Pontlista

Urunknak kemény és merész lelkekre van szüksége, akik nem alkusznak meg a középszerűséggel, hanem biztos lépésekkel hatolnak be minden környezetbe.

Derű, kiegyensúlyozottság, hajthatatlan akarat, mély hit és izzó buzgóság: ezek Isten gyermekének elengedhetetlenül szükséges tulajdonságai.

Isten azokból a kövekből is képes Ábrahám-fiakat támasztani… Törekednünk kell azonban arra, hogy a kő ne legyen törékeny. Egy nagy darab sziklakőből, bármilyen formátlan is, könnyen lehet nagyszerű alapkövet faragni.

Az apostol ne maradjon a teremtmény középszerű szintjén. Isten arra hívja, hogy cselekedjen, hogy az emberiség hordozója legyen, egy örökérvényű hírt hirdessen. – Ezért az apostolt hosszan, türelemmel, hőssé kell alakítani.

Mindennap új dolgokat fedezek fel magamban – mondod… És én azt válaszolom: most kezded magad megismerni.

Ha az ember valóban szeret… Mindig talál alkalmat arra, hogy még jobban szeressen.

Szomorú lenne, ha olyan valaki, aki látja, hogyan viselkednek a katolikusok a társadalmi életben, arra a következtetésre jutna, hogy félénk emberekről van szó, akik gátlásosak. Nem szabad elfelejteni, hogy Mesterünk „perfectus homo”, tökéletes ember volt és most is az.

Ha az Úr tehetséget, jó képességeket adott, az nemcsak azért van, hogy magad élvezd vagy hogy tetszelegj benne, hanem azért, hogy szeretettel felhasználd embertársaid szolgálatában. – Mikor találnál jobb alkalmat a szolgálatra, mint most, amikor annyi olyan emberrel élsz együtt, akiknek ugyanaz az ideáljuk, mint neked?

Szembekerülve egy materialista, hedonista, hitetlen világ nyomásával és betörésével, hogy lehet megkövetelni és igazolni azt a szabadságot, hogy nem úgy gondolkozunk, mint „ők”, nem úgy cselekszünk, mint „ők”?

Isten gyermekének nincs szüksége arra, hogy kérje ezt a szabadságot, mert Krisztus egyszer és mindenkorra elnyerte azt mindnyájunk számára: de mégis meg kell védeni és ki kell mutatni minden környezetben. Csak így fogják megérteni „ők”, hogy szabadságunk nincs a környezethez bilincselve.

Rokonaid, kollégáid, barátaid lassanként észreveszik rajtad a változást és tudatosodik bennük, hogy ami veled történt, az nem múló változás, hogy ezután már nem vagy ugyanaz, aki voltál. Ne foglalkozz vele sokat. Menj tovább, előre! A „vivit vero in me Christus” teljesedik be. Most már Krisztus él benned.

Nagyra értékeld azokat, akik tudnak nemet mondani neked. És azonkívül kérd, hogy indokolják meg negatív válaszukat, hogy tanulj belőle… vagy kijavítsd azokat.

Azelőtt pesszimista, határozatlan és apatikus voltál. Most teljesen át vagy alakulva: merésznek, optimistának, magabiztosnak érzed magad… Mert végre elhatároztad, hogy csak Istenben keresel támaszt.

Milyen szomorú helyzet valaki számára az, ha csodálatos emberi erényei vannak és ugyanakkor teljesen hiányzik belőle a természetfeletti látás! Mert ezeket az erényeket könnyen a saját céljaira fogja felhasználni. – Érdemes elmélkedni erről!

Igényes életrendhez tartod magad: korán felkelsz, betartod az ima meghatározott idejét, gyakran járulsz a szentségekhez, intenzíven dolgozol vagy tanulsz, fáradozol azon, hogy elérd az igénytelenséget és az aszkézis szellemét… és mindennek ellenére: érzed, hogy valami még hiányzik neked!

Vedd be egyszer Istennel való beszélgetésedbe a következő megfontolást: Mivel az életszentség – pontosabban: a küszködés Érte – nem más, mint a szeretet teljessége, meg kell vizsgálnod magad, hogyan áll szereteted az Isten iránt és – ebből kifolyólag – az embertársak iránt. Lehet, hogy akkor a lelked mélyén felfedezel olyan komoly hibákat, amelyek ellen eddig még nem küzdöttél.

