Pontlista

Nem mindenki lehet gazdag, tanult, híres… De mindnyájan – valóban mindnyájan – arra vagyunk hivatva, hogy szentek legyünk.

Az Istenhez való hűség harcot követel, méghozzá közelharcot: ember ember ellenit. – Itt van bennünk a régi ember és az az ember, amilyennek Isten akar…, kicsiségeket kicsiségek után kell mindig újra javítanunk anélkül, hogy alábbhagynánk a küzdelemmel.

Ez a próbatétel, nem vitatom, túl keménynek mutatkozik: mindig hegynek felfelé, minden akadályoz.

Mit tanácsoljak neked? Mondd: „omnia in bonum”, minden, ami itt történik – minden „ami velem történik” – a javamra szolgál. Ezért a helyes végső következtetés így hangzik: Azt, ami olyan fáradságosnak látszik neked, mint áldást hozó realitást kell elfogadnod.

Az, hogy csupán „jó emberek”, „jó asszonyok” legyünk, ma nem elegendő. Azonkívül: aki megelégszik azzal, hogy „meglehetősen jó” legyen, az nem eléggé jó. Olyanokra van szükség, akik „felkavarnak”.

A mai hedonizmust, pogány és materialista áramlatokat látva, Krisztus valódi meg nem alkuvókat akar, a „szeretet forradalmárait”!

A szentség nem ismer szüneteket. Az igazi buzgóság nem ismer vakációt.

Némelyik ember úgy viselkedik életében, mintha az Úr szavai az önátadásról és becsületességről kizárólag azoknak szólnának, akiknek az nem okoz fáradságot, vagy akiknek nem kell érte harcolniok – de ilyenek nincsenek!

Elfelejtik Jézus szavait az „erőszakosakról, akik elragadják a mennyországot” azzal, hogy mindennap szent harcot vívnak. Ez mindenkire vonatkozik.

Milyen buzgóságot fejt ki sok kortársunk, hogy „reformáljon”… Nem lenne jobb, ha mindnyájan – mindenki egyenként – „megreformálnánk” magunkat, belülről kiindulva, hogy kötelességeinket hűségesen teljesítsük?

Kísértésekben lubickolsz, közben veszélynek teszed ki magad, játszol azzal, amit látsz és elképzelsz, ostoba csevegésekbe bocsátkozol. És azután meg vagy zavarodva, ha kételyek, aggályok, zűrzavar, búskomorság, levertség áraszt el.

El kell ismerned, hogy nem vagy nagyon következetes.

A kezdeti lelkesedés után most már csak habozás, tanácstalanság, félelmek vannak… Sok minden gondot okoz neked: a tanulás, a család, a pénzkérdés és mindenekelőtt az a gondolat, hogy nem tudsz vele megbirkózni, talán nem vagy alkalmas, vagy túl kevés az élettapasztalatod.

Biztos eszközt adok neked arra, hogy le tudd győzni az ilyen félelmeket – a sátán kísértéseit vagy a nagylelkűség hiányát! –: „vesd meg, felejtsd el ezeket”… A Mester már húsz évszázaddal ezelőtt világosan hirdette: „Ne tekints hátra!”

Valódi utálatot kell táplálnunk lelkünkben a bűn iránt.

Mondd neki töredelmes szívvel: Uram, add, hogy soha többé ne bántsalak meg Téged!

De ne ijedj meg, ha érzed szegény tested terhét… és az emberi szenvedélyeket… balgaság és naivság volna, ha csak most fedeznéd fel, hogy „ilyesmi” létezik. Emberi gyengeséged nem akadály, hanem ösztönzés arra, hogy még jobban egyesülj Istennel és kitartóan keresd Őt. Mert egyedül Ő az, aki megtisztít bennünket.

Ha a képzeleted önmagad körül forog, lehetetlen helyzeteket és képeket hoz elő, amelyek általában nem illenek utadhoz és értelmetlenül eltérítenek, hideggé tesznek és Isten jelenlététől eltérítenek. Mindez: Hiúság!

Ha képzeleted másokra irányul, akkor könnyen abba a hibába esel, hogy elítéled őket – akkor is, ha az nem a te feladatod – és viselkedésüket nem megfelelő, hozzá nem értő módon magyarázod. Vakmerő ítélkezés.

Ha képzelőerőd saját képességeiddel, esetleg kifejezésmódoddal foglalkozik, vagy azzal a csodálattal, amelyet másokban keltesz, akkor az a veszély fenyeget, hogy elveszted a szándék tisztaságát és gőgössé válsz.

Szabad utat engedni a képzeletnek, általában időpocsékolás, azonkívül megnyitja az utat – ha nem fékezzük meg – számtalan önként vállalt kísértésnek.

Egyetlen nap se hagyd el a belső önmegtagadást!

Ne légy olyan ostoba vagy naiv, hogy azt gondold, meg kell tapasztalnod a kísértéseket, hogy biztos legyél abban: ki tudsz tartani utadon. Ugyanúgy azt is kívánhatnád, hogy le kell állítani szívműködésedet, hogy meggyőződj élniakarásodról.

Már sokszor gondoltam arra, hogy sokan „holnap” vagy „később” kifejezésekkel írják körül ellenállásukat a kegyelemmel szemben.

További paradoxon a lelki életben: Az a lélek, melynek állapota a legkevésbé teszi szükségessé a javulást, az fáradozik leginkább érte és nem hagy alább azzal, hogy küzdjön érte. És fordítva.

Néha magad találsz ki magadnak „problémákat”, mert nem hatolsz viselkedésed mélyére.

