Pontlista

Elérkezett számunkra az üdvösség, az örökkévalóság napja. Még egyszer fölhangzanak az Isteni Pásztor hívásai, szerető szavai: „Vocavi te nomine tuo” – neveden szólítottalak téged.

Mint az édesanyánk, nevünkön szólít minket. Sőt: szerető családias becenevünkön. – Odabent, a lélek mélyén hív, és válaszolni kell: „Ecce ego, quia vocasti me” – íme itt vagyok, mert hívtál engem. Ezúttal el vagyok szánva, hogy ne engedjem, hogy az idő nyomtalanul elfolyjon, mint a víz a kavicsok fölött.

Gondolj arra, amit a Szentlélek mond, és telj el csodálattal és hálával: „Elegit nos ante mundi constitutionem” – a világ teremtése előtt kiválasztott minket, „ut essemus sancti in conspectu eius!” – hogy szentek legyünk színe előtt.

– Szentnek lenni nem könnyű, de nem is nehéz. Szentnek lenni annyit tesz, mint jó kereszténynek lenni: Krisztushoz hasonulni. – Aki jobban hasonlít Krisztushoz, az keresztényebb, krisztusibb, szentebb.

– És milyen eszközeink vannak erre? – Ugyanazok, mint az első hívőknek, akik látták Jézust, vagy akik meglátták Őt az apostolok vagy az evangélisták elbeszélése révén.

Nem tudom, mi történik veled…, de szükségem van arra, hogy megosszam veled belső érzésemet, amikor Izaiás próféta szavait olvasom: „Ego vocavi te nomine tuo, meus es tu!” – Én hívtalak téged, elvittelek téged az én Egyházamba, enyém vagy! Isten azt mondja nekem, hogy az övé vagyok! Meg kell őrülni a Szeretettől!

Idézzétek emlékezetébe mindenkinek – különösen pedig annak a sok családapának és családanyának, aki kereszténynek mondja magát –, hogy a „hivatás”, az isteni hívás, az Úr kegyelme, olyan választás, melyet az isteni jóság végzett, mely szent büszkeségre ad alapot, és amely abban áll, hogy mindenkinek örömmel szolgálunk Krisztus iránti szeretetből.

Ismételd, amit mondok: nem áldozat a szülők számára, ha Isten kéri fiaikat; és akit az Úr hív, annak nem áldozat követni Őt.

Ellenkezőleg: mérhetetlen megtiszteltetés, nagy és szent büszkeség, a különös szeretet jele, amelyet Isten egy konkrét pillanatban kimutatott, de amely öröktől fogva benne volt az ő gondolatában.

Úgy látom magamat, mint szegény madárkát, aki hozzászokott, hogy csak fáról fára tud szállni, vagy legfeljebb a harmadik emeleti erkélyig… aztán egyszer bátorkodott felrepülni egy kis ház tetejére, amely éppen nem volt felhőkarcoló…

De egyszerre egy sas megragadja kis hősünket – mert sasfiókának nézte – és erős karma között a madárka emelkedik, nagyon magasra emelkedik, föl a föld hegyei fölé, a havas csúcsok fölé, a fehér kék és a rózsaszínű felhők fölé, még magasabbra, föl egészen odáig, hogy szembenéz a nappal… És akkor a sas kiszabadítja, elereszti a madárkát, s azt mondja neki: – Rajta hát, repülj!

– Uram, bárcsak soha többé ne repülnék földközelben! Bárcsak mindig megvilágítanának engem az isteni Nap – Krisztus – sugarai az Eucharisztiában! Bárcsak ne szakadna meg repülésem, amíg Szívedben meg nem nyugszom!

Gondold meg, hiszen pontosan így van: milyen jó az Úr, aki keresett engem, aki megismertette velem ezt a szent utat azért, hogy hatékony legyek, hogy szeressek minden teremtményt, és hogy a békét és az örömet adjam nekik!

– Ennek a gondolatnak azután elhatározásokban kell konkretizálódnia.

Tudod, hogy nem fog hiányozni neked Isten kegyelme, mert Ő választott ki téged öröktől fogva. És ha így bánt veled, meg fog adni neked minden segítséget, hogy fiaként hűséges légy hozzá.

– Járj hát biztonsággal és naprakész levelezéssel.

Homlokoddal a földre borulva, Isten jelenlétében gondold meg (mert így van), hogy te vagy a legpiszkosabb és a leghitványabb az összesöpört szemétből.

– És, mindennek ellenére, az Úr kiválasztott téged.

Magam sem gondoltam, hogy Isten úgy megragad, ahogyan tette. De az Úr – hadd ismételjem neked – nem kér engedélyt tőlünk, hogy „bonyolultabbá tegye életünket”. Belép oda… és kész!

Köszönjük meg nagyon és gyakran az Istentől kapott csodálatos meghívást: legyen ez igazi és mély hála, mely szoros egységben van az alázatossággal.