Pontlista

Fáj látni, hogy egyesek mit értenek alamizsnán: egy pár fillért vagy öreg ruhákat. Azt gondolhatnánk, hogy nem olvasták az Evangéliumot.

Ne jöjjetek hamis kifogásokkal: segítsetek az embereknek abban, hogy hitüket és lelki erejüket úgy kifejlesszék, hogy nagylelkűen el tudjanak szakadni még életükben a látszólag szükséges dolgoktól is.

Megmondhatjátok a naplopóknak, hogy még földi mérték szerint sem nagyon dicséretes dolog a véget várni, – azaz addig, amíg egyébként sem tudunk már semmit sem magunkkal vinni.

Az igazi keresztény mindig készen van arra, hogy Isten előtt megjelenjék. Mert ha azért fáradozik, hogy Krisztus tanítványaként éljen, akkor minden pillanatban felkészült arra, hogy kötelességét teljesítse.

A halállal szemben derűsnek, higgadtnak szeretnélek látni. – Nem egy pogány sztoikus hidegségével, hanem az Isten gyermekének biztonságával, aki tudja szívében, hogy élete átalakul, de nem enyészik el… Meghalni? Nem: ÉLNI!

A jogtudomány és a filozófia doktora volt és közel volt ahhoz, hogy elnyerje a madridi egyetem tanszékét. A tanulmányok fényes lezárása után fényes pálya várt rá.

Azt üzente nekem, hogy beteg és szeretne engem látni. Amikor odaértem abba a penzióba, ahol lakott, ezekkel a szavakkal fogadott: „Atya, meghalok.” Szeretettel bátorítottam. Életgyónást végzett. Még azon az éjszakán meghalt. Egy építész és egy orvos segítettek nekem rendbehozni a holttestet. – Egy oszlásnak indult fiatal test előtt álltunk és mindhárman megegyeztünk abban: az a fényes pálya, amit két főiskolai végzettséggel előtte állt, semmi sem volt ahhoz képest, mint amilyen döntő pályát befutott, mint jó keresztény.

Mindent el lehet rendezni, kivéve a halált… végül a halál rendez el mindent.

A halál el fog jönni kérlelhetetlenül. Ezért tiszta őrültség létünket kizárólag földi életünkkel egyenlővé tenni. Nézd csak, milyen sok ember szenved ettől: az egyik azért, mert az élet véget ér és mindent el kell hagynia, a másik, mert nem akar véget érni és már teher számára… Mindenképpen életutunkat életcéllá kell tenni. Fel kell oldani egy ilyen, tisztán evilági szemlélet bilincseit és tudatában kell lennünk saját földi életünk rövid időtartamának. Ehhez gyökeres belső fordulatra van szükség, arra, hogy saját énünktől és minden ideig tartó, önző szándékunktól egészen megszabaduljunk és Krisztusban, aki örök, újjászülessünk.

Ne félj bűneid ellenére sem, ha a halálra gondolsz… Hiszen Ő tudja, hogy szereted Őt. Ugyanúgy tudja azt is, hogy milyen anyagból vagy teremtve.

Ha keresed az Urat, úgy fog fogadni, ahogy a tékozló fiút fogadta atyja – de keresned kell Őt!

„Non habemus hic manentem civitatem” – Nincs itt a földön maradandó városunk. – Hogy el ne felejtsük ezt, néha teljes keménységével mutatkozik meg ez az igazság a halál óráján: meg nem értésben, üldözésben, megvetésben… és a végén mindig az a magány… mert még ha sok ember szeretete veszi is körül a haldoklót – mindenki egyedül hal meg.

Oldjuk el már most a horgonykötelet! Tegyük meg kitartóan az előkészületeket a nagy és végleges elindulásra – a legszentebb Szentháromság örökké tartó szemléletére.

Vigaszt találtál abban a felismerésben, hogy az élet azt jelenti: elajándékozzuk magunkat, felemésztődünk az Isten szolgálatában. Ha minden erőnket teljesen odaadjuk Érte, akkor a halál mint szabadító fog jönni, aki az életbe, örökkétartó örökségünkbe fog átkísérni bennünket.

Pap barátunk a szolgálatot mindig Isten jelenlétében látta el. Atyai kezét szorosan tartotta és úgy fogta fel önmagát, mint aki Istennek segít abban, hogy e neki ajándékozott alapvető meglátásokat továbbadja… És azt mondta önmagának: Ha egyszer meghalok, minden pontosan ugyanolyan jól fog menni, mint most, erről gondoskodik az Úr.

Ne csinálj a halálból szomorújátékot! Ugyanis nem az. Csak a szívtelen gyermekek nem örülnek annak, ha találkozhatnak szüleikkel.

Hiszen ezen a földön minden olyan, mint egy marék por. Próbáld meg egyszer a megholtak millióit szemed elé állítani, akik valamikor „fontos személyiségek” voltak és akikre már senki sem emlékezik…