Pontlista

A keresztények útja

Mennyire átlátható Krisztus tanítása! Kinyitjuk az Újszövetséget, amint szoktuk, most a Máté evangéliumának tizenegyedik fejezetét: Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű4. Érted? Tőle, Jézustól kell tanulnunk. Ő az egyetlen példakép. Ha botlás és az ösvényről való letévedés nélkül akarsz előre jutni, elég ha ott mész, ahol ő ment, beleilleszted lábadat az ő lábnyomába, az ő alázatos, türelmes szívébe bemerészkedve iszol parancsainak és vonzó szavainak forrásából. Röviden ez ennyi: az legyen a törekvésed, hogy olyan légy, mint Krisztus, másik Krisztus légy testvéreid, az emberek közt.

De hogy senki se képzeljen valami mást, szemügyre veszünk egy másik helyet is Máté Evangéliumából: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét, és kövessen engem5. Isten útja a lemondás útja, az önmegtagadásé, de ezzel együtt nem a szomorúságé és az ijedt magatartásé.

Nézd Krisztus nekünk adott példáját a betlehemi jászoltól a golgotai trónusig. Lásd meg, önmagát mennyire elfelejtve vállalta a nélkülözést: az éhséget, szomjúságot, kimerültséget, forróságot, bántásokat, értetlenséget, könnyeket…6 – de ott van öröme is, hogy elhozta minden embernek az üdvösséget. Nagyon szeretném, ha bevésnéd értelmedbe és szívedbe Szent Pál fölszólítását az efezusiakhoz, hogy kövessék bátran Krisztus lépéseit; az volna a kívánságom, hogy elmélkedj ezen gyakran, hogy gyakorlati következtetéseket vonj le belőle. Szent Pál azt írja: Kövessétek tehát, mint kedvelt gyermekek, Isten példáját, s éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát adományként, jó illatú áldozatul Istennek7.

Jézus odaadta magát, engesztelő áldozat lett szeretetből. Te pedig a tanítványa vagy, Isten gyermekéül választott, akit a keresztfa árán megváltott – te is kész kell, hogy légy arra, hogy föláldozd magad. Ezért nem szabad a mi viselkedésünknek, soha egy helyzetben se önzőnek, bénultnak, nyárspolgárinak, könnyelműnek – vagy hülyének lennie – bocsásd meg, hogy ilyen durván őszinte vagyok. Ha csak arra törekszel, hogy az emberek becsüljenek, ha csak az a kívánságod, hogy kedvelt és tekintélyes légy, – akkor letértél az útról(…) Csak azok fognak a Szent Városba belépni, ott kipihenni magukat, és a királlyal mindörökké uralkodni, akik a szenvedések kegyetlen, meredek és keskeny útját járják8.

Szabad elhatározással kell a kereszthordozás mellett döntened, különben csak a száddal csatlakozol Krisztushoz, tetteid meghazudtolnak. Így sohasem lesz meghitt, igazi szeretettel telített kapcsolatod a Mesterrel. Nekünk, keresztényeknek egyszer s mindenkorra tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk Krisztus közelében, ha nem szánjuk el magunkat arra, hogy szeszélyeink, hiúságunk, jólétünk, érdekeink egész halmazáról önként lemondjunk. Nem szabad egyetlen napunknak sem elmúlnia anélkül, hogy kegyelemmel és az önmegtagadás sójával ne ízesítenénk. De ne engedd gondolataidba beférkőzni azt az elképzelést, hogy boldogság nélküli életre vagy ítélve, mert nagyon szegényes boldogságban lesz részed, ha nem tanulod meg önmagad legyőzését, ha hagyod zsarnokoskodni rajtad szenvedélyeidet és szeszélyeidet ahelyett, hogy fölegyenesedve hordanád a keresztet.

A célra szegezett tekintettel

Ezeket az igazságokat ilyen keményen tárom elétek, hogy vizsgáljátok meg lelkiismeretesen, milyenek az indítékok cselekvésetekben. Így majd helyretesztek egyetmást, és újból Isten és embertestvéreitek szolgálatába tudjátok állítani. Hiszen látjátok, Isten milyen közel van hozzánk, mellettünk lépked. Ránk nézett szeretettel, és meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban14.

