Pontlista

A személyes benső életben, a külső cselekvésben, a másokkal való kapcsolatban, munkánk közben mindannyiunknak arra kell törekednünk, hogy állandóan Isten jelenlétében maradjunk, és beszélgessünk vele, kívülről nem érzékelhető párbeszédben. Ez a kapcsolat ugyanis nem hallható szavakban folyik, de érzékelhetővé válik abban, ahogyan végezzük feladatainkat, akár nagyok, akár kicsinyek: kitartóan, szeretetteljesen, lelkiismeretesen. Ha nem volnánk ebben szívósan kitartók, az annak lenne a jele, hogy nem élünk következetesen Isten gyermekeként, és eljátsszuk az alkalmat, hogy hogy teljesen érett férfiak legyünk, betöltve az alter Christus mértékét (Ef 4, 13).

A spanyol polgárháborúban nagyon sokat kellett utaznom, hogy a fronton küzdő sok fiatalembernek papi segítséget nyújtsak. Egyszer Teruel közelében, a lövészárokban hallottam a töredékét egy párbeszédnek, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Egy fiatal katona mondta társáról, aki úgy látszik, kissé határozatlan és csüggedésre hajlamos volt: ez se igazi! Szomorú volna, ha rólunk is elmondhatnák, hogy ingatagok vagyunk: tehát olyan emberek, akik azt állítjuk, hogy hiteles keresztények akarunk lenni, és valóban az életszentségre akarunk törekedni, de nem tesszük meg, ami tőlünk telik, mert elutasítjuk az ehhez szükséges eszközöket, nem fordulunk mindegyre gyermeki szeretettel Istenhez, miközben feladatokat teljesítünk. Ha így volna velünk, mi sem lennénk igazi keresztények.

Lukács beszéli el nekünk evangéliumának hetedik fejezetében a következőket: Egy farizeus megkérte Őt, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába, és asztalhoz telepedett (Lk 7, 36). Odamegy egy asszony, akit az egész városban bűnös nőnek ismertek, és közeledik Jézushoz. Meg akarja mosni Jézus lábát – aki az akkori szokás szerint fekve étkezik. A gesztus megragadó, mert az asszony könnyei a víz, és haja a törülköző. Értékes alabástrom edényből balzsammal keni meg a Mester lábát, és csókolgatja.

A farizeus rosszra gondol. Nem fér a fejébe, hogy Jézus szíve ennyire telve van könyörületességgel: Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, vagyis hogy bűnös (Lk 7, 39)... Jézus a farizeus gondolataiba lát és így szól hozzá: látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra. Ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot sem adtál, ez meg, mióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett (Lk 7, 44-47).

Most nem tudunk Jézus könyörületes szívének isteni gazdagságánál hosszasabban időzni, mert valami másra akarunk rátérni: Jézus hiányolja az udvariasság és a tapintat jeleit, amelyeket nem kap meg a farizeustól. Krisztus a perfectus Deus, perfectus homo (Athanáziusz Hitvallás, Quicumque), valóságos Isten, a Legszentebb Szentháromság második személye, valóságos ember. Üdvösségünkön munkálkodik, nem természetünk tönkretételén. És megtanuljuk Tőle, hogy nem keresztényhez méltó, ha felebarátunkat, Isten teremtményét, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett (Ter 1, 26), megvetjük.

Emberi erények

Bizonyos laikus gondolkodásmód és néhány jámbornak nevezhető felfogás szerint a keresztény ember nem egészen ember. A laikus felfogás szerint az evangélium követelményei elfojtják a keresztény értékeket, a jámbor pedig az esendő természet miatt veszélyeztetettnek látja a hit tisztaságát. Mindkettő azonos eredményre jut: félreismerik Krisztus megtestesülésének mélységét, és nem veszik figyelembe, hogy az Ige testté lett – emberré lett – és közöttünk lakott (Jn 1, 14).

Tapasztalatom egészen mást mond nekem, mint embernek, mint kereszténynek és mint papnak: bármilyen mélyen süllyedt is a bűnbe egy szív, valahol hamu alatt parázslik benne a jóságnak egy szikrája. És ha egy ilyen szív kapuján négyszemközt és Krisztus szavával kopogtattam, mindig válaszolt rá.

Sok ember van ezen a világon, akinek nincs kapcsolata Istennel, talán mert soha nem volt alkalmuk Isten szavát hallani, vagy már elfelejtették, de emberileg őszinték, lojálisak, együttérzők, tisztességesek. Meg vagyok győződve róla, hogy az ilyen ember közel áll ahhoz, hogy Isten számára megnyíljon, mert a természetes erények a természetfelettiek alapjai.

