Pontlista

Sok olyan keresztény van, aki meg van győződve, hogy a Megváltás mindenütt be fog következni és bizonyára sokan lesznek – nem tudni, kicsodák –, akik Krisztussal egységben ezt majd elősegítik. Úgy látják azonban, hogy ehhez sok évszázadnyi időre lesz még szükség… és valóban örökké is tartana, ha mindez önátadásuk mértéke szerint jönne létre.

Te magad is így gondoltad, míg fel nem ébredtél.

Az önátadás az első lépés az áldozat, az öröm, a szeretet, az Istennel való egyesülés útján.

Azután az egész életet az a lelki balgaság járja át, amely lehetővé teszi, hogy éppen ott találjuk meg a boldogságot, ahol a tisztán emberi logika nem vesz észre mást, mint tagadást, szenvedést és fájdalmat.

„Imádkozzék értem – mondtam –, hogy nagylelkű legyek, belsőleg növekedjem és engedjem, hogy úgy alakítsanak, hogy egy napon hasznos lehessek valamire.” – Jó. – De milyen eszközöket használsz fel arra, hogy ezeket a szándékokat hatékonyan megvalósítsd?

Gyakran kérdezed tőlem, miért van az, hogy azok az emberek, akik olyan szerencsések voltak, hogy Jézust már gyermekkorukban igazán megismerhették, haboznak, hogy hálásak legyenek-e, hogy abból, amijük van, a legjobbat Neki adják: az életüket, a családjukat, az álmaikat, a jövőre irányuló terveiket…

Gondold meg: Neked, aki „mindent” egyszerre kaptál meg, valóban végtelenül hálásnak kell lenned az Úrnak, mint egy vaknak, aki hirtelen visszakapta szeme világát, mialatt a többieknek eszébe sem jut, hogy tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök, mert mindig is láttak. És mégis… ez még nem elegendő: nap nap után segítened kell a környezetedben lévő embereket, hogy hálásak legyenek istengyermekségükért. Különben ne mondd azt nekem, hogy te magad hálás vagy.

Nyugodtan fontold meg: amit tőled kérnek, az alapjában véve nagyon kevés ahhoz képest, amit ajándékul fogsz kapni.

Még nem tudsz felszedelődzködni az útra. – Szeretném neked továbbadni, hogy megszívleld, amit egyik testvéred nekem írt: „Igen, nehezünkre esik… de ha egyszer a »döntés« megtörtént, milyen fellélegzés, milyen öröm, hogy tudjuk, végre úton vagyunk!”

Az utóbbi napok – mondtad nekem – olyan csodálatosak voltak, mint még soha. „Mert jobban átadtad magad, mint máskor” – válaszoltam habozás nélkül.

Az Úr hívása – a hivatás – mindig egyformán szól: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem.”

Igaz: A hivatás lemondást, áldozatot követel! De milyen boldogság múlik ezen – „gaudium cum pace”, öröm és béke! – ha a lemondás tökéletes!

Azt ajánlották neki, hogy kötelezze el magát személyesen: akkor hirtelen azt mondta: „Akkor ezt tehetném… akkor ezt kellene tennem…”

Erre valaki azt válaszolta: „Itt nem alkudozunk az Úrral. Az Isten törvényét, az Úr követelményeit vagy elfogadjuk úgy, ahogy vannak, vagy abbahagyjuk az egészet. Döntenünk kell: vagy feltétel nélkül és lendülettel előre, vagy el kell menni…” „Qui non est mecum…” – „aki nincs velem, ellenem van”.

Csak egy lépés választja el a nagylelkűség hiányát a lanyhaságtól.

Leírok egy példát neked egy levélből a gyávaságról, hogy ne utánozd: „Természetesen nagyon hálás vagyok önnek, hogy rám gondol, mert sok imára van szükségem. De ugyanakkor hálás is lennék önnek azért, hogy amikor imádkozik, hogy az Úr apostollá tegyen engem, ne erőltesse, hogy ez szabadságom feláldozását jelentse.”

Ismerősöd – egy nagyon intelligens, kicsit nyárspolgári, kedves ember – mondta: „A törvényt betartani igen, de mértékkel, túlzás nélkül, korrekten, de többet nem.”

Valóban sajnálatra méltók az ilyen emberek, szűkmarkúak, számítók, képtelenek arra, hogy feláldozzák és egy magas eszménynek elkötelezzék magukat.