Tisztítsátok meg szándékotokat, tegyetek mindent Isten iránti szeretetből, öleljétek át örömmel a napi keresztet. Ezerszer mondtam el már, mert meggyőződésem, hogy ezeket a belátásokat mintegy vésővel kell beleírni minden keresztény szívébe. Ha a kellemetlenségeket és a fizikai és lelki fájdalmat nemcsak elviseljük, hanem szeretjük, és fölajánljuk Istennek minden ember és a magunk bűneiért engesztelésül, akkor – ezt biztonsággal állíthatom nektek – nem nyomaszt bennünket tovább a szenvedés.

Akkor már nemcsak valamiféle keresztet hordozunk, hanem felismerjük Krisztus keresztjét, és vígasztal az a tudat, hogy ennek a keresztnek a terhét a Megváltó hordja. Együtt fogjuk vele hordozni, mint cirenei Simon, aki a mezőről jött, és megérdemelt pihenőjére vágyott, de arra kényszeríttették, hogy tartsa oda a vállát, segítsen Jézusnak15. Önként azzá válni, ami akkor cirenei Simon volt a Fájdalom Emberének ronccsá vált teste mellett – szerető lélek számára nem szerencsétlenség, hanem bizonyság arra, hogy Isten közel van hozzánk, kiválasztottjaként megáld ezzel a teherrel.

Gyakran mondták már csodálkozva nekem, hogy gyermekeim az Opus Deiben, hála Istennek, mindig vidámak, vidámságuk fertőz. Magától értetődik, hogy így van, és mindig ugyanúgy magyarázom meg: persze hogy örülnek, mert nem félnek az élettől, és nem félnek a haláltól, nem engedik, hogy fölülkerekedjen rajtuk valamilyen kellemetlenség, az igyekezetük, hogy mindennap az áldozatvállalás szellemét éljék; készen arra, hogy gyöngeségeik és nyomorúságuk ellenére, háttérbe szorítsák magukat, hogy kellemesebbé, szeretnivalóvá tegyék embertársaik számára a keresztény ember útját.

Azt azonban ne felejtsétek el, hogy aki Jézus mellett van, az bizonyosan találkozik az ő keresztjével. Amikor ráhagyatkozunk Istenre, ő gyakran megengedi, hogy megtapasztaljuk a fájdalmat, a magányt, a nehézségeket, megengedi, hogy rágalmazzanak minket, rossz hírünket keltsék, és gúny tárgyává váljunk kívül s belül, mert saját képére és hasonlatosságára akar alakítani minket, ezért megengedi azt is, hogy bolondnak és ostobának hívjanak bennünket.

Ez alkalom arra, hogy szeressük a passzív önmegtagadást, amely akkor talál meg minket – rejtve vagy éppen nyíltan és arcátlanul –, amikor legkevésbé várjuk. A farkasoknak szánt kövek a juhokat találják el: Krisztus követői saját bőrükön tapasztalják meg, hogy akiknek szeretniük kellene őket, bizalmatlanul, ellenségesen, gyanakvóan vagy esetleg gyűlölettel viseltetnek irántuk. Kételkedve néznek rájuk, mintha hazugok volnának, mert nem tudják elhinni, hogy létezhet személyes kapcsolat Istennel, valódi lelki élet. Ugyanakkor az ateistákkal és a közömbösökkel – akik rendszerint arcátlanok és szégyentelenek – kedvesen és megértően viselkednek.

Az Úr talán megengedi, hogy tanítványait olyan személyes sértésekkel támadják, amelyek a támadónak nem válnak dicséretére, vagy közhelyek céltáblájává váljanak, amelyek egy kiterjedt hazug propaganda elfogult és bűnös gyümölcsei, hiszen a jó ízlés és a tisztesség nem mindenkinek erőssége.

Nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha akár vitatható teológiai irányzatok és a laza, korlátoktól mentes erkölcs képviselői, akár azok, akik személyes szeszélyeiket követve, a hippikre jellemző fegyelemmel és felelőtlen vezetéssel párosulva kétes liturgiát végeznek, irigységet, gyanút, hamis vádakat, sértéseket, bántalmazást, megalázó viselkedést, szóbeszédet és mindenféle zaklatást szítanak azokkal szemben, aki nem tesznek mást, mint Jézus Krisztusról beszélnek.

Így alakítja Jézus a követőinek lelkét, miközben belső derűvel és örömmel ajándékozza meg őket, mert nagyon jól tudják, hogy az ördög száz hazugságból sem tud egyetlen igazságot gyártani, és az Úr lelkükbe vési azt a meggyőződést, hogy akkor lesz könnyű az életük, amikor elhatározzák, hogy nem akarnak könnyen élni.