Pontlista

„Az ima”: Az ember alázata, aki megismeri nagy nyomorúságát és Isten nagyságát. Imádva fordul hozzá, mert Tőle vár mindent, önmagától semmit.

„A hit”: Az értelem alázata, amely lemond saját mércéjéről és meghajol az Egyház ítélete és tekintélye előtt.

„Az engedelmesség”: Az akarat alázata, mely Isten iránti szeretetből aláveti magát egy másik akaratnak.

„A tisztaság”: A test alázata, amely a szellemnek akarja alávetni magát.

„Az önmegtagadás” külső dolgokban: Az érzékek alázata.

„A vezeklés”: Az összes vágy alázata, melyeket Istennek áldozunk fel.

Az alázat az őszinteség biztosítéka az aszkézis útján.

Az valami igen nagy dolog, ha tudatában vagyunk annak, hogy Isten előtt semmik vagyunk. Mert hiszen ez az igazság.

„Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű…” Jézus alázata! Milyen tanítás ez számodra, aki csak szegény eszköz vagy, amelyet agyagból formáltak. A végtelenül könyörületes Isten semmiséged mélységéből kiemelt, teljesen érdemeid nélkül tett nemessé, hogy visszatükrözd kegyelmének Napját. Te pedig milyen gyakran palástoltad gőgödet méltósággal vagy igazságossággal… És milyen sok alkalmat szalasztottál el arra, hogy a Mestertől tanulj, mert nem érted meg, hogy Istenre vetett tekintettel nézd.

Az úgynevezett depressziós állapotoknak, amelyek úgy keletkeznek, hogy látod vagy hirtelen felfedezed gyengeségedet, nincs lelki alapjuk…

Kérd az igazi alázatot.

Engedd meg, hogy az alázat hiányának sok jele közül egyeseket emlékezetedbe idézzek:

– ha azt gondolod, hogy az, amit te teszel vagy mondasz, jobb, mintha más tette vagy mondta volna,

– ha mindig saját elképzeléseidet akarod keresztülvinni,

– ha ragaszkodsz a vitához, amikor nincs igazad vagy makacsul és kérlelhetetlenül irányítod, ha igazad van,

– ha véleményedet kérés nélkül és anélkül, hogy a felebaráti szeretet követelné, adod elő,

– ha mások nézeteit jelentéktelennek tartod,

– ha elfelejted, hogy adottságaidat és tulajdonságaidat csak kölcsön kaptad,

– ha nem akarod belátni, hogy méltatlan vagy minden tiszteletre és megbecsülésre és hogy még a földet, amely hordoz és azokat a dolgokat, amelyeket használsz, sem érdemled meg,

– ha magadat állítod példaképnek a beszélgetésekben,

– ha negatív módon beszélsz magadról, hogy a többiek annál jobb véleménnyel legyenek rólad vagy ellentmondjanak,

– ha mentegetődzöl, amikor megfeddnek,

– ha az előtt, aki irányít, valamilyen szégyenletes hibát elrejtesz, nehogy a rólad alkotott képet megmásítsa,

– ha tetszéssel hallgatod, amikor mások dicsérnek vagy örülsz annak, hogy jót mondanak rólad,

– ha panaszkodsz, hogy másokat többre értékelnek, mint téged,

– ha vonakodsz attól, hogy „alacsonyrendű” feladatokat láss el,

– ha olyan kívánság vagy törekvés van benned, hogy feltűnj,

– ha beszélgetésben szavaidba öndicséret csúszik vagy saját becsületességedre, éles eszedre, ügyességedre, szakmai tekintélyedre célozgatsz,

– ha szégyelled magad, mert bizonyos adottságok hiányoznak belőled.

Hogy alázatosak vagyunk, az semmiképpen sem jelenti azt, hogy aggodalmaskodók vagy félénkek legyünk.

Meneküljünk attól a hamis alázattól, amely csak a kényelmességet palástolja.

Péter azt mondja: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felel: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Újra Péter: „Az én lábamat meg nem mosod soha!” Jézus ezt válaszolja: „Ha meg nem moslak… nem vagy közösségben velem.” Simon Péter megadja magát: „Uram, … akkor ne csak lábamat, hanem kezemet és fejemet is.”

Ha megértjük, hogy teljes odaadásra vagyunk hivatva, mely nem ismer feltételeket vagy tétovázást, gyakran előfordul, hogy hamis alázattal válaszolunk, mint kezdetben Péter… De bár csak olyan nagylelkűség is lenne bennünk, mint ebben az apostolban! Nem engedi, hogy Jézust valaki jobban szeresse, mint ő. Aki így szeret, annak ilyen módon kell reagálnia: Itt vagyok! Mosd meg kezemet, fejemet, lábamat! Tisztíts meg egészen! Mert egészen a tied akarok lenni.

Leírom neked ezt az egyik levélből: „Az az alázat, amelyet az Evangélium tanít, mélyen megragad engem. De felháborít az a mód, ahogy némelyik keresztény viselkedik, mint megfélemlített bárányok, akik ártanak az Egyház tekintélyének. Ilyen emberek lehettek az ateista író szeme előtt, amikor úgy vélte, hogy a keresztény erkölcs rabszolgaerkölcs…”

A valóság: Szolgák vagyunk, de olyanok, akiket Isten gyermekeinek szabadságára emelnek és nem akarnak vágyaik rabszolgái lenni.

Az a meggyőződés, hogy meglehetősen kevéssé vagy értékes – azaz önismereted –, segíteni fog abban, hogy a megaláztatásokra, megvetésre, rágalomra természetfeletti értelemben reagálj úgy, hogy az öröm és a béke mindig jobban meggyökeresedjen lelkedben. Miután kimondtad a „Fiat”-odat – ahogy akarod, Uram! – erre a következtetésre fogsz eljutni: „Csak ezt mondta rólam? Látszik, hogy nem ismer engem, különben nem hagyta volna annyiban.” Te magad tudod majd a legjobban, hogy tulajdonképpen még rosszabb bánásmódot érdemelnél. Még azokkal az emberekkel szemben is hálát fogsz érezni, olyan dolgoknak is örülni fogsz, akik vagy amelyek másokat elkeserítettek volna.

Minél magasabban áll egy szobor, annál nehezebb és veszélyesebb ütés éri, ha lezuhan.

Mindig nagyobb alázattal és őszinteséggel menj a lelki vezetésre – és pontosan, mert ez is alázat. Gondolj arra – és ne zavartasd magad, hiszen Isten az, aki szól hozzád –, hogy olyan nyílt légy, mint egy kisgyermek, akit olvasásra, a virágok és madarak nevére, az élet örömeire és gondjaira, mindig új dolgokra tanítanak meg és aki azt is megtanulja, hogy szilárdan álljon a lábán…

„Quia respexit humilitatem ancillae suae” – Tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát…

Mindennap mélyebbé válik a meggyőződés bennem, hogy az igazi alázat minden erény természetfeletti alapja. Beszélj erről a Boldogasszonnyal, hogy közbenjárásával ezt az utat járjuk.