Az egyetlen dolog, amire szükséged van, hogy küzdelmed irányát változtasd meg, azaz, hogy kötelességedet becsületesen teljesítsd, és az irányítást, amit a lelki vezetésben kapsz, hűségesen kövesd.

Még erősebben érezted a vágyat, hogy úgy mondjam „fixa ideát” arra, hogy szent légy. Habozás nélkül elkezdted a mindennapos harcot, abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nyárspolgárság minden jelét kérlelhetetlenül ki kell irtanod magadból.

Később, imádságos párbeszédben az Úrral, mindig világosabbá vált előtted, hogy a küzdelem más szóval Szeretet. Mélyebb Szeretetet kértél Tőle, amely elveszi a félelmet azoktól a küzdelmektől, amelyeket ki kell állnod, mert küzdeni fogsz – Érte, Vele és Benne.

Bonyodalmak?… Légy őszinte és valld be, hogy inkább a saját önzésed rabszolgája akarsz lenni, mint Istennek vagy ennek az embernek szolgálni. – Térj meg!

„Beatus vir qui suffert tentationem…” Boldog az az ember, aki kísértést szenved, mert ha hűnek bizonyul, elnyeri az élet koronáját.

Nem örülsz annak a tapasztalatnak, hogy a „belső sport”-nak ez a módja a béke soha ki nem apadó forrása?

„Nunc coepi!”– Most elkezdem! – Ez a szerető lélek kiáltása, aki akár hűséges volt, akár kicsinyes, minden pillanatban megújítja ezt a kívánságát, hogy osztatlan odaadással szolgálja Istent – szeresse Őt!

Szíven talált, amikor valaki azt mondta neked: Hiszen te egyáltalán nem a megtérést keresed, hanem egy tokot a nyomorúságod számára… hogy szomorú csomagodat tovább tudd cipelni, lehetőleg kényelmesen, de az aloe keserű ízével a szádban…

Nem tudod, mi az, ami erőt vesz rajtad: fizikai kimerültség vagy lelki fáradtság vagy mindkettő együtt… Küzdelem nélkül küzdesz, nem teszel valóban erőfeszítést, hogy ténylegesen megjavulj, hogy képes legyél a lelkeket Krisztus örömével „megfertőzni”.

Engedd meg, hogy emlékeztesselek a Szentlélek világos szavára: csak az fogja a győzelmi koszorút elnyerni, aki „legitime”, hűségesen, minden akadály ellenére küzdött.

Jobbá válhatnék, határozottabb lehetnék, több lehetne bennem a lendület… Miért nem tudom ezt létrehozni?

Mert – bocsásd meg nyíltságomat – ostoba vagy. Az ördög pontosan tudja, hogy a lélek leggyengébben őrzött kapuja az emberi hiúságé. Ezt rohamozza most meg minden erővel: érzelgős emlékeid segítségével, azzal a beteges komplexussal, hogy fekete bárány vagy, azzal a fixa ideával, hogy úgy gondolod, hiányzik szabadságod…

Mire vársz még, hogy a Mester szavát tudomásul vedd: Virrasszatok és imádkozzatok, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát?

Szócsépléssel és úgy, hogy nem vagy egészen biztos a dolgodban, kijelented: Egyesek felfelé mennek, mások lefelé… És ismét mások – mint én! – fekve maradnak az út szélén.

Elszomorodtam levertséged miatt és így válaszoltam: Azokat, akik így lézengenek, néha a felfelé menők, de legtöbbször és nagyobb erővel a lefelé menők ragadják magukkal. Gondold meg, hogy milyen tévutat választasz!

Már a hippói szent püspök azt tanította, hogy aki megáll, az visszafelé megy.

Két egymásba nem illő része van életednek: értelmed és érzéseid. Értelmed a hit fényében nemcsak az utat mutatja meg világosan, hogy hősiesen vagy ostobán jársz-e rajta. Mindenekelőtt felismerteti veled a feladat nagyságát és isteni szépségét, amit a Szentháromság a kezünkbe helyez.

Ezzel ellentétben az érzelmek mindazon dolgokhoz ragaszkodnak, melyeket megvetsz és világos számodra, hogy ezek mennyire megvetendők. Olyan ez, mint amikor ezernyi kis kellemetlenség csak a megfelelő alkalmat várná, hogy – mihelyt az akaratod meggyengült a fizikai fáradtság, vagy a természetfeletti látás elhomályosulása miatt –, ezek a semmiségek felhalmozódnak és háborognak a képzeletedben és heggyé tornyosulnak benned, szorongásokat és levertséget okoznak. Csak a munka keménységét látod, az ellenállást, hogy engedelmeskedj, az eszközök hiányát, a kölcsön kapott élet bengáli tüzeit. Undorító kísértések jönnek kicsinyben és nagyban, érzékenységi rohamok, a fáradtság, a lelki középszerűség keserű íze… És néha még a félelem is, mert tudod, hogy Isten azt akarja, hogy szentté légy és nem vagy az.

Engedd meg, hogy egészen keményen megmondjam: Túl sok „okod” van arra, hogy elfordulj utadról és túl kevés bátorságod, hogy megfelelj a kegyelemnek, amellyel Ő megajándékoz téged: mert Ő arra hívott téged, hogy másik Krisztus légy, „ipse Christus”, maga Krisztus! Elfelejtetted azt a figyelmeztetést, amelyet az Úr intézett az Apostolhoz: „Elég neked a kegyelmem!” Ez a szó a biztosítéka annak, hogy képes vagy, csak akarj.