Pontlista

Valahányszor vágyat érzünk a szívünkben, hogy jobbá váljunk és az Urat nagylelkűbben szolgáljuk, és mikor keresztény életünk számára útmutatót, vezércsillagot keresünk, a Szentlélek emlékeztet bennünket az evangélium szavaira, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni1. Az ima az alapja minden tettünknek, amely Isten felé irányul: az imával mindenhatóak vagyunk, és ima nélkül semmit sem érünk el.

Szeretném, ha ma, ebben az elmélkedésben egyszer s mindenkorra meggyőződnénk annak a szükségességéről, hogy szemlélődő lelkekké váljunk: akár az utcán, akár munkahelyen vagyunk, az Istennel való beszélgetésnek folyamatosnak kell lennie, és sohasem szakadhat meg a nap folyamán. Ez az egyetlen útja annak, hogy a Mester lépéseit hűen követhessük.

Az ima párbeszéd

Már az ima útján járunk. Hogyan menjünk tovább? Nem vettétek észre, hogy sok férfi és nő azt a benyomást kelti, mintha önmagukkal beszélnének, és szívesen is hallgatnák önmagukat? Csak szavak és szavak önmagukkal beszélgetve, fáradhatatlan körökben problémák körül, amelyek gondot okoznak nekik, de közben nincs hely megoldások számára: azt kell gondolnunk, hogy az ilyen emberek egyetlen mozgatója az a beteges élvezet, hogy önmagukat sajnáltassák vagy csodáltassák, semmi egyéb.

Ha valóban teljes nyíltsággal csupán könnyíteni akarunk szívünkön, tanácsot kérünk olyan emberektől, akik szeretnek és megértenek minket. Beszélünk az apánkkal, anyánkkal, feleségünkkel, férjünkkel, testvérünkkel, barátunkkal. Ez már párbeszéd, még ha gyakran nem is annyira hallani szeretnénk valamit, mint elmondani, ami foglalkoztat, kiönteni a szívünket. Kezdjünk el Istennel is így beszélgetni, abban a biztos tudatban, hogy hall bennünket, és válaszol nekünk. A szavaira figyelni fogunk, és megnyílunk neki alázatos, bizalommal teli társalgásban, amelyben szó lesz mindenről, ami elménket és szívünket foglalkoztatja: örömteli és szomorú élményekről, reményekről és csalódásokról, sikerekről és kudarcokról, még jelentéktelen mindennapi élményeinkről is. Mert időközben észrevesszük, hogy mennyei Atyánkat minden érdekli, ami ránk vonatkozik.

Egyesek számára ismerősnek, mások számára újnak tűnik, de mindenkinek fáradságos út ez. Mégis, amíg élek, folyton prédikálom, hogy föltétlenül szükséges imádkozó embernek lennünk: mindig, minden alkalommal és a legkülönbözőbb körülmények között is, mert Isten sosem hagy el minket. Nem keresztény magatartás, ha végső menedékként jut eszünkbe Isten barátságára gondolni. Vagy talán normális az, hogy azokról az emberekről, akiket szeretünk, figyelmen kívül hagyjuk és elfelejtjük? Nem, természetesen nem, ők állandóan jelen vannak és szavaink, kívánságaink, gondolataink nekik szólnak. Ugyanilyennek kellene lennie Istennel való kapcsolatunknak.

Ha Istent így keressük, akkor egész napunk egyetlen beszélgetéssé alakul át, amely bensőséges és bizalommal teli. Nagyon gyakran mondtam és írtam, de most még egyszer megismétlem: az Úr saját példájával adta tudtunkra, mi az egyedüli helyes mód a Vele való kapcsolatban: a folytonos ima, reggeltől estig és estétől reggelig. Ha mindent könnyen elvégzünk: „Köszönöm Istenem!” Ha jön egy nehéz pillanat: „Uram, ne hagyj el!” És ez az Isten, aki szelíd és alázatos szívű21, nem fogja kérésünket elutasítani, nem lesz közömbös irántunk, hiszen azt mondja: Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek22 .

Tehát fáradozzunk azon, hogy a természetfölötti szemléletet sose veszítsük el, és Istent minden eseményben észrevegyük, az örömteli és fájdalmas helyzetekben, ha vigaszt kapunk… vagy ha esetleg egy szeretett ember halála miatt vigasztalanok vagyunk. Első dolgunk mindig a beszélgetés Istennel, Atyánkkal. Őt keressük lelkünk középpontjában. Ne hagyd el ezt, mint jelentéktelen apróságot. Ellenkezőleg, ez a soha nem terméketlen benső élet világos jele, igazi szeretetben kibontakozó párbeszédé. Ha ebben élünk, attól a lelki egyensúly nem szenved kárt, hiszen egy keresztény számára ennek olyan magától értetődőnek kell lennie, mint a szív dobbanása.

Mint még valaki az Evangéliumból

Harmincéves papságom alatt minduntalan az ima szükségességét hangsúlyoztam, és rámutattam arra, hogy az egész életet át lehet alakítani folyamatos beszélgetéssé Istennel. Olykor kérdezték tőlem: valóban lehet mindig így élni? Igen, lehetséges. Az Úrral való egyesülés nem választ el bennünket a világtól, nem tesz a világtól elidegenedett lényekké, akik eltávolodtak a dolgok folyásától.

Isten megteremtett, megváltott és annyira szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta oda értünk25. Nap mint nap vár ránk, mint a példabeszédben az apa a tékozló fiúra26. Hogyne kívánná, hogy mi is szeretettel találkozzunk vele? Inkább az lenne el nem várható, ha nem beszélnénk Istennel, elfordulnánk Tőle, elfelejtenénk Őt, és elmerülnénk olyan tevékenységekbe, amelyek elzárnak bennünket a kegyelem soha meg nem szűnő ösztönzéseitől.

Élő ima

„[…] fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.”34 Bejárom nemcsak a várost, hanem az egész világot, egyik végétől a másikig, végigjárok minden nemzetet és népet, széles utakon és szűk ösvényeken, hogy megtaláljam a lelkem békéjét. És meg is találom a mindennapok elfoglaltságaiban, amelyek nem akadályok, hanem éppen hogy utat és okot kínálnak arra, hogy egyre jobban szeressem Istent, és egyre szorosabban egyesüljek vele.

Amikor a csüggedés, a viszontagságok, a küzdelmek, a megpróbáltatások, egy újabb sötét lelki éjszaka heves kísértéseivel szembesülünk, a zsoltáros e szavakat ülteti el gondolatainkba és adja az ajkunkra: „minden szükségben közel vagyok hozzá”35. Mi az én keresztem, Jézus, a Te keresztedhez képest? Mik az én karcolásaim a Te sebeidhez képest? Mit számít ez a kevés gond, amelyet a vállamra raktál, a Te mérhetetlen, tiszta és végtelen szeretetedhez képest? A szíveteket – és az enyémet – eltölti a szent vágy, és megvalljuk az Úrnak – tetteinkkel –, hogy belebetegedtünk a szerelembe36.

A lelkünk szomjazni kezd Istenre, vágyunk rá, hogy megértsük a könnyeit, lássuk a mosolyát, az arcát… Úgy gondolom, hogy a legjobban a Szentírás szavait ismételve tudjuk ezt kifejezni: „amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!”37 A lélek Istenbe merülve, istenivé válva él tovább: a keresztény ember szomjas vándor lett, aki a forrás vizével próbálja csillapítani szomját.38