném, ha ti is így lennétek. A remény pedig mint természetfölötti erény, teljesen alkalmazkodik a természetünkhöz, és így emberi erény is. Boldog vagyok abban a bizonyosságban, hogy a mennybe jutunk, ha végig hűségesek maradunk, és hogy a boldogság részesei leszünk, quoniam bonus7 mert az Isten jó és határtalan az irgalma. Ez a meggyőződés megérteti velem, hogy csak azon van az örökkévalóság eltörölhetetlen pecsétje, és csak annak van el nem múló értéke, ami Isten nyomát magán viseli. Ezért a remény nem választ el a földi dolgoktól, hanem új, keresztény módon vezet el hozzájuk úgy, hogy arra törekszem, hogy mindenütt fölfedezzem az elesett természet Istenhez való kapcsolódását, a teremtő és megváltó Istenhez.

Reménykedjünk – miben?

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk megazzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésreméltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. A mi célunk az isteni Szeretet, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer végetér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a hírnév nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum8, Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké.

Győzzétek le a restséget, ha az szívetekbe be akar lopakodni, és ne gondoljátok, hogy az imádság várhat. Benne jutunk el a kegyelem forrásához, ezt nem lehet másnapra halasztani. Most van itt az ideje! Isten egész nap szeretettel néz bennünket, ő az, aki az ima bensőséges találkozásában vezet bennünket: és – ismétlem – neked is, nekem is rá kell bíznunk magunkat, mint a testvérünkre, barátunkra, édesapánkra. Mondd Neki – én is ezt teszem most – hogy Ő végtelenül fölséges, teljességgel jó és irgalmas. És így folytasd: ezért akarlak Téged egészen szeretni, akkor is, ha faragatlan fickó vagyok, és, ha szegény kezem kérges és a földi út porától piszkos.

Talán először alig vesszük észre, de haladunk előre: határozott és biztos lépésekkel, összhangban Istennel, és azzal a biztos meggyőződéssel, hogy az Úr oldalán még a fájdalom, az önmegtagadás, és a szenvedés is édes. Milyen erősnek érzi magát Isten gyermeke, ha ennyire közel érzi magát apjához! Ezért vagyok biztonságban nálad, Uram és Atyám; bármi is történjék velem, mert Te vagy a sziklám és erődöm20.