„Aure audietis, et non intelligetis: et videntes videbitis, et non perspicietis.” A Szentlélek világos szavai: saját fülükkel hallják és nem értik: saját szemükkel látják és nem fogják fel. Miért vagy nyugtalan, ha olyan valaki, aki „látja” az apostoli művet, elismeri annak kiválóságát, mégsem akarja odaadni magát? Te nyugodtan imádkozzál és tarts ki utadon! Azok helyett, akik nem mernek együtt menni velünk, majd mások jönnek!

Mióta kimondtad Neki feleletül az „Igen”-t, az idők folyamán a horizont színe megváltozott: minden nap szebb lesz, egyre inkább kiszélesedik és mindig pompásabban ragyog. De: ezt az „Igen”-t mindig újra ki kell mondanod…

Miasszonyunk: a határtalan önátadás mesternője. – Emlékszel rá? Rá vonatkozik Jézus Krisztus dicsérő szava: „Mindaz, aki Atyám akaratát cselekszi, anyám!”

Kérd ezt a jóságos Anyát, segítsen, hogy lelkedben – az ő példájára – megerősödjék a fenntartás nélküli önátadás, mely erős, mint a szeretet és szabaddá tesz: „Ecce ancilla Domini! – Az Úr szolgálója vagyok.”

Vidámabb vagy. De most ez olyan öröm, ami egy bizonyos türelmetlenséggel és idegességgel van összekötve és amelynél ugyanakkor érzed, hogy valami megszakad benned és valamit feladtál.

Jól figyelj ide: Ezen a földön nincs tökéletes boldogság. Éppen ezért arra van szükség, hogy most azonnal, szó és önsajnálat nélkül, odaadd magad Istennek, teljesen, feltétel nélkül…

Péter azt mondja: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felel: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Újra Péter: „Az én lábamat meg nem mosod soha!” Jézus ezt válaszolja: „Ha meg nem moslak… nem vagy közösségben velem.” Simon Péter megadja magát: „Uram, … akkor ne csak lábamat, hanem kezemet és fejemet is.”

Ha megértjük, hogy teljes odaadásra vagyunk hivatva, mely nem ismer feltételeket vagy tétovázást, gyakran előfordul, hogy hamis alázattal válaszolunk, mint kezdetben Péter… De bár csak olyan nagylelkűség is lenne bennünk, mint ebben az apostolban! Nem engedi, hogy Jézust valaki jobban szeresse, mint ő. Aki így szeret, annak ilyen módon kell reagálnia: Itt vagyok! Mosd meg kezemet, fejemet, lábamat! Tisztíts meg egészen! Mert egészen a tied akarok lenni.

Az Úr jó magot vetett lelkedbe. És az örök élet ezen vetéséhez hathatós eszközt használt fel: az imádságot.

Mert egyet nem vitathatsz el: Amikor a tabernákulum előtt, szemtől szembe imádkoztál, sokszor hallatta a lelked mélyén a hívást, hogy azt akarja, légy egészen az Övé és hagyj el Érte mindent. Ha ezt most vitatod, akkor gyenge áruló vagy. Ha elfelejtetted, akkor hálátlan vagy.

Ugyanúgy – ebben nem kételkedhetsz és nem is kételkedtél eddig – felhasználta vezetőd tanácsait és lelki buzdításait. Ő mindig újra és nyomatékosan olyan szavakat mondott neked, amelyeket nem lehet egyszerűen semmibe venni… Kezdet kezdetén az Úr egy jó, őszinte barátot is felhasznált arra, hogy kemény igazságokat mondjon neked, telve Isten szeretetével… Mindezzel az Úr mélyebbre vetette el a jó magot lelkedben.

Most felfedezed – naivul és meglepetve –, hogy az ellenség gyomot ültetett lelkedbe. – És ő tovább veti azt, mialatt te kényelmesen alszol és belső életedet a kutyáknak dobod oda. – Ez és semmi más az oka annak, hogy azt látod: lelkedben a világiasságnak valóságos bozótja burjánzik. Igen, néha már úgy látod, mintha elfojtaná lelkedben a jó magot, amit kaptál… Tépd ki egy lendülettel az egész bozótot! Isten kegyelme elég hozzá. Ne félj attól, hogy „üres hely” marad utána, olyasmi, mint egy seb… Az Úr újra az Ő magjaival fogja bevetni: iránta való szeretettel, testvériességgel, apostoli buzgósággal… Egy idő múlva nyoma sem lesz már a gyomnak. De most, még éppen időben gyökerestől ki kell tépned. A legjobb, ha ahelyett, hogy aludnál, éjszaka is virrasztasz földeden.