Pontlista

Szabadság és odaadás

Isten szeretete féltékeny szeretet. Nem elégszik meg félmegoldásokkal. Türelmetlenül várja, hogy egészen odaadjuk magunkat, és ne hagyjunk szívünkben homályos zugokat, amelyeket a kegyelem és a természetfölötti adományok ujjongó öröme nem érhet el. Talán azt gondoljátok, ha valaki egy ilyen minden mást kizáró szeretetet vállal, az elveszíti a szabadságát?

Segítsen az Úr, aki itt van velünk ima közben, hogy témánk lényegét még jobban megragadjuk. Mindegyikünk tapasztalta már, hogy Urunk, Jézus Krisztus szolgálata szenvedéssel és fáradsággal jár. Ezt csak az tagadhatja, aki még nem bukkant rá Istenre. De az igazán szerető lélek tudja, hogy a szenvedés, ahogy jön, el is megy; mert rövidesen rájön, hogy ez a szenvedés könnyű teher és édes iga, mert Krisztus veszi a vállára, ahogy magára vette a keresztet, amikor örök üdvösségünk múlott rajta (Vö. Mt 11, 30). Persze vannak emberek, akik ezt nem értik meg, és föllázadnak a Teremtő ellen, kábultan, rövidlátóan és örömtelenül csatázva. Vakon ismételgetik a zsoltár hiábavaló panaszát: Törjük össze bilincsüket, tépjük szét rabláncukat! (Zsolt 2, 3) Megtagadják, hogy hősiesen hallgatva és magától értetődően, szerényen és panasz nélkül teljesítsék minden nap kemény feladatát. Nem fogják föl, hogy az isteni akarat, – még ha fáj is néha – pontosan megegyezik az isteni döntések szabadságával.

Vannak emberek, akik szabadságukból barikádot csinálnak: „A szabadságom, a szabadságom!” Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? Mit ad nekik ez a gazdagság igazi kötöttség nélkül, amely irányíthatná életüket? Ez a viselkedés ellentmond az emberi személy méltóságának; mert hiányzik hozzá az út, amelyen léptük alapot és irányt kap. Ezeket az embereket – ti is találkoztatok velük, akárcsak én – könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség.

Szabadságuk terméketlennek bizonyul, vagy emberileg nézve is csak nyomorúságos gyümölcsöt terem. Aki nem fogad el teljesen szabad döntéssel valamilyen helyes magatartási normát, azt előbb-utóbb mások fogják manipulálni, él tétlen élősködőként, idegen elhatározásoknak kiszolgáltatva. Minden széllökés megingatja őket, mindig mások döntenek helyettük. Ezek vizet nem adó felhők, amiket a szél kerget ide-oda; késő őszi fák, kétszeresen elhalt gyümölcs, gyökér nélkül (Júd 12), bárhogy elsáncolják magukat állandó szócséplésük mögé, hogy jellemük, bátorságuk és becsületérzésük hiányát elrejtsék.

„Nem vetem magam alá senkinek”, szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, pórázon rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, mindig a körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyenné neki tetszik. Mindenekelőtt saját szenvedélyei uralják és az eredeti bűn által megromlott emberi természet legrosszabb hajlamai.

Emlékezzetek csak vissza a talentumokról szóló példabeszédre. Az a szolga, aki csak egyet kapott, hasznosíthatta volna, mint a szolgatársai, képességeivel azon fáradozhatott volna, hogy nyereséget gazdálkodjon ki. De miféle döntésre jutott? Félt, hogy elveszíti. Ez ugyan érthető, de amit tett! Elásta (Vö. Mt 25, 18), nem kamatozhatott.

Ne felejtsük el a beteges félelemnek ezt a példáját, amikor valaki nem meri odaadni munkaerejét, értelmét és akaratát, az egész embert. Elásom a tehetségemet, képzeli ez a szerencsétlen fráter, de a szabadságom sértetlen marad. Nem így van. Szabadságával döntött, méghozzá az egyik legkegyetlenebb valóság javára: a nyomorúságos kiszáradást választotta. Elkötelezte magát, mert mindenképpen döntenie kellett – és rosszul döntött.

Az a nézet, hogy az odaadás és a szabadság összeegyeztethetetlenek, téves. Mert az odaadás éppen egyik következménye a szabadságnak. Ha egy anya szeretetből feláldozza magát gyermekeiért, döntött; és ezen a szereteten mérik majd le a szabadságát. Ha a szeretete nagy, akkor a szabadság termékenynek bizonyult: a gyermekek java éppen abban az áldott szabadságban gyökerezik, amely az odaadást választotta, és abból az áldott odaadásból nő ki, amely a szabadság.

De azt mondhatná valaki: ha elértük azt, amit teljes szívünkből szeretünk, keresünk-e még tovább? Nincs-e akkor vége szabadságunknak? Nem. Akkor éppen a legtevékenyebb, mert a szeretet nem elégszik meg a rutinos elvégzéssel vagy a kedvetlen fáradozással. Szeretni annyi, mint minden nap újra kezdeni a szolgálatot, a szeretet művét.

