Pontlista

– Atyám az Isten! – Ha átelmélkeded ezt, nem fogsz tudni elszakadni ettől a vigasztaló gondolattól.

– Jézus a kedves Barátom! Ez is csodálatos felfedezés. Olyan barát, aki Szívének teljes isteni őrületével szeret engem.

– A Szentlélek a Vigasztalóm, aki vezet engem egész utam során.

Gondold meg ezt jól. Istené vagy és Isten a tiéd.

Szívesen vagyunk, Uram, a Te tenyeredben. Szoríts minket erősen! Facsarj ki minket! Add, hogy elveszítsük az egész földi nyomorúságot, hogy megtisztuljunk, hogy lángra lobbanjunk, hogy átitatva érezzük magunkat a Te Véreddel!

– Aztán dobj el minket messzire, messzire az aratás éhségében, hogy az Irántad való Szeretettől napról napra termékenyebb vetés lehessünk.

Úgy látom magamat, mint szegény madárkát, aki hozzászokott, hogy csak fáról fára tud szállni, vagy legfeljebb a harmadik emeleti erkélyig… aztán egyszer bátorkodott felrepülni egy kis ház tetejére, amely éppen nem volt felhőkarcoló…

De egyszerre egy sas megragadja kis hősünket – mert sasfiókának nézte – és erős karma között a madárka emelkedik, nagyon magasra emelkedik, föl a föld hegyei fölé, a havas csúcsok fölé, a fehér kék és a rózsaszínű felhők fölé, még magasabbra, föl egészen odáig, hogy szembenéz a nappal… És akkor a sas kiszabadítja, elereszti a madárkát, s azt mondja neki: – Rajta hát, repülj!

– Uram, bárcsak soha többé ne repülnék földközelben! Bárcsak mindig megvilágítanának engem az isteni Nap – Krisztus – sugarai az Eucharisztiában! Bárcsak ne szakadna meg repülésem, amíg Szívedben meg nem nyugszom!

Újítsd meg mindennap a hatékony vágyat aziránt, hogy megsemmisülj, hogy megtagadd magad, hogy megfeledkezz magadról, hogy – „in novitate sensus”, az élet újdonságában járj, ezt a mi nyomorúságunkat felváltva Isten elrejtett és örök nagyságával.

Élj elégedetten, nagyon boldogan, akkor is, ha néha meglegyint a szomorúság, akkor is, ha szinte állandóan a kezeddel érinted az undorító hulladékot.

– Ez a vidámság és ez a szorongás egyszerre meglehet benned, mindegyik a maga „emberében”: az első az új emberben, a másik a régi emberben.

Töltsön el csodálattal a keresztény ember állapotának ez a szeretetreméltó paradoxonja: maga a mi nyomorúságunk vezet bennünket arra, hogy Istenbe meneküljünk, hogy „megistenüljünk”, és Vele mindenre képesek vagyunk.

Apróságok és hitványságok, melyeknek nem tartozom semmivel, melyektől nem remélek semmit, jobban lekötik a figyelmemet, mint az én Istenem? Kivel vagyok, amikor nem vagyok Istennel?

Légy hálás az Úrnak azért a biztonságért, melyet Ő ad neked. Mert nem makacsság ez: Isten világossága az, amitől szilárdnak érzed magad, mintha sziklán állnál, miközben mások, akikre valami hálátlan szerep jut – még ha nagyon jók is –, úgy tűnik, elmerülnek a homokban…, mert nincs talajuk a hitben.

Kérd az Urat, hogy teljesüljenek életedben és mindenki életében a hit erényének követelményei.

Nem tudod, haladtál-e előre, és mennyit… – Minek neked ez a számítás?…

– A fontos az, hogy kitarts, hogy a szíved tűzben izzon, hogy több fényt és tágasabb látóhatárt láss…, hogy bőkezűen add magad szándékainkra, hogy megérezd azokat – még ha nem ismered is őket –, és hogy imádkozz mindegyikért.

Soha nem tulajdoníthatjuk önmagunknak a köztünk járó Jézus hatalmát. Az Úr elhalad, és átformálja a lelkeket, mikor mindnyájan a közelébe megyünk, egy szívvel, egy érzéssel, azzal a közös vággyal, hogy jó keresztények legyünk: de Ő az, nem te, nem is én. Jézus az, aki áthalad!

– Továbbá, Ő itt marad szívünkben – a tiédben és az enyémben – és tabernákulumainkban.

– Jézus az, Aki áthalad, és Jézus az, Aki itt marad. Itt marad benned, mindannyiotokban és bennem is.

Légy nagylelkű! Ne kérj Jézustól még vigasztalást sem!

– Miért – kérdezted tőlem. Mert tudod jól – válaszoltam –, hogy még ha Istenünk távolinak tűnik is, ott lakik lelked központjában, és isteni jelentőséget ad egész életednek!