Még nem vagy jó fiú, jó testvér, jó barát, jó kolléga. És mivel „saját szentségedet” hamis úton keresed, irigykedsz a többiekre … „Feláldozod magad” sok „személyes” kicsinységben és így énedhez tapadsz, személyedhez és alapjában véve sem Istenért sem a többiekért nem élsz, hanem egyedül önmagadért.

Nem a jámborság érzése szükséges a növekedéshez a belső életben és az apostolkodásban, hanem az akarat határozott, nagylelkű készsége Isten hívó szavának elfogadására.

Az Úr nélkül nem tudnál egyetlen lépést sem előrehaladni. – Az a bizonyosság, hogy szükséged van az Ő segítségére, még bensőségesebb egyesülésre fog vezetni Vele; bátor és kitartó bizakodással fogsz járni, örömmel és békében – akkor is, ha az út kövessé és meredekké válik.

Figyeld meg, hogy milyen nagy különbség van az emberek cselekvési módjában aszerint, hogy kizárólag evilági motívumok irányítják, vagy természetfelettiek is. Az első esetben a kezdet sokat ígérő, de azután lassanként alábbhagy a lendület. A második esetben is sokat ígérő a kezdet… de azután egyre inkább azon fáradozunk, hogy jobbat nyújtsunk.

Természetesen nem „rossz” dolog, ha tisztán emberi motívumok alapján tisztességesen élünk.

De mégis milyen más, ha a döntő motívum az Isten iránti szeretet!

A barátunk, aki látta, hogy milyen keményen és mégis örömmel dolgoznak, azt kérdezte: „Csak azt mondjátok meg, lelkesedésből csináljátok mindezt?” – A vidám és derűs válasz így hangzott: Lelkesedésből? Az nagy felsülést eredményezne! Nem, „per Dominum nostrum Iesum Christum!” csináljuk – az Úr Jézus által és érte, Aki folyvást vár ránk.

A világnak sürgősen szüksége van arra, hogy az alvókat felébresszük, az aggodalmaskodókba bátorságot öntsünk, az elbizonytalanodottaknak irányt mutassunk. Egyszóval: hogy mindenkit Krisztus szolgálatára hívjunk, ne vesztegessék el tovább erőiket.

Egy barátunk, aki Isten közelségét kereste és tele volt gyengéd szeretettel Krisztus iránt, nehéz feladatok előtt azzal szokta bátorítani magát, hogy egyszerű hittel azt mondta magának: „Itt az ideje annak, hogy komolyan elhatározd; olyasmit fogsz csinálni, ami megéri a fáradságot.”

Talán neked is segít ez a kis monológ!

Mit gondolsz, milyen keresztény tökéletességet tudsz elérni, ha mindig a hangulatod szerint cselekszel és csak azt teszed, ami „megfelel” neked?

Hibáidat nem fogod legyőzni és így azokból logikusan állandó rossz tevékenység fog származni. Ha egyszer nehéz helyzetbe kerülsz, akaratod erőtlen lesz, mert soha nem szoktattad a kitartó harchoz.

Külsőleg nagy akaraterő és jellemszilárdság látszik, de milyen sok restség és akaratgyengeség bújik meg mögötte!

Határozd el erősen, hogy nem engeded erényeidet maskarává válni, hanem magától értetődő habitussá, amely belsőleg alakítja jellemedet.

Szomorúan és egy kissé undorodva mondod nekem: „Ismerek olyan embereket, akiknek annyi erejük sincs, hogy segítségért kiáltsanak…” – Ne menj el mellettük! Ha meg akarod menteni magadat és őket, ez kiindulópontjává válhat megtérésüknek. Azonkívül ne felejtsd el, hogy feléd is nyújtottak egykor segítő kezet…

Aki elpuhult és ezért ezer nevetséges semmiség miatt jajgat, az természetesen nem vállalja, hogy kis, egészen mindennapi áldozatokat hozzon – sem Jézusért, sem az embertársakért.

Milyen szégyenletes volna, ha hétköznapjaidban te is így viselkednél – te, aki a többiekkel szemben olyan kemény és sokat követelő vagy!