Pontlista

Mivel kérkedsz? – Minden indítás, ami mozgat téged, az Övé. Hát így cselekedjél.

Kérd az Atyát, a Fiút, a Szentlelket és Édesanyádat, hogy segítsenek megismerni magadat és megsiratni mindazt a szennyet, ami áthaladt fölötted, és ami – sajnos – annyi lerakódást hagyott vissza benned…

– Ugyanakkor, anélkül, hogy eltávolodnál ettől a megfontolástól, mondd Neki: adj nekem, Jézusom olyan Szeretetet, amely a megtisztulás tüze, amelyben szegény testem, szegény szívem, szegény lelkem, szegény anyagi valóm elégnek, s így megtisztulnak minden földi nyomorúságtól… Azután immár üres énemet töltsd meg Magaddal: hogy ne ragaszkodjam már semmihez itt a földön, hogy mindig a Szeretet tartson fenn engem.

Jézus alázatossága: ellenpontként, milyen szégyen nekem – aki por és sár vagyok –, hogy annyiszor álcáztam a gőgömet méltóságnak, igazságosságnak!… – És így mennyi alkalmat szalasztottam el, hogy kövessem a Mestert. Vagy hány alkalmat hagytam kihasználatlanul, mert nem tettem természetfölöttivé azokat!

Senkit sem kezelhetsz irgalom nélkül: és ha úgy tűnik neked, hogy valaki nem méltó az irgalomra, gondold meg, hogy te sem érdemelsz semmit.

Nem érdemled meg, hogy megteremtettek, sem azt, hogy keresztény lehetsz, sem azt, hogy Isten fia vagy, sem azt, hogy a családodhoz tartozol…

Mikor az a pap, a barátunk, úgy írta alá magát: „a bűnös”, azért tette ezt, mert meg volt győződve, hogy az igazat írja.

– Istenem, tisztíts meg engem is!

Olyannak látod magad, mint egy szerencsétlen inas, akitől a gazdája elvette a libériát – nem érzed magad egyébnek, mint bűnösnek! – és megérted azt a mezítelenséget, amit ősszüleink megtapasztaltak.

– Mindig sírnod kellene, és sokat sírtál, sokat szenvedtél, mégis nagyon boldog vagy. Nem cserélnél senkivel. A te „gaudium cum pace” – békés örömödet immár sok év óta nem veszíted el. Hálás vagy érte Istennek, és mindenkinek el szeretnéd vinni a boldogságnak ezt a titkát.

– Igen: érthető, hogy miért mondták sokszor – még ha neked nem számít is „hogy mit mondanak” – hogy a „béke embere” vagy.

Azt írod és én is leírom: – Uram, Te tudod, hogy szeretlek Téged! Jézusom, hányszor ismétlem és újra ismétlem mint egy keserű-édes litániát a te Kéfásodnak ezeket a szavait: mert, tudod, hogy szeretlek Téged, de olyan kevéssé vagyok biztos magamban, hogy nem merem világosan megmondani Neked, annyi tagadás van az én kifordult életemben! – Te tudod, hogy szeretlek Téged! – Hogy a tetteim, Jézusom, ne cáfolják meg soha a szívemnek ezeket a kitöréseit”.

– Tarts ki ebben az imádságodban, s Ő biztosan meg fogja hallgatni.

Az alázat, az istenismeret és az önismeret gyümölcseként születik.

Neked, aki olyan szegénynek érzed magad erények, tehetség, körülmények dolgában…, nem támad kedved, hogy úgy kiálts fel, mint Bartimeus, a vak: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!?

– Milyen szép fohász, gyakran ismételni: Uram, irgalmazz!

– Meg fog hallgatni, és meg fog gyógyítani téged.

Ne várd, hogy az emberek megtapsoljanak a munkádért.

– Sőt! Még azt se várd néha, hogy téged más emberek és intézmények megértsenek, olyanok, akik pedig szintén Krisztusért dolgoznak.

– Keresd egyedül az Isten dicsőségét, és mindenkit szeretve ne törődj azzal, ha valaki nem ért meg téged.

Olyan vagy, mint az a szegény ember, aki hirtelen felfedezi, hogy a Király fia! – A földön ezért téged már csak a Dicsőség foglalkoztat – Atyádnak, az Istennek teljes Dicsősége.

