Pontlista

Ostoba könnyelműségeddel és felületességeddel, habozásoddal a kísértéssel szemben, ezzel az „akarat nélküli akarattal” lehetetlen, hogy előbbre juss a lelki életben.

Két egymásba nem illő része van életednek: értelmed és érzéseid. Értelmed a hit fényében nemcsak az utat mutatja meg világosan, hogy hősiesen vagy ostobán jársz-e rajta. Mindenekelőtt felismerteti veled a feladat nagyságát és isteni szépségét, amit a Szentháromság a kezünkbe helyez.

Ezzel ellentétben az érzelmek mindazon dolgokhoz ragaszkodnak, melyeket megvetsz és világos számodra, hogy ezek mennyire megvetendők. Olyan ez, mint amikor ezernyi kis kellemetlenség csak a megfelelő alkalmat várná, hogy – mihelyt az akaratod meggyengült a fizikai fáradtság, vagy a természetfeletti látás elhomályosulása miatt –, ezek a semmiségek felhalmozódnak és háborognak a képzeletedben és heggyé tornyosulnak benned, szorongásokat és levertséget okoznak. Csak a munka keménységét látod, az ellenállást, hogy engedelmeskedj, az eszközök hiányát, a kölcsön kapott élet bengáli tüzeit. Undorító kísértések jönnek kicsinyben és nagyban, érzékenységi rohamok, a fáradtság, a lelki középszerűség keserű íze… És néha még a félelem is, mert tudod, hogy Isten azt akarja, hogy szentté légy és nem vagy az.

Engedd meg, hogy egészen keményen megmondjam: Túl sok „okod” van arra, hogy elfordulj utadról és túl kevés bátorságod, hogy megfelelj a kegyelemnek, amellyel Ő megajándékoz téged: mert Ő arra hívott téged, hogy másik Krisztus légy, „ipse Christus”, maga Krisztus! Elfelejtetted azt a figyelmeztetést, amelyet az Úr intézett az Apostolhoz: „Elég neked a kegyelmem!” Ez a szó a biztosítéka annak, hogy képes vagy, csak akarj.

Nem a jámborság érzése szükséges a növekedéshez a belső életben és az apostolkodásban, hanem az akarat határozott, nagylelkű készsége Isten hívó szavának elfogadására.

Az Úr nélkül nem tudnál egyetlen lépést sem előrehaladni. – Az a bizonyosság, hogy szükséged van az Ő segítségére, még bensőségesebb egyesülésre fog vezetni Vele; bátor és kitartó bizakodással fogsz járni, örömmel és békében – akkor is, ha az út kövessé és meredekké válik.

Figyeld meg, hogy milyen nagy különbség van az emberek cselekvési módjában aszerint, hogy kizárólag evilági motívumok irányítják, vagy természetfelettiek is. Az első esetben a kezdet sokat ígérő, de azután lassanként alábbhagy a lendület. A második esetben is sokat ígérő a kezdet… de azután egyre inkább azon fáradozunk, hogy jobbat nyújtsunk.

Természetesen nem „rossz” dolog, ha tisztán emberi motívumok alapján tisztességesen élünk.

De mégis milyen más, ha a döntő motívum az Isten iránti szeretet!

A barátunk, aki látta, hogy milyen keményen és mégis örömmel dolgoznak, azt kérdezte: „Csak azt mondjátok meg, lelkesedésből csináljátok mindezt?” – A vidám és derűs válasz így hangzott: Lelkesedésből? Az nagy felsülést eredményezne! Nem, „per Dominum nostrum Iesum Christum!” csináljuk – az Úr Jézus által és érte, Aki folyvást vár ránk.

A világnak sürgősen szüksége van arra, hogy az alvókat felébresszük, az aggodalmaskodókba bátorságot öntsünk, az elbizonytalanodottaknak irányt mutassunk. Egyszóval: hogy mindenkit Krisztus szolgálatára hívjunk, ne vesztegessék el tovább erőiket.

Egy barátunk, aki Isten közelségét kereste és tele volt gyengéd szeretettel Krisztus iránt, nehéz feladatok előtt azzal szokta bátorítani magát, hogy egyszerű hittel azt mondta magának: „Itt az ideje annak, hogy komolyan elhatározd; olyasmit fogsz csinálni, ami megéri a fáradságot.”

Talán neked is segít ez a kis monológ!

Mit gondolsz, milyen keresztény tökéletességet tudsz elérni, ha mindig a hangulatod szerint cselekszel és csak azt teszed, ami „megfelel” neked?

Hibáidat nem fogod legyőzni és így azokból logikusan állandó rossz tevékenység fog származni. Ha egyszer nehéz helyzetbe kerülsz, akaratod erőtlen lesz, mert soha nem szoktattad a kitartó harchoz.

Külsőleg nagy akaraterő és jellemszilárdság látszik, de milyen sok restség és akaratgyengeség bújik meg mögötte!

Határozd el erősen, hogy nem engeded erényeidet maskarává válni, hanem magától értetődő habitussá, amely belsőleg alakítja jellemedet.

Szomorúan és egy kissé undorodva mondod nekem: „Ismerek olyan embereket, akiknek annyi erejük sincs, hogy segítségért kiáltsanak…” – Ne menj el mellettük! Ha meg akarod menteni magadat és őket, ez kiindulópontjává válhat megtérésüknek. Azonkívül ne felejtsd el, hogy feléd is nyújtottak egykor segítő kezet…