Pontlista

A Megtestesülés jelenetéről elmélkedve, erősítsd meg lelkedben a „gyakorlati alázatosságra” szóló elhatározást. Nézd, Ő hogy megalázta magát: felvette a mi szegény természetünket.

– Ezért mindennap válaszolj Neki azonnal, Isten kegyelmi segítségével elfogadva – szeretve – azokat a megaláztatásokat, amelyeket az Úr ad neked.

Ha belső életed, lelked panorámája sötét, engedd, hogy kézen fogva vezessenek, ahogyan az teszi, aki vak.

– Az Úr idővel megjutalmazza lemondásodat a saját véleményedről és világosságot ad neked.

Aggodalom tölt el, mert nem szeretsz úgy, ahogyan kellene. Minden bosszant téged. És az ellenség megtesz mindent, ami csak hatalmában áll, hogy a te rossz jellemed megmutatkozzék.

– Megértem, hogy nagyon megalázott vagy, ám éppen ezért hatékonyan és késlekedés nélkül kell reagálnod.

Szolgálni a gyerekeket, és képzést adni nekik; szeretettel ápolni a betegeket.

Hogy megértessük magunkat az egyszerű lelkekkel, meg kell aláznunk az értelmünket; hogy megértsük a szegény betegeket, meg kell aláznunk a szívünket. Így térdre kényszerítve az értelmet és a testet, könnyű eljutni Jézushoz, az emberi nyomorúság biztos útján, a saját nyomorúságunkén, mely elvezet arra, hogy semmivé tegyük magunkat, és így hagyjuk, hogy Isten építsen erre a semmire.

Mária alázatos és örömteli éneke, a Magnificatban, emlékeztet az Úr végtelen nagylelkűségére, melyet azok iránt tanúsít, akik olyanok lesznek, mint a gyermek, akik megalázzák magukat, és őszintén tudják, hogy semmik.

Fiam, jól figyelj rám: légy boldog, mikor bántalmaznak és rossz híredet keltik; mikor sokan támadnak rád, és divat lesz leköpni téged, mert omnium peripsema” – mintegy mindenki söpredéke vagy…

– Kerül, sokba kerül. Nehéz ez, amíg csak – végül – nem megyünk a Tabernákulumhoz, olyannak látjuk magunkat, mint akit a világ mocskának tekintenek, szegény féregnek, és őszintén ezt mondjuk: „Uram, ha Neked nincs szükséged az én jó híremre, én mit kezdjek vele?”

Addig a pillanatig Isten gyermeke nem tudja, mi a boldogság: addig, amíg nem jut el erre a mezítelenségre, erre az önátadásra, de amely az önmegtagadáson, a fájdalmon alapszik.

Mennyi jót és mennyi rosszat tudsz tenni!

– Jót, ha alázatos vagy, és örömmel, áldozatos lélekkel tudod átadni magad; jót önmagadnak, embertestvéreidnek és jóságos Édesanyádnak, az Egyháznak.

– És mennyi rosszat, ha kevélységedet követed!

Ez a biztos út: a megaláztatáson át a Keresztig; a Kereszttől Krisztussal az Atya halhatatlan Dicsőségébe.

Micsoda örömet szerzett nekem a mai Szentlecke! A Szentlélek Szent Pál ajkán keresztül a halhatatlanság és a Dicsőség titkát tanítja nekünk. Mi emberek, mindnyájan a megmaradásra vágyunk.

Örökkévalóvá szeretnénk tenni az életnek azokat a pillanatait, melyeket boldognak tartunk. Dicsőséges emléket szeretnénk hagyni magunk után… Azt szeretnénk, ha eszményeink halhatatlanok lennének. Ezért, a látszólagos boldogság pillanataiban, mikor van valami, ami fájdalmunkat vigasztalja, természetesen mindnyájan azt mondjuk és azt kívánjuk: örökre, örökre…

Mennyit tud erről a gonosz szellem! Milyen jól ismerte az emberi szívet! Olyanná váltok, mint az Isten – mondta ősszüleinknek. Kegyetlen csalás volt. Szent Pál a Filippieknek írt levélben, melyet most olvastunk, megtanítja a halhatatlanság és a Dicsőség elnyerésének isteni titkát: Jézus kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött… Megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, mely fölötte áll minden más névnek: hogy Jézus nevében hajoljon meg minden térd, a Mennyben, a földön és az alvilágban…