Igaz, hogy ezek a személyes feltételek magukban nem elégségesek mert senki nem váltható meg Krisztus kegyelme nélkül. De Isten egyengetni fogja annak az útját, aki ezeket a hajlamokat megőrzi és ápolja; ez az ember szentté válhat, mert jó emberként tudott élni.

Bizonyára megfigyeltétek már néha ennek az esetnek nagyjából a fordítottját is: vannak emberek, akik magukat keresztényeknek vallják, meg vannak keresztelve, a szentségekhez járulnak, és becstelenek, hazudozók, megbízhatatlanok, gőgösek. Egy szempillantás alatt elbuknak, röviden felragyognak, és a mélybe zuhannak., mint a hullócsillagok.

Ha mint Isten gyermekei felelősségünket komolyan vesszük, felismerjük, hogy Isten igazán emberinek kíván bennünket. Fejünkkel az eget érintsük, de mindkét lábunkkal szilárdan álljunk a földön. A keresztény életért nem emberi mivoltunk megtagadásával kell fizetnünk, sem azoknak az erényeknek a megtagadásával, amelyek másokban megvannak Krisztus ismerete nélkül is. Nem, minden egyes keresztény élet ára Jézus Krisztus megváltó vére: és megismétlem, Urunk bennünket nagyon emberinek és isteninek akar, azt kívánja, hogy naponta igyekezzünk követni Őt, aki perfectus Deus, perfectus homo – egészen Isten, egészen ember.

A természetesség és egyszerűség két csodálatos erény, mert fogékonnyá teszik az embert Krisztus üzenetének befogadására. Megfordítva: minden, ami mesterkélt és bonyolult, a folytonos önmagunk körül keringés mintegy falat von körénk, amelyen az Úr hangja nem hatol át. Emlékezzetek rá, hogy Krisztus a farizeusok szemére hányja: körmönfont világban élnek, amelyben a mentából, a kaporból és a köményből adott tized számít, nem pedig a törvény legfontosabb követelményei: az igaz élet és a hűség. Megszűrnek mindent, amit isznak, nehogy átcsússzon rajta egy szúnyog, a tevét pedig lenyelik (Vö. Mt 23, 23-24).

Nem. Nem kell, hogy furcsa vagy idegen legyen valami egy jó ember életében, aki saját hibáján kívül nem ismeri Krisztust, sem pedig a keresztény ember életében. Azok a természetes erények, amelyekről ma elmélkedünk, megmutatják, hogy az viselkedik valóban emberi módon, aki igyekszik igazat mondani, aki méltányos, őszinte, erőslelkű, fegyelmezett, nagyvonalú, higgadt, igazságos, dolgos, türelmes akar lenni. Lehet nehéz erre törekedni, de nincs benne semmi különleges. Csak azok csodálkoznak rajta, akiknek a tekintetét elhomályosítja a gyávaság vagy a puhányság.

Másrészről ki mondta azt, hogy különleges vagy feltűnő dolgot kell csinálnunk ahhoz, hogy Krisztusról beszéljünk, és a tanítását terjesszük? Éld a mindennapi életedet, dolgozz ott, ahol a helyed van, és igyekezz teljesíteni állapotbeli kötelességeidet, jól végezni hivatásbeli munkádat, úgy, hogy közben napról napra jobbá válsz. Légy tisztességes, másokkal megértő, magaddal szemben pedig igényes. Légy önmegtagadó és vidám. Ez a te apostolkodásod. Anélkül, hogy tudnád a magyarázatát – hiszen ismered saját nyomorúságodat –, a többiek keresni fogják a társaságodat, és természetes és egyszerű módon a munka után, egy családi összejövetelen, a buszon, séta közben, bárhol beszélgettek arról, ami minden lelket nyugtalanít, még ha néhányan ezt nem is veszik észre. Amikor azonban elkezdik Istent valóban keresni, egyre jobban megértik majd.

Kérd Szűz Máriát, az apostolok királynőjét – Regina Apostolorum –, hogy benned is éljen a magvetés és a halászat vágya, amely Fia Szívében dobog. Biztosítalak róla, hogy ha rálépsz erre az útra, ugyanolyan teli hajót fogsz a partra húzni, mint a galileai halászok, és a parton meglátod majd Krisztust, aki rád vár. Mert a sok hal mind az övé.