Pontlista

Máté evangéliumának huszonötödik fejezetében ezt olvassuk: Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény elé. Öt közülük ostoba volt, öt pedig okos (Mt 25, 1-2). Az evangélium beszámol arról, hogy az okosok kihasználták az időt. Előrelátóan magukkal hozták a szükséges olajat, és készen várják a hívást, hogy itt az idő. Itt a vőlegény, gyertek ki elébe! (Mt 25, 6) Akkor meggyújtják lámpájukat, és örömmel sietnek eléje.

El fog jönni az a nap, amely nekünk az utolsó lesz. Nem félünk tőle, mert Isten kegyelmébe vetett szilárd bizalommal mostantól fogva készen állunk, hogy égő lámpákkal menjünk az Úr elé, készen az odaadásra, erős lélekkel, kis dolgokban megnyilvánuló szeretettel. Hiszen a mennyei nagy ünnep vár. Mi vagyunk, szeretett testvéreim, a vendégek az Ige menyegzőjén, mi, akik az Egyházban a hit birtokában vagyunk, a Szentírással tápláljuk magunkat, és ujjongva örülünk annak, hogy Isten kapcsolatban van az Egyházzal. Kérlek titeket, vegyétek fontolóra, lakodalmi ruhában jöttetek-e erre a menyegzőre, vizsgáljátok teljes komolysággal gondolataitokat és törekvéseiteket (Nagy Szt. Gergely, Homiliae in Evangelia, 38, 11 (PL 76, 1289)). Biztosítalak titeket, – és magamnak is ezt mondom – hogy ezt a lakodalmas ruhát abból az istenszeretetből szövik, amelyet a legjelentéktelenebb feladatokban is életünkké tettünk. Mert az apróságokat, a látszatra semmitmondó mozdulatot is észrevenni a szeretők szokása.

Vegyük föl újra a példabeszéd fonalát. Mit tesznek a balga szüzek? Miután hallották a kiáltást, fölkészülnek a vőlegény fogadására; elmennek olajat venni. De ez az elhatározásuk nagyon későn támadt: mialatt úton voltak, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk!! (Mt 25, 10-11). Nem mintha egészen tétlenek lettek volna, valamit megpróbáltak... És mégis megkapták a kemény választ: nem ismerlek benneteket (Mt 25, 12). Nem tudtak, vagy nem akartak a szükséges buzgósággal fölkészülni, elmulasztottak előre gondoskodni róla, nem vettek idejében olajat. Hiányzott belőlük az odaadás, hogy megtegyék azt a keveset, amit rájuk bíztak. Sok idejük volt, de nem használták ki.

Vizsgáljuk meg bátran életünket. Miért nincs néhány percünk, ami még ahhoz kellene, hogy munkánkat, megszentelődésünk eszközét szeretettel befejezzük? Miért hanyagoljuk el kötelességeinket a családban? Miért imádkozunk, vagy hallgatunk misét olyan sietősen? Miért hiányzik belőlünk a nyugalom és türelem, amikor állapotbeli kötelességeinkről van szó, és miért időzünk oly sokat bogaras ötleteinknél? Azt mondhatnátok, ezek csekélységek. Igen, valóban, de ezek a csekélységek alkotják az olajat, a mi olajunkat, ami táplálja a lángot, és amitől kigyullad a fény.

Törekedjünk nagyobb alázatra! Mert csak olyan hit nyitja meg szemünket a dolgok természetfölötti látására, ami alázatos. Itt a földön csak két lehetőség van – minden egyéb alternatíva nélkül, vagy természetfölötti, vagy állati módon élünk. Számunkra csak az elsőnek szabad léteznie, az Istenre irányuló életnek. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved?23 Mindaz, amit a föld hordoz, mindaz, amit értelem és akarat el akar érni – mit használ az embernek? Mit ér mind, ha minden elmúlik, minden elsüllyed, ha minden földi kincs csak látszat? Mit használ mindez, ha elkezdődik az öröklét, örökre – örökre – örökre?

Ez a kis szó – örökre – tette naggyá Avilai Terézt. Kislány volt még csak, mikor a várfallal körülvett várost a Puerta del Adaján keresztül elhagyta kisöccsével, Rodrigóval; a pogányokhoz akart menni, és Krisztusért vértanúságot szenvedni; ha kisöccse elfáradt az úttól, azt súgta a fülébe: – Mindörökké, mindörökké, mindörökké24.

Az emberek hazudnak, ha földi dolgokról mondják, hogy örökre. Csak Isten színe előtt igazság az örökre, lényegi igazság, és úgy kell élned, olyan hittel, hogy ha az örökkévalóságra gondolsz, a valóban örökre létezőre, akkor már itt is érezd a mennyország előízét.