Ismétlem, mert szeretném mindegyiktek szívébe szinte beleégetni: szabadság és odaadás nem ellentétek. Egymást hordozzák. A szabadságot csak szeretetből lehet odaadni; számomra minden más lemondás fölfoghatatlan. Nem valamiféle játék ez a szavakkal. A szabadon választott odaadásban minduntalan megújítja a szabadságot a szeretet; és megújulni annyi, mint mindig fiatalnak lenni, kitárt szívvel, nagy eszményekre és nagy áldozatokra képesen. Mennyire örültem, mikor először hallottam, hogy portugálul a fiatalokat os novos, „újaknak” hívják, mert azok. Azért mondom ezt, mert már sok év van mögöttem; de mikor az oltárnál Istenhez imádkozom, aki megörvendezteti ifjúságomat (Zsolt 42, 4), mégis nagyon fiatalnak érzem magam, és tudom, sohasem fogom magam öregnek érezni. Mert ha hű maradok Istenemhez, a szeretet mindig megújítja életemet: mint a sas fiatalsága, úgy újul meg az enyém (Vö. Zsolt 102, 5).

Szabadságszeretetből vállaljuk a kötöttséget. Semmi más, csak gőg az, ami az ilyen kötelékeket ólomsúlyú bilincseknek érzi. Csak az igazi alázatosság mutatja meg nekünk, amire az tanít, aki szelíd és alázatos szívű, hogy az Ő igája édes, és az Ő terhe könnyű (Vö. Mt 11, 29-30). Ez az iga a szabadság, a szeretet, az egység, az élet, amelyet Ő szolgált meg nekünk a kereszten.

Istennek felelősen

Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának (Sir 15, 14). Nem így volna, ha nem volna szabad választása (Aquinói Szt. Tamás, Quaestiones disputatae, De Malo, q. 6, a. 1). Isten előtt vagyunk felelősek minden szabadon végrehajtott cselekedetünkért. Nem maradhatunk névtelenek. Az ember Ura előtt áll, és szabadon dönthet arról, hogy barátjaként vagy ellenségeként akar-e élni. Így indul a belső küzdelem, amely egész életünkön át tart; ugyanis senki sem éri el a földön a szabadság teljességét.

Emellett keresztény hitünk révén mi mindenütt a szabadság légkörét árasztjuk, kezdve a hit megvallásától, amiben nyoma sem lehet bármilyen rejtett kényszernek. Ha Krisztus elé vonszolnak, hiszünk anélkül, hogy belülről akarnánk; ez azonban az erőszak gyümölcse volna, nem pedig a szabadságé. Beléphet ugyan valaki a templomba, odamehet az oltárhoz, sőt a szentségekhez is járulhat – de hinni csak az tud, aki hinni akar (Szent Ágoston, In Joannis Evangelium tractatus, 26, 2 (PL 35, 1607)). Nyilvánvaló, hogy az az ember, aki már eljutott értelme használatára, csak szabad személyként lehet az Egyház tagja, és tehet eleget az Úr nekünk szóló állandó felszólításainak.

Bartimeus hite

Most pedig figyeljük meg Szent Márk beszámolóját egy másik vak meggyógyulásáról. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartimeus, Timeus fia az út mellett ült, és kéregetett10. Amikor a vak a tömeg lármáját hallotta, megkérdezte, mi az. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Akkor annyira lángolni kezdett lelke a Krisztusba vetett hittől, hogy fölkiáltott: – Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!11

Te, aki az út szélén állsz, ennek az oly rövid életútnak a szélén; te, akinek hiányzik a fény; te, akinek több kegyelem kell, hogy igazi elhatározással törekedj az életszentségre – nem érzed azt te is, hogy kiáltanod kell? Nem sürget a vágy, hogy te is hívd: – Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!12 Tessék egy nagyszerű röpima, ismételd gyakran!

Azt tanácsolom nektek, hogy álljatok meg egy kis időre, és nézzétek meg, mi előzte meg a csodát. És közben nagyon mélyen véssétek emlékezetetekbe a következőt: Milyen mérhetetlenül nagy a különbség Jézus irgalmas szíve és a mi szegény szívünk között! Ez a gondolat mindig segíteni tud majd nektek, különösen a megpróbáltatás és kísértés idején, és akkor is, ha jelentéktelen dolgokban vagy olyan alkalmakkor, amikor egész hősiességünkre szükség van, hogy nagylelkű választ tudjunk adni.

Sokan leintették őt, hogy hallgasson13. Így történt veled is, mikor érezted, hogy Jézus a közeledben jár. Meggyorsult a szívverésed, elfogott a belső nyugtalanság, és kiáltani kezdtél. De barátaid, kényelmességed, környezeted, mindenki azt tanácsolta: maradj csöndben, ne kiabálj! Miért kellene Jézust hívni? Hagyd békén!

De a szegény Bartimeus nem hallgatott erre; még hangosabban kiabált: – Dávid fia, könyörülj rajtam! Az Úr, aki hallotta őt az első pillanattól fogva, hagyta, hogy kitartson az imában. Teveled is így van. Jézus meghallja a lélek első kiáltását, de vár. Belénk akarja oltani azt a meggyőződést, hogy szükségünk van Rá; azt akarja, hogy kérjük Őt, olyan makacsul, mint az a vak a jerikói úton. Utánoznunk kell őt ebben. Ha Isten halogatja is a meghallgatást, és ha egyesek vissza is akarnak tartani az imádságtól, akkor sem szabad abbahagynunk14.