Pontlista

Olyan okokból, amelyek nem tartoznak ide, – az oltárszekrényből ránk tekintő Jézus jól ismeri őket – életem folyamán az istengyermekség különösen mély tudatára jutottam. Megízleltem azt az örömöt, hogy Atyám szívébe rejtőzhettem, hogy onnan – szeretete és az én megalázódásom alapján – néhány dolgot kiigazítsak, megtisztuljak, szolgáljak az Úrnak, minden embert megértsek, és megbocsássak nekik. Ezért most szeretném hangsúlyozni annak szükségességét, hogy újuljunk meg bensőnkben: szükséges, hogy mi, ti és én fölrázzuk magunkat a gyöngeség álmos nehézkességéből, amely olyan könnyen elfog, és fölismerjük újra mélyebben és közvetlenebbül, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Jézus példája, amint bejárta a Szentföldet, segíthet nekünk, hogy az istengyermekség valóságos volta egészen áthasson. A mai vasárnap olvasmánya ezt mondja: Ha az emberek tanúságát elfogadjuk, Isten tanúsága nagyobb5 – olvassuk Szent János levelében. És miben áll Isten tanúsága? Ismét Szent János válaszol: Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya: hogy Isten fiainak hívnak, és azok is vagyunk! (…) Szeretteim, most Isten fiai vagyunk6.

Az évek folyamán igyekeztem lankadatlanul erre az örvendetes valóságra támaszkodni. Imádságom mindig ugyanaz maradt, csak a hangneme változott a körülmények függvényében. Mindig azt mondtam az Úrnak: Uram, Te állítottál ide engem. Te bíztad rám különböző feladataimat, én pedig bízom benned. Tudom, hogy Atyám vagy, és mindig láttam, hogy a gyerekek teljesen megbíznak apjukban. Papi tapasztalatom megerősített abban, hogy ez az Isten kezére való ráhagyatkozás a lélekben erős, mély és derűs jámborságot alakít ki. Ez késztet arra, hogy mindazt, amit teszünk, tiszta szándékkal tegyük.

Jézus Krisztus példája

Quasi modo geniti infantes... gyermekek módjára. Nagy örömmel igyekeztem, hogy ezt a gondolkodásmódot Isten gyermekeiről mindenütt elterjesszem. Ennek a gondolkodásmódnak a fényében különösen üdítően hatnak azok a szavak, amelyeket a mai szentmise liturgikus szövegeiben találunk: Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot7, eltávolítja az akadályokat, győzelemre segít a lélek és az emberi társadalom békéjéért vívott nagy küzdelemben.

Bölcsességünk és erőnk éppen abban rejlik, hogy tudjuk, kicsik vagyunk, Isten szemében semmik. Viszont ugyanakkor ő sarkall bennünket, hogy rendíthetetlen bizalommal tevékenykedjünk, és hirdessük Jézus Krisztust, az Ő egyszülött Fiát; tévedéseink és nyomorúságaink ellenére, mindig föltételezve, hogy nem szűnik meg a küzdelem ezek legyőzésére.

Tudjátok, hogy gyakran ismétlem a Szentírás tanácsát: discite benefacere8, tanuljatok meg jót tenni, mert bizony meg kell tanulni és tanítani, hogy hogyan lehet jót tenni. Saját magunknál kell kezdeni, azzal, hogy mindent latba vetünk annak a kiderítésére, mi az a jó, amelyre magunknak, barátainknak, minden embernek érdemes törekednie. Nincs jobb módja Isten nagyságát szemlélni, mint hogy megtanuljunk szolgálni annak a kimondhatatlanul egyszerű felismerésnek az alapján, hogy ő a mi Atyánk és mi az ő gyermekei vagyunk.

Jámborság, gyermeki viszony

A jámborság, amely istengyermekségünkből szármázik, a lélekbe nagyon mélyen beleágyazott magatartás, amely az embert egész létében átjárja. Jelen van minden gondolatunkban, minden vágyunkban és minden érzelmi megmozdulásunkban. Bizonyosan megfigyeltétek azt, hogy egy családban a gyermekek anélkül, hogy tudnának róla, utánozzák szüleiket, és átveszik mozdulataikat, szokásaikat, magatartási formáikat.

Ehhez hasonló történik Isten jó gyermekeinek magatartásában is. Elérkeznek egy csodálatos istenivé váláshoz, anélkül, hogy tudnák, hogyan, milyen úton. Ez segít, hogy az eseményeket a hit természetfeletti távlatából ítéljük meg. Szeretünk minden embert, mint ahogyan mennyei Atyánk szereti őket, és ami a legfontosabb, lelkünkben új lendületet kap a napi fáradozás, hogy Isten közelébe jussunk. Szeretném újra nyomatékkal elmondani, hogy nem számítanak a mi nyomorúságaink, mert Isten szerető karjába vetjük magunkat, és ő pedig magához ölel.

Talán föltűnt már nektek, milyen nagy a különbség a között, ha egy kisgyermek esik el és vagy mikor egy felnőtt. A kisgyermeknek az elesés nem sokat számít, hiszen olyan sokszor esik el. Ha szeretne sírva fakadni, azt mondja neki az apja: a férfiak nem sírnak. A kisfiú utána már azt akarja, hogy apja meg legyen vele elégedve, és ettől minden rendbe jön.

