Pontlista

Azt ajánlották neki, hogy kötelezze el magát személyesen: akkor hirtelen azt mondta: „Akkor ezt tehetném… akkor ezt kellene tennem…”

Erre valaki azt válaszolta: „Itt nem alkudozunk az Úrral. Az Isten törvényét, az Úr követelményeit vagy elfogadjuk úgy, ahogy vannak, vagy abbahagyjuk az egészet. Döntenünk kell: vagy feltétel nélkül és lendülettel előre, vagy el kell menni…” „Qui non est mecum…” – „aki nincs velem, ellenem van”.

Csak egy lépés választja el a nagylelkűség hiányát a lanyhaságtól.

Leírok egy példát neked egy levélből a gyávaságról, hogy ne utánozd: „Természetesen nagyon hálás vagyok önnek, hogy rám gondol, mert sok imára van szükségem. De ugyanakkor hálás is lennék önnek azért, hogy amikor imádkozik, hogy az Úr apostollá tegyen engem, ne erőltesse, hogy ez szabadságom feláldozását jelentse.”

Ismerősöd – egy nagyon intelligens, kicsit nyárspolgári, kedves ember – mondta: „A törvényt betartani igen, de mértékkel, túlzás nélkül, korrekten, de többet nem.”

Valóban sajnálatra méltók az ilyen emberek, szűkmarkúak, számítók, képtelenek arra, hogy feláldozzák és egy magas eszménynek elkötelezzék magukat.

Ha önzésed távol tart téged attól a társadalmi törekvéstől, ami az emberek megfelelő és jogos jólétére irányul: ha számítóbb leszel és embertársaid anyagi vagy lelki nyomora nincs hatással rád, akkor… Arra kényszerítesz engem, hogy nyíltan és keményen megmondjam, hogy észre térj: Ha elveszíted a testvéri érzést embertársaid iránt, ha csak a nagy keresztény család peremén éldegélsz – akkor szánalomra méltó lelenc vagy.

Nagy lelkesedést mutat és nagy megértést. De amikor észreveszi, hogy „róla” van szó, hogy „neki magának” kell komolyan együttműködnie, gyáván visszavonul.

Engem azokra az emberekre emlékeztet, akik súlyos veszély idején hamis bátorsággal hívtak fel a harcra – de sem pénzáldozatot nem akartak hozni, sem arra nem voltak készek, hogy maguk beálljanak a haza védelmébe.

Egyedül érzed magad… Állandóan panaszkodsz… Minden az idegeidre megy. – Ez onnan van, hogy önzésed elszigetel testvéreidtől és nővéreidtől és nem közeledsz Istenhez.

Igényes életrendhez tartod magad: korán felkelsz, betartod az ima meghatározott idejét, gyakran járulsz a szentségekhez, intenzíven dolgozol vagy tanulsz, fáradozol azon, hogy elérd az igénytelenséget és az aszkézis szellemét… és mindennek ellenére: érzed, hogy valami még hiányzik neked!

Vedd be egyszer Istennel való beszélgetésedbe a következő megfontolást: Mivel az életszentség – pontosabban: a küszködés Érte – nem más, mint a szeretet teljessége, meg kell vizsgálnod magad, hogyan áll szereteted az Isten iránt és – ebből kifolyólag – az embertársak iránt. Lehet, hogy akkor a lelked mélyén felfedezel olyan komoly hibákat, amelyek ellen eddig még nem küzdöttél.

Még nem vagy jó fiú, jó testvér, jó barát, jó kolléga. És mivel „saját szentségedet” hamis úton keresed, irigykedsz a többiekre … „Feláldozod magad” sok „személyes” kicsinységben és így énedhez tapadsz, személyedhez és alapjában véve sem Istenért sem a többiekért nem élsz, hanem egyedül önmagadért.

Mivel hiányzik az érzéked ahhoz, hogy mi az emberek értéke Isten előtt, csak a többé-kevésbé jelentős társadalmi állásukat látod bennük. Sem a lelkükre nem gondolsz, sem arra nem vagy készen, hogy szolgálj nekik. Ezért hiányzik belőled minden nagylelkűség. Imádkozhatsz sokat, de jámborságod üres, messze távol élsz Istentől…

A Mester nagyon jelentősen mondta: „Távozzatok tőlem az örök tűzre… Mert éhes voltam… szomjas voltam… fogságban voltam… és nem gondoskodtatok rólam.”

Tökéletesen szeretni Istent és ugyanakkor engedni azt, hogy a felebarátunkkal való kapcsolatunkban az önzés vagy közömbösség uralkodjék – ez összeegyeztethetetlen.

Felebaráti szeretetednek embertársaid szükségleteire kell irányulnia, ahhoz kell alkalmazkodnia, nem saját szükségleteidhez.