Pontlista

És most hadd szóljak egy másik felejthetetlen esetről; bár ez is régen történt, amikor a valenciai katedrálisba mentem imádkozni, és elhaladtam a Tiszteletreméltó Juan Ridaura sírja előtt. Valaki azt mondta, hogy ez a pap, még hajlott korában is arra a kérdésre, hogy: Hány éves? – így válaszolt, mély meggyőződéssel, a maga valenciai tájszólásában: Poquets – azaz, alig néhány, ami Isten szolgálatára jutott, az: mindössze ennyi. Aligha tévedek, ha azt mondom: bizonyára köztetek is sokan vannak, akiknek egyik kezük is elég lenne, hogy összeszámlálják azokat az éveket, amikor állandóan arra gondoltak, hogy a világ forgatagában, saját környezetükben és hivatásbeli munkájukban Urukat szolgálják, szorosan hozzákapcsolódva kövessék őt. De ez nem is olyan fontos; csak az a fontos, ami szinte beleégett lelkünkbe: az életszentségre való fölszólítás, amelyet Jézus minden emberhez intéz. Azt kívánja mindegyikünktől, hogy törődjünk lelkünk életével, és naponkénti gyakorlással mélyítsük el magunkban a keresztény erényeket. Az Úr mindnyájunkat kötelez arra, hogy gondozzuk benső életünket; hassák át napi törekvéseinket a krisztusi erények, éspedig nem „csak úgy általában”, még csak nem is „átlagon fölül” vagy akár „kiválóan”. Nem: a szó szoros értelmében a hősiesség csúcsára kell törekednünk.

Ez vitathatatlanul nagyratörő cél és meredek út. De ne felejtsétek el, hogy senki sem születik szentnek. A szent szentté válik. Azzá lesz az isteni kegyelem és az ember együttes működése hatására. Az első századok egyik keresztény szerzője így ír az Istennel való egyesülésről: Minden, ami fejlődik, kicsinyként kezdi. Táplálékot vesz magához és ettől állandóan nő, és nagy lesz (Remete Szent Márk: De lege spirituali, 172 (PG 65, 926). Így van, ezért, ha következetes keresztény életet akarsz élni – és én tudom, hogy ezt akarod, akkor is, ha a győzelem és szegény testünk folytonos terelése afelé, ami magasabb, gyakran nagyon nehezedre esik –, a legnagyobb gonddal kell ügyelned a legkisebb dolgokra is, mert az életszentség, amelyet az Úr tőled vár el, csak úgy érhető el, hogy komolyan veszed a munkát és a hétköznapi, többnyire nem látványos kötelességeket Isten iránti szeretetből.

Nem akarom titkolni előttetek, hogy szenvedek, mikor korholnom kell, vagy olyan döntést hoznom, ami fájdalmat okoz. Nem vagyok szentimentális, de fáj nekem előtte, alatta és utána is. Az a gondolat vígasztal, hogy csak az állatok nem sírnak, mi viszont, emberek, Isten gyermekei, tudunk sírni. Tisztában vagyok tehát vele, hogy ti is szenvedni fogtok néha, ha a kötelességeteket hűségesen akarjátok teljesíteni. Valószínűleg kényelmesebb elkerülni mindig és mindenben a fájdalmasat azzal az ürüggyel, hogy nem akarjuk megszomorítani embertársunkat. Ez azonban tévút, amit azért választunk, mert félünk attól, hogy szenvedést okozunk magunknak, mert az, hogy meg kell feddni valakit, általában nem kellemes dolog. De gondoljatok arra, gyermekeim, hogy a pokol tele van csukott szájakkal.

Egyesek közületek orvosok. Bocsássátok meg nekem, hogy megint az orvostudomány köréből veszek egy hasonlatot; lehet, hogy nem egészen megfelelő, de aszkétikus meggondolásként jól alkalmazható. Aki a sebet be akarja gyógyítani, az először alaposan kitisztítja, még a környékét is. Persze tudja az orvos, hogy fáj, de azt is tudja, hogy sokkal rosszabb lesz, ha most nem teszi meg. Így aztán fertőtleníti a sebet. Fáj, ég, de így akadályozza meg a nagyobb bajt.

Ha viszont már a testi egészség is megkívánja az ilyen eljárást még kisebb horzsolásoknál is, mennyivel inkább szükség van rá, mikor a lélekről, az ember életének valódi központjáról van szó. Mennyire alaposan kell akkor tisztogatni, eltávolítani, fertőtleníteni, szenvedni! Az okosság parancsolja ezt, és ha valaki fél ettől a kötelességtől, és nem tesz neki eleget, az nem csupán hanyagság, hanem az igazságosság és erősség elleni vétek is.

Legyetek meggyőződve arról, hogy egy kereszténynek, aki azt akarja tenni, ami Isten és ember előtt helyes, – annak – legalábbis csírájában – minden erényre szüksége van. Igen, de a saját gyöngeségem, Atya? – kérdezhetitek. Én pedig ezt felelem: beteg orvos nem tud gyógyítani? Nem tudja fölírni a megfelelő gyógyszert akkor is, ha krónikus betegsége van? Persze hogy tudja, elég, ha megvan a hozzá szükséges tudása, és ugyanolyan odaadással gyógyít, mint amilyennel a saját betegségét kezeli.