De mi történik, ha egy felnőtt férfi veszíti el egyensúlyát, és egyszer csak ott hever a földön. Ha nem éreznének vele együtt, mulatságosnak találnák, talán nevetnének is rajta. Ráadásul egy felnőtt esése bizonyos helyzetben súlyos következményekkel járhat, és idősebb embereknél gyógyíthatatlan csonttörést is okozhat. Az a jó nekünk, ha benső életünkben quasi modo geniti, olyanok vagyunk, minta kisgyermekek, akik azt hinnénk, gumiból vannak; nevetve esnek el, és rögtön felállnak és folytatják a futkározást, és ezen kívül – amikor szükség van rá – a szülők vigasztalják őket.

Próbáljunk meg olyanok lenni, mint ők, akkor a csapások és balsikerek, amelyek egyébként elkerülhetetlenek, nem keserítenek el minket soha. Fájdalommal, de csüggedés nélkül vesszük tudomásul, sőt mosolyogni fogunk; mert az ilyen mosoly olyan, mint a tiszta víz, abból az örömből fakad, hogy tudjuk, a megfoghatatlanul nagy, bölcs, irgalmas Isten, a mi Atyánk gyermekei vagyunk. Az Úr szolgálatában eltöltött éveim alatt megtanultam, hogy olyan legyek, mint Isten kisfia. És titeket is arra kérlek: legyetek quasi modo geniti infantes, kisgyermekek, akik vágyakoznak Isten szavára, Isten kenyerére, Isten táplálékára, Isten erejére; hogy azután érett keresztényekként viselkedjünk.

Legyetek igazi gyermekek! És minél inkább, annál jobb. Ezt mondja nektek ennek a papnak tapasztalata, akinek sokszor kellet felkelnie élete harminchat éve során, – milyen hosszúnak és milyen rövidnek tűnnek nekem! – míg igyekezett Isten akaratának egészen pontosan megadott megbízását megvalósítani. Egy dolog mindig segített ebben: gyermek maradok, és mindig mennyei Édesanyám ölébe és Uram, Jézus Krisztus Szívébe menekülök.

A nagy bukások, melyek a lélekben hatalmas pusztítást, bizonyos esetekben csaknem gyógyíthatatlan károkat okoznak, mindig gőgből erednek, abból, hogy az illetők fölnőttnek és önállónak tartják magukat. Lelkileg képtelenek arra, hogy segítséget kérjenek attól, aki segíteni tud, nemcsak Istentől, de barátoktól vagy papoktól sem. Az ilyen szegény lélek magára hagyatottan végképp elveszti tájékozódását, és rossz útra téved.

Könyörögjünk az Úrhoz – már most rögtön – hogy soha se engedje meg, hogy telítettnek érezzük magunkat. Növelje bennünk a vágyat segítsége, szavai, vígaszalása, ereje iránt: rationabile, sine dolo lac concupiscite: növeljétek magatokban az éhséget, a vágyat, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek. Győződjetek meg arról, hogy ez a legjobb módja gőg legyőzésének. Ne kételkedjetek benne, hogy ez az egyetlen eszköze annak, hogy cselekvésünk jó, nagyszerű és Istenhez méltó legyen. Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába14.

Ismét eszembe jutnak ifjúságom emlékei. Milyen pompás tanúságot tettek ezek a férfiak hitükről! Mintha még mindig hallanám a liturgikus éneket, beszívnám a tömjénfüst illatát. Ezer és ezer férfit látok, mindegyikük nagy gyertyával – mely mintegy nyomorúságuk jelképe – de szívükben mind gyermekek, akik alig merik felemelni szemüket apjuk arca felé. Tudd meg és lásd, milyen gonosz és keserves, hogy elhagytad az Urat, a te Istenedet15. Újítsuk meg szilárd elhatározásunkat, hogy sohasem fordulunk el az Úrtól földi remények miatt. Tegyük égőbbé magunkban az Istenre való szomjúságot, miközben konkrét jó elhatározásokat fogadunk meg, mint gyermekei, akik látják saját ínségüket így keresgélnek és kiáltanak szakadatlanul Atyjuk felé.

De vissza akarok térni arra, amit előbb említettem: meg kell tanulnunk olyannak lenni, mint egy gyermek; meg kell tanulnunk Isten gyermekének lenni. Ugyanakkor ezt a gondolkodásmódot, amely emberi gyöngeségünkben átalakít bennünket fortes in fide16, a hitben erőssé, termékenyen alkotóvá, és utunkban biztossá átadjuk embertársainknak is. Így ha a legvisszataszítóbb hibába is estünk, habozás nélkül újra fölkelünk, és visszatalálunk az istengyermekség útjára, amely Istennek, Atyánknak kitárt karjába vezet.

Ki az közületek, aki ne emlékezne édesapja karjaira? Bizonyosan nem voltak olyan gyöngédek és együtt érzők, mint édesanyánk karjai; de erősek voltak, képesek arra, hogy heves érzelemmel, védőn átöleljenek. Köszönöm, Uram, hatalmas karodat, köszönöm erős kezedet. Köszönöm szíved szilárdságát és kedvességét. Majdnem megköszöntem hibáimat is, de te nem akarod őket. És mégis megérted őket, mentséget találsz rájuk, megbocsátod őket.

Ez az a bölcsesség, melyet kapcsolatunkban az Úr vár tőlünk. Valódi matematika: felismerjük, hogy nullák vagyunk a tizedesvesszőtől balra... De a mi Atyánk mindegyikünket olyannak szeret, amilyenek vagyunk. Amilyenek vagyunk! Én csak egy szegény ember vagyok, de szeretlek titeket, amilyenek vagytok. Képzeljétek el, milyen lesz Isten szeretete! De ez a szeretet azt is akarja, hogy harcoljunk, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy életünk jól alakított lelkiismeretünk útján haladjon.