A vászon előtt, a felülkerekedés izgalmával, egy művész így kiáltott: Uram harmincnyolc szívet akarok festeni Neked, harmincnyolc angyalt, akik elégnek az Irántad való szeretettől: harmincnyolc hímzett csodát a Te egedbe, harmincnyolc csillagot a Te köntösödre, harmincnyolc tüzet, harmincnyolc szerelmet, harmincnyolc bolondságot, harmincnyolc vidámságot…

Azután alázatosan elismerte: mindezt képzeletben, vágyban. A valóságban harmincnyolc rosszul sikerült figura ez, melyek inkább sértik a tekintetet, semhogy gyönyörűséget szereznének.

Mikor Istenért dolgozunk, „felsőbbrendűségi komplexusunk” kell, hogy legyen – emlékeztettelek.

De ez nem valamiféle kevélység megnyilvánulása? – kérdezted. – Nem! Az alázat következménye, azé az alázaté, mely azt mondatja velem: Uram, Te vagy az, aki van. Én vagyok a tagadás. Benned megvan minden tökéletesség: a hatalom, az erő, a szeretet, a dicsőség, a bölcsesség, az uralom, a méltóság… Ha egyesülök Veled, mint a gyerek, aki apja erős karjába vagy anyja lágy ölébe húzódik, érezni fogom istenséged hevét, látni fogom bölcsességed fényeit, érezni fogom véremben a Te erőd áramlását.

Homlokoddal a földre borulva, Isten jelenlétében gondold meg (mert így van), hogy te vagy a legpiszkosabb és a leghitványabb az összesöpört szemétből.

– És, mindennek ellenére, az Úr kiválasztott téged.

Atyám – mondtad bizalommal –, sok hibát, sok tévedést cipelek a hátamon.

– Jól tudom – válaszoltam neked. De Isten, a mi Urunk, aki szintén tudja ezt, és számol vele, csak az alázatosságot kéri tőled, hogy ismerd el, és a küzdelmet, hogy hozd helyre, hogy mindennap jobban szolgálj Neki, több belső élettel, folyamatos imádsággal, odaadással és a megfelelő eszközök alkalmazásával munkád megszentelésére.

Életünk minden törekvését – a nagyokat és a kicsinyeket – ajánljuk az Atyaisten, a Fiúisten és a Szentlélek Isten dicsőségére.

– Meghatottan emlékszem vissza azoknak a ragyogó egyetemistáknak – két mérnök- és két építészhallgatónak – a munkájára, akik örömmel fáradoztak egy diákszálló építkezésének fizikai munkáján. Mihelyt elhelyezték egy teremben a táblát, az első dolog, amit ez a négy mester ráírt, ez volt: „Deo omnis gloria” – Istennek minden dicsőséget!

– Tudom, Jézusom, hogy örömed telt benne.

„Regnare Christum volumus!” – azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjék. „Deo omnis gloria!” – Istennek minden dicsőséget.

A Krisztus fegyvereivel való küzdelemnek – és győzelemnek – ez az eszménye csak az imádság és az áldozat, a hit és a Szeretet révén válik valósággá.

– Rajta hát…, imádkozni, hinni, szenvedni és Szeretni!

Ügyelj, nehogy hivatásbeli sikereid vagy sikertelenségeid – melyek nem fognak elmaradni – elfelejtessék veled akár egy pillanatra is, hogy mi munkád igazi célja: az Isten dicsősége!

Nem a föld kedvéért élünk, sem a magunk jó híréért, hanem Isten becsületéért, Isten dicsőségéért, Isten szolgálatáért: ez az, aminek mozgatnia kell minket!

A szándék helyessége abban áll, hogy „kizárólag és mindenben” Isten dicsőségét keressük.

Azt tanácsolom neked, ne keresd a személyes dicséretet, még akkor sem, ha megérdemelted: jobb észrevétlennek maradni, és jobb, ha tevékenységünk, életünk legszebb és legnemesebb része rejtve marad… Milyen nagy dolog ez a kicsinnyé válás! „Deo omnis gloria!” – Istennek minden dicsőséget!

A sár volt az eredetem, és a por az öröksége egész fajtámnak.

Ki méltó a dicséretre, ha nem Isten?