Pontlista

Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad11 – tanítja Szent Péter. A történelem minden korszakában, egy ember minden helyzetében az alázatosság az egyetlen lehetséges út ahhoz, hogy isteni életet éljünk. Talán azért, mert Isten örömét leli a mi lealacsonyodásunkban? Nem. Mert mit nyújthatna ez neki, a világ Teremtőjének, aki mindent birtokol és mindent irányít? Isten csakis azért kívánja, hogy alázatosak legyünk, hogy üresítsük ki magunkat, hogy így betölthessen bennünket; azt akarja, hogy ne támasszunk akadályokat, hanem – egyszerűen mondva – szegény szívünkben több teret hagyjunk az ő kegyelmének. Mert Isten, aki szeretné, hogy alázatosak legyünk, ugyanaz az Isten, aki átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ő dicsőséges testéhez, azzal az erővel, amellyel hatalma alá vethet mindent12. Az Úr birtokba vesz minket és megistenít bennünket, ez a jó megistenülés.

Ellenségünk: a gőg

De mi akadályozza meg az alázatosságot, a jó megistenülést? A gőg. Az a főbűn, amely rossz megistenülésre csábít. Félrevezet minket, még ha csak kis dolgokban engedünk is a rábeszélésnek, amellyel az ördög ősszüleinknél sikert ért el: szemetek felnyílik, olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat13. A Szentírásban is szerepel, hogy gőgössé lesz, aki elhagyja az Urat14. Ha ez a bűn egyszer gyökeret ver, az élet minden területére kiterjed, s végül átalakul azzá, amit Szent János superbia vitae15-nek, az élet kevélységének nevez.

Gőg, büszkeség, ugyan mire? A Szentírás megbélyegzi ezt a magatartást, nevetségesnek és egyben tragikusnak mutatja be. Mire vagy büszke te, aki por és hamu vagy? Már életedben kiköpöd a bensődet. Jön egy betegség, az orvos nevet, s aki ma király, az holnap halott16.