És még egyszer mondom nektek: ezer módja van az imádságnak. Isten gyermekeinek nincs szükségük pedánsan kigondolt módszerekre, hogy Atyjukhoz fordulhassanak. A szeretet találékony, tele van ötletekkel. Ha szeretünk, megtaláljuk teljesen egyéni utunkat az Úrral való állandó párbeszédhez.

Adja az Úr, hogy mindaz, amiről ma elmélkedtünk, ne vonuljon el nyári záporként a lelkünk felett, mint pár esőcsepp, aztán napsütés és szárazság újra. Az Istentől jövő víznek fel kell duzzadnia, el kell érnie a gyökereket, hogy megteremje sok erény gyümölcsét. Életünk évei így az Atya jelenlétében folynak majd, nap mint nap, munkában, imában. Ha lanyhulunk, forduljunk az Istenanya szeretetéhez, az ima tanítómesternőjéhez, és járuljunk Szent Józsefhez, atyánkhoz és urunkhoz, akit mindannyian oly nagyon tisztelünk. Hiszen ő állt a legbensőségesebb kapcsolatban Máriával, és Mária után ő volt a legközelebb isteni Fiához. Ők elviszik Jézus elé gyengeségeinket, és ő erősséggé alakítja át őket.

„Jóra fordítom sorsotokat, és összegyűjtelek titeket minden nép közül és minden helyről, ahová szétszórtalak benneteket.”7 Az ima segítségével megszabadulunk a szolgaságból. Szabadnak tudjuk magunkat, a lélek a szerető egyesülés himnuszával felemelkedik Istenhez, és nem akar többé elválni tőle. Egészen új módon jár az életben, isteni, természetfölötti, csodálatos módon. Oly sok XVI. századbeli spanyol író példáját követve talán mi is ízlelgethetjük ezeket a szavakat: azért élek, mert már nem én élek, hanem Krisztus él bennem!8

Örömmel elfogadjuk, hogy sok évig kell munkálkodnunk ezen a világon, mert Jézusnak kevés barátja van itt lent. Nem húzzuk ki magunkat az alól a kötelezettség alól, hogy az életünk Isten és az Egyház szolgálatáról szóljon, és minden erőnkkel erre törekedjünk. Mindezt szabadon tesszük: „in libertatem gloriæ filiorum Dei”9, „qua libertate Christus nos liberavit”10, Isten fiainak szabadságával, amelyet Krisztus szerzett meg nekünk kereszthalála árán.

„Amint a szarvas kívánkozik a forrás vizéhez”30, úgy siettünk mi is ide szomjazva, kiszáradt torokkal. Inni akarunk az élő víz forrásából, és egész nap a legtermészetesebb módon időzünk ennél az örök életre fakadó tiszta és bőséges vízforrásnál31. A szavak feleslegesek, mert a nyelvet cserben hagyja kifejezőereje; az értelem elcsendesedik. Itt nem gondolkodunk, hanem szemlélődünk. A lélek pedig ismét dalra fakad, új ének hangzik fel benne, mivel érzi és tudja, hogy Isten szünet nélkül szeretettel nézi őt.

Nem rendkívüli helyzetekre gondolok, hanem sokkal inkább olyanokra, amelyek mindennapos élmények (lehetnek) a lelkünk életében: a szeretet bolondságára, amely természetes módon és feltűnés nélkül megtanít szenvedni és élni, mert Isten megajándékoz minket a bölcsességgel. Micsoda nyugalom és béke tölti el a lelket, amely az életre vezető keskeny úton32 halad!

Aszkézis ez? Vagy misztika? Nem foglalkozom vele. Mit számít, hogy aszkézis-e vagy misztika? Isten ajándéka. Ha törekszel az elmélkedő imádságra, az Úr nem tagadja meg tőled a segítségét. Hit és hitből fakadó tettek: tettek, mert az Úr napról napra többet vár, amint azt a kezdetektől fogva megtapasztaltad, és amint annak idején én is mondtam neked. Mindez már szemlélődés és egyesülés Istennel. Ilyennek kell lennie sok keresztény életének: mindenki halad a saját lelki útján – végtelen ilyen út van – a világ dolgai közepette, még akkor is, ha nincs ennek tudatában.

Ez az imádság és magatartás nem térít el mindennapi elfoglaltságainktól, hanem nemes emberi buzgalmunk mellett az Úrhoz vezet. A teremtmény, aki minden tennivalóját felemeli Istenhez, istenivé teszi a világot. Oly sokszor meséltem el példaként Midász király történetét, aki arannyá változtatott mindent, amihez csak hozzáért. Személyes hibáink ellenére mi is a természetfeletti érdemek aranyává változtathatunk mindent, amivel csak